Sótonyi Péter (szerk.)

Orvosi felelősség

1.3. Az orvos-beteg kapcsolata – orvosi felelősség

Az orvostudomány területén bekövetkezett robbanásszerű technikai fejlődés, a gyógyításban résztvevők magas fokú specializálódása, törvényszerűen maga után vonta a beteg jogállásának és az orvos-beteg kapcsolatának változásait. „Az egészségügyi ellátórendszer különös jellemzője, hogy a beteg soha nem egyszerű tárgya az orvosi beavatkozásnak, hanem az orvosi jogviszony alanya” (Törő Károly). A beteget sajátos helyzete tette szükségessé, hogy az etikai elvárások és a jogi szabályozás különleges hangsúlyt kapjanak. A 70-es években kibontakozó betegjogi mozgalmak, az egészségügyi ellátás rendszerében is, az emberi jogok érvényesülésének jelentőségét tűzték zászlajukra. A tevékenységük következtében, egyre szélesebb körben fogalmazódtak meg, az egyén önrendelkezési és személyiségi jogait szavatoló, betegjogok.

Az állampolgárok felelősen akkor tudnak dönteni életükről, egészségükről, gyógyításukról, testükről, ha ismerik az egészségügyi ellátó rendszeren belüli lehetőségeiket, kötelességüket, jogaikat és a megváltozott viszonyukat, az orvos-beteg kapcsolati rendszerében.

Az orvos-beteg kapcsolatban valósul meg az egészségügyi ellátás legfontosabb feladata, a gyógyítás.

A beteg, a megelőző-gyógyító ellátásra adott megbízással, a gyógyító egészségügyi tevékenységet – állami egészségügyi hálózat vagy a magánszektor – mint szolgáltatást veszi igénybe.

Az orvos ebben a viszonyban arra vállalkozik, hogy kísérletet tegyen az egészség helyreállítására, adott esetben az élet megmentésére. Az egészségügyi törvény többek között részletesen szabályozza, a betegeket, az ellátás során megillető jogokat. Az orvosok kötelezettségei egyrészt a betegjogok tükörképét alkotják, ugyan annak a kérdésnek, a kötelezettségek oldaláról történő megközelítésében. Az orvosnak, orvosi tevékenységét szabályszerűen, az orvosi foglalkozás szabályainak megfelelően kell végezni, ezért az ellentétes helyzetekkel és magatartásokkal szemben felelőséggel tartozik. Tevékenységének általános alapelve az élet és az emberi méltóság feltétlen tisztelete, és a „nil nocere” – a betegnek sohase ártani – elv maradéktalan megvalósítása. Az orvos-beteg kapcsolata, mellérendelt jellegű, amelyben az egyenjogúság és egyenrangúság érvényesül, ez azonban nem jelenthet azonos jogokat és kötelezettségeket. A kötelezettségeket vonatkozásában a mérleg nyelve az orvos, míg a jogok tekintetében a beteg oldalára billen. Az új egészségügyi törvény, szűkös, az egészségügyi dolgozók jogait illetően. Azok szinte kivétel nélkül, megszorításokkal érvényesülnek, így pl. a gyógyítás szabadságának joga, mely biztosítja az orvosnak, hogy a gyógykezelés során szabadon dönthet azokról az alkalmazott eljárásokról, amelyeket a beteg számára a leghatékonyabbnak és legelőnyösebbnek tart és ahhoz a beteg beleegyezését bírja. Az adott esetben a beteg önrendelkezési joga valószínűleg nem csak elméletileg, hanem gyakorlatilag is korlátozhatja az orvos gyógyítási szabadságát.

Történeti áttekintés

Az Egészségügyi Világszövetség 1981-ben megjelent „Lisszaboni Deklarációja” már megfogalmazott számos, alapvető betegjogokat

a beteg szabadon választhasson orvost,
a betegnek joga van ahhoz, hogy olyan orvos lássa el, aki szabadon, minden külső beavatkozás nélkül hozhat klinikai és etikai döntéseket,
a betegnek joga van ahhoz, hogy bizonyos kezelések elvégzését elfogadja vagy elutasítsa megfelelő tájékoztatás után,
a beteg elvárhatja orvosától, hogy minden orvosi és személyes adatát titkosan kezelje,
a betegnek joga van, az emberhez méltó halálhoz,
a betegnek joga van a lelki vagy morális vigaszhoz, de el is utasíthatja azt,
az orvos-beteg kapcsolat, sajátos jogviszony.

1994-ben az Egészségügyi Világszövetség Deklarációja „A Betegek Jogáról”, mint általános irányelvek, keretet biztosított, a nemzeti betegjogi szabályozásnak.

Az egyén alapvető önrendelkezéséhez, emberi méltóságához való jogát már a Magyar Népköztársaság Alkotmánya (1949. évi XX. törvény) is deklarálta az alábbiak szerint:

„8. § (1) A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű feladata.

(2) A Magyar Köztársaságban az alapvető jogokra és kötelességekre vonatkozó szabályokat törvény állapítja meg, alapvetőjog lényeges tartalmát azonban nem korlátozhatja.

54. § (1) A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.

70/D § (1) A Magyar Köztársaság területén élőknek joguk van a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez.

(2) Ezt a jogot a Magyar Köztársaság a munkavédelem, az egészségügyi intézmények és az orvosi ellátás megszervezésével, rendszeres testedzés biztosításával, valamint az épített és a természetes környezet védelmével valósítja meg”.

Az orvos gyógyító-megelőző tevékenységét, az orvos-beteg kapcsolatát az Orvosi Rendtartás (1959. évi 8. sz. tvr. és az ahhoz kapcsolódó Kormány rendelet 52/1959. sz.), valamint az ezek alapján kibocsátott egészségügyi miniszteri rendeletek tartalmazták. Az Orvosi Rendtartás az elvárható magatartás – orvos-beteg – irányelveit pontosan rögzítette. Az orvosnak, a gyógyítás eszközeinek és módjának meghatározásában a tvr. 5. §-a teljes szabadságot biztosít, de a végrehajtási rendelet szerint nem jogosítja fel arra, hogy az orvostudomány mindenkori állásának meg nem felelő, orvosi tevékenységet fejtsen ki. Az orvos és beteg jogviszonyának fontos elemeivel, így az orvosi tájékoztatás kérdéseivel részleteiben hangsúlyosan foglalkozik.

Polgári Törvénykönyvünk (1959. évi IV. törvény) az Alkotmányon túl foglalja össze a személyhez fűződő jogok védelmét, általános tiszteletben tartásának alapelveit és mindenfajta személyiségi jogsérelem szankcionálását. Az egészségügyről szóló 1972. évi II. törvény még nem tartalmaz átfogó betegjogi szabályozást, de a betegek önrendelkezési jogával kapcsolatban formális joggyakorlást már biztosít. Az 1992. évi adatvédelemről szóló LXIII. törvény az egészségügyi adatokat „különleges adatoknak” minősíti, azoknak fokozott védelmet biztosít. A hazai betegjogok kodifikálásának döntő áttörését az 1998. július 1-én hatályba lépett, az egészségügyről szóló 1997. évi CLIV. törvény jelentette, mely felhasználta, a hazai jogalkotás, betegre vonatkozó írott joganyagát és az Egészségügyi Világszövetség betegjogokra vonatkozó ajánlását. Az 1999. évi LXXI. törvény, a népegészségügyről, ugyan az 1997. évi CLIV. törvényt módosította, érdemben azonban az orvos és betegjogok kapcsolati rendszert nem érintette. 1998. évi XXII. tv. a büntetőjogszabályok módosításáról cím alatt „Az egészségügyi beavatkozás, az orvostudományi kutatások rendje és az egészségügyi önrendelkezés elleni bűncselekmények” jogi szabályozásával foglalkozik.

Az egészségügyi törvényből adódóan, a személyhez fűződő jogokhoz hasonlóan a betegjogok is gyűjtő fogalomként kerültek megfogalmazásra, alattuk azon jogosultságok összességét kell érteni, amelyek megilletik mindazon személyeket, akik igénybe veszik az egészségügyi szolgáltatást. A személyhez fűződő jogoknak megjelenítése a beteg számára a gyógyító ellátás során is, törvényi szintű garanciát biztosít, az alapvető emberi jogok gyakorlásának. Az egészségügyi törvény a II. (5-34. §) és VI. (107–124. §) fejezetben nevesíti a betegek, ill. az egészségügyi dolgozók jogait és kötelezettségeit, az orvos-beteg kapcsolatát.

Az orvos-beteg jogviszony elméleti alapjai

Az állampolgárok sérthetetlensége, az emberi személyhez fűződő jog, arról nem lehet lemondani, attól senki nem fosztható meg, gyakorlása alkotmányosan megszabott korlátok között valósulhat meg. A jog gyakorlatából következik, hogy az emberi szervezet integritását sértő, minden cselekedet a személyiség sérelmét jelentheti és az ember személyéhez fűződő jogok megsértésének minősülhet. A gyógyítás azonban még akkor sem tekinthető ilyen cselekedetnek, ha az erőszakos beavatkozással – invazív – jár, mert az adott esetben, az egészség helyreállítását teszi lehetővé. Az orvos-beteg kapcsolatában ennek, különleges jelentősége van, úgy az etikai, mint a jogi megítélésben.

Az orvos-beteg kapcsolatnak a jogrendszer kategóriái közé szorítása, polgári jogi fogalmakkal való leírása, összetett nehéz feladat, mivel ez a jogviszony egyetlen szerződéstípusba sem sorolható be. Mégis, legközelebb a megbízási szerződéshez áll, hiszen a megbízási szerződés számos eleme megtalálható az orvos-beteg kapcsolatban is, ezért ezt a jogviszonyt általában „megbízásszerű” jogviszonyként lehet leírni. A megbízási szerződés, tipikus, gondossági kötelem, tehát az orvos a gondos eljárásra, és nem valamely eredmény létrehozására vállal kötelezettségét. Ezt nem is tehetné, hiszen a gyógyítási folyamat eredményét számos olyan, a beteg szervezetében rejlő tényező is meghatározhatja, amelyeket az orvos nem vagy csak alig-alig tud befolyásolni. Az orvos csak nagyon ritkán, egyes beavatkozásoknál, vállalkozhat eredmény létrehozására, tipikus példaként, az egyszerűbb fogászati tevékenységeket szokás említeni. A jogviszony gondossági kötelem jellegből következik, hogy ha az orvos megfelelő gondossággal jár el, az ennek ellenére fellépő szövődmények kockázatát a beteg viseli. A megbízási szerződés tipikusan bizalmi szerződés, ez igaz az orvos-beteg kapcsolatra is. A megbízottat széleskörű tájékoztatási kötelezettség terheli a megbízóval szemben, ez természetesen így van az orvosbeteg kapcsolatban is.

A megbízási szerződés, számos elemét azonban nem alkalmazhatjuk erre a jogviszonyra. A megbízás általában feltételezi a felek kölcsönös bizalmát, ami ha megrendül, akkor a szerződést, bármely fél azonnal felmondhatja. Ez az orvos-beteg kapcsolatban nincs teljesen így, hiszen például az orvos csak jogszabályban pontosan meghatározott esetekben tagadhatja meg a beteg ellátását. A megbízást a megbízó utasításai szerint és érdekeinek megfelelően, a megbízottaktól általában elvárható módon kell teljesíteni. Ha a megbízó célszerűtlen vagy szakszerűtlen megbízó utasításához e figyelmeztetés ellenére is ragaszkodik, az utasításból eredő károk őt terhelik. A megbízónak ez a széles utasításadási joga, az orvos-beteg kapcsolatban nem érvényesülhet korlátlanul, hiszen ha a beteg által kért beavatkozás szakmailag nem indokolt, az orvos azt nem hajthatja végre. Az orvosi jogviszony jellegzetességéből adódóan, ha mégis végrehajtaná a szakszerűtlen utasítást, természetesen nem mentesülne a felelősség alól.

Az orvos tevékenységét, az őt megbízó személy akaratából és érdekében végzi. Az orvos, orvos-beteg kapcsolatában felelős azért, hogy az egészségügyi törvényben, az orvostudomány mindenkori állása és az orvosi foglalkozás szabályai szerint az orvos az adott körülményeknek megfelelően, a tőle elvárható gondossággal tegyen meg mindent, a beteg gyógyítása érdekében. Az eredménytől függetlenül, a szakma szabályai szerint végzett gondos és körültekintő magatartás, a szerződésszerű teljesítést jelenti.

Az orvos-beteg jogviszony létrejötte nem teszi minden esetben szükségessé a formális szerződés megkötését. A Polgári Törvénykönyv rendelkezéseit figyelembe véve ugyanis, a szerződési akarat, írásban, szóban, vagy ún. ráutaló magatartás útján is kifejezhető. A jogi kapcsolat létre jöhet ún. kapcsolatteremtési akarat hiányában is, egy „ad hoc” helyzet következtében, mint pl. sürgős szükség állapotában vagy hatósági intézkedés keretében.

Az egészségügyi szolgáltatás szerződéses elemei – közvetlen megbízás és díjazás – jogilag tisztán, az egészségügyi magán szférában található meg. Az ún. térítésmentes állami, egészségügyi szolgáltatásban, az ellátás, a társadalombiztosítás és az állampolgári jogosultság következtében, az állami költségvetés közfeladataként jelenik meg. Az egészségügyi szolgáltatások között megtalálható az ún. vállalkozási szerződés is, amelynek keretében a vállalkozónak tényleges eredményt kell vállalnia és szolgáltatni, mint pl. a fogorvosi tevékenység meghatározott eseteiben.

Bizonyos esetekben az orvos-beteg jogviszony nem polgári jogi, hanem államigazgatási jogviszonyként írható le, ahol, az adott esetben az orvos-beteg nem mellérendelt, egyenrangú félként szerepel a jogviszonyban, hanem ügyfélként egy alá-fölérendeltségi viszonyban. Az orvos leggyakrabban a járványügyi tevékenység körében (járványügyi intézkedések elrendelése államigazgatási határozattal), a munkaképtelenség, munkaképesség-csökkenés megállapítása és a munkaköri alkalmassági vizsgálatok elvégzése során végez hatósági tevékenységet.

Az Alkotmány, a Polgári Törvénykönyv és az Egészségügyi Törvényből adódóan az orvos-beteg kapcsolata olyan változásokon ment keresztül, melyben az alá-fölérendeltségi jogviszonya mellérendeltségi jogviszonnyá változott.

Adódhatnak azonban olyan helyzetek, amikor a paternalista megközelítés akár jogszerű lehet, mint pl.:

a beteg nem cselekvőképes,
kifejezetten hátrányos lehet a beteg számára a nem paternalista viselkedés,
a paternalista megközelítési módot átmenetileg alkalmazni lehet, ha remélhető hogy a beteg később nagyobb ismeret és kevésbé korlátot ítélőképesség, valamint a tárgyilagosabb mérlegelés birtokában az egyenjogúság elve alapján működik együtt orvosával.

Az egyenrangúság mellett az orvos-beteg kétoldalú kapcsolatának másik lényeges eleme, a bizalom elve, melyhez szorosan kapcsolódik, a nyílt őszinteség, mindkét fél részéről. Abban, az egyik oldalon az orvos nem kényszeríthető olyan tevékenységre, amely lelkiismeretével ellentétes, a másik oldalon, a döntés, a cselekvőképes betegé, akinek joga az önrendelkezés. Az orvos-beteg kapcsolata tehát úgy is értelmezhető, mint a bizalomra és az autonómiára épülő, sajátos, szerződéses jogviszony. Az autonómia értelmezésében szervesen kapcsolódik egymásba az autonómia hordozója és a szabad cselekvés megvalósítója, a racionális alapokon nyugvó, döntéseket hozni képes – a tájékozott beleegyezése – beteg.

Az orvos-beteg kapcsolatában, a beavatkozás alkalmazása vagy mellőzése, mindenkor a beteg személyével kapcsolatos, mert a döntés, a beteg személyéhez fűződő jogosultság. A tájékoztatás és beleegyezés, a személyhez fűződő jogok gyakorlását jelenti. A káros eredménnyel járó orvosi tevékenység akkor is fennállhat, ha a személyi jogok objektív sérelme, a beteg számára biztosított tájékoztatás, és az adott körülmények között a szükséges hozzájárulás ellenére következik be.

Az orvos-beteg viszonyának kiterjesztése napjainkban a kollektivitás elvének érvényesülésében valósul meg. A beteg ember gyógykezelésében többnyire különböző ápolási csoportok – társ, és konziliárius szakmák – vesznek részt. Az orvos gyógyító tevékenységet, térben és időben folyamatosan úgy valósítja meg, hogy az optimális együttműködést tételez fel. A gyógyító tevékenység sikerének fontos eleme, a közös orvosi munkában, a gyógyítási csoportmunka egyidejűsége, és folyamatának egymásutánisága. A kollektivitás elvének érvényesítését a gyógyítási láncban azt is jelenti, hogy „bár az orvos képzettsége révén a gyógyító csoport kitüntetett tagja meg kell hallgatnia, gondosan mérlegelnie, és megfontolnia a csoport más tagjának, tagjainak eltérő véleményét, amelynek adott esetben a beteg érdekében is helyt kell adnia”.

(Szél Kálmán)

Az orvosi gyakorlatban egyre jobban teret nyer az ún. csoportos gyógyítás és ezzel felértékelődik a csoportos felelősség kérdése. Az etika és a jog kollektív felelőséget nem ismer csak egyénit, Ezért a csoport ténykedésben is, mindenki saját cselekedeteiért vállal felelősséget, ugyanakkor felelősnek kell éreznie magát a csoport sikeres, adott esetben sikertelen, ténykedéséért is. Sajátos kiterjesztett felelősség jöhet létre olyan esetekben, amikor a csoport munkájáért az azt minden lépésében irányító orvos tartozik felelőséggel.

Az orvosi önbizalom (tekintély, beosztás) nem azt jelenti, hogy az orvos a hierarchiában elfoglalt helyére való tekintet nélkül, szükség esetén ne kérje ki a gyógyító kollegáinak vagy más szakorvosnak a véleményét. Az orvos és a gyógyító csoport magatartásának erénye az empátia, mely az etikus és humánus orvosi magatartás záloga.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 724 2

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

Az orvosi tevékenység céltudatos, magas fokú szaktudást igénylő, a társadalomtól elválaszthatatlan, jogi jelentőségű, emberi munka. Tárgya az emberi szervezet működésével a legközvetlenebbül és legmélyebben hatol az egyén a személyiség érdekszférájába. Az orvos ténykedéséért mindenkor felelősséggel tartozik. A felelősség általánosságban a társadalom védekezése, a társadalmi érdekekkel ellentétes helyzetekkel, illetve magatartásokkal szemben. Az orvosnak tevékenységét, az orvosi foglalkozás szabályainak megfelelően és ezek alapján kell végezni. Amennyiben foglalkozásának valamely általános vagy írott, akár szakmai akár jogi szabályát megszegi, valamely kötelezettségét egyáltalán vagy nem megfelelő módon teljesíti, illetve jogaival visszaél, felelősséggel tartozik. Az orvosi hivatás gyakorlója a társadalom minden tagjára vonatkozó etikai és jogi normákon túl az orvosi foglalkozásra érvényes normáknak is köteles eleget tenni. Ennek megfelelően az orvos felelőssége etikai, munkajogi, polgári jogi, szabálysértési és büntetőjogi téren áll fenn. Azok ismerete az orvosi működés zavartalanságát biztosító feltételek egyik fontos elemét képezik. Attól függően kerülhet sor egyik vagy másik formájú felelősségre vonásra, hogy a szabályszegés milyen jellegű. Az egyes felelősségi formák különböző érdeksérelmekre vonatkoznak, ezért is eltérő célt szolgálnak. Amennyiben egy cselekmény egyszerre több vagy mindegyik felelősségi rendszert érinti, ugyanazért az egy cselekményért többféle, vagy akár mindegyik felelősségre vonási eljárás is lefolytatható. Az orvosi felelősség összetett kérdéskörének jelentőségét az a tény is adja, hogy azzal egyre gyakrabban foglalkoznak az orvosok, a jogászok és a közvélemény is. A könyv megírásával meghatározó törekvésünk az volt, hogy mindkét tudományágbeli olvasó számára, az egységes szemlélet hangsúlyozásával, szem előtt tartva a gyakorlati igényeket, összefüggő képet adjunk az orvosi felelősségről. A munkánk célja az volt továbbá, hogy eljuttassuk azokat az alapvető jelentőségüket tekintve fontos orvos és jogtudományi ismereteket azokhoz, akik mélyebb érdeklődést mutatnak az orvosi felelősség egyes formáinak elméleti és gyakorlati kérdései iránt, azok formáiról és a hozzájuk kapcsolódó etikai, jogi, illetve szakmai elvárásokról, azok jogkövetkezményeiről.

Hivatkozás: https://mersz.hu/sotonyi-orvosi-felelosseg//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero