Sótonyi Péter (szerk.)

Orvosi felelősség

4.5.2. Tájékoztatás a kezelés kockázatairól

Kártérítési szempontból kétségtelenül a legnagyobb jelentősége a kezelés kockázatairól való tájékoztatásnak van, hiszen ha egy kockázat bekövetkezik (pl. eszközös beavatkozások esetén perforáció, transzfúziós szövődmény kialakulása, kontrasztanyaggal szemben túlérzékenységi reakció, pajzsmirigy műtéti eltávolítása során a n. recurrens sérülése stb.), akkor ez polgári jogi szempontból nézve kárként jelentkezhet (elhúzódó kórházi kezelés, hosszabb ideig tartó keresőképtelenség, keresetveszteség, maradandó egészségkárosodás kialakulása, halál stb.). Ekkor már „csak” azt kell tisztázni, hogy a tájékoztatás elmulasztásával okozati összefüggésben áll-e a kár (vagyis, hogy a beteg az adott kockázatra kiterjedő tájékoztatás esetén nem egyezett volna bele a beavatkozásba), valamint azt, hogy a tájékoztatás elmulasztása felróható volt-e (az adott helyzetben általában elvárható magatartás szerint kellett volna-e tájékoztatni róla).

A magyar bírói gyakorlatban a tájékoztatás elégtelensége miatt indult ügyek legtöbbjében a jogvita a kockázatokról való tájékoztatás kérdésével kapcsolatos. Ugyanakkor arra is érdemes felfigyelni, hogy a kezelési alternatívákról való tájékoztatás is nagyon gyakran szorosan összekapcsolódik a kockázatról való tájékoztatással, hiszen kártérítési szempontból általában akkor releváns a kezelési alternatívákról való tájékoztatás elmulasztása, ha az egyes kezelési módok kockázatai eltérnek egymástól.

A kockázatok körében kártérítési szempontból vizsgálva a döntő kérdés az, hogy melyek azok a kockázatok, amelyekre nézve tájékoztatási kötelezettség terheli az orvost, vagyis, meghatározható-e olyan előfordulási gyakoriság, amelynél ritkábban bekövetkező kockázatról már nem kell tájékoztatni a beteget. A magyar bírói gyakorlatban az egyik első közzétett döntésben, amelyben megállapították az alperes felelősségét a kockázatokról való tájékoztatás elmulasztása miatt, a bírósági mérlegelés középpontjában a kockázat előfordulási gyakorisága volt. Ebben az ügyben húgycső-kiboltosulás miatt végzett műtétet követően sipoly alakult ki, amelynek zárása többszöri korrekciós műtéttel sem sikerült, a beteg egészségkárosodást szenvedett. A beteget a műtét előtt arról tájékoztatták, hogy egyszerű, gyorsan gyógyuló beavatkozásról van szó, kockázatokat nem említettek. A bíróság által beszerzett szakértői vélemény szerint ennek a kockázatnak az előfordulási gyakorisága 5–20% közé tehető. A Legfelsőbb Bíróság megítélése szerint „az 5–20%-os gyakorisággal a műtéti kockázat körében fellépő szövődmény olyan a műtéttel általában együtt járó következménynek tekintendő, amelyről a beteget tájékoztatni kell, mert különben nem kerül olyan információk birtokába, amely alapján megalapozottan eldönthetné, hogy hozzájárul-e a műtéthez”. (Legfelsőbb Bíróság Pfv. VI. 21.077/1994. BH 1995. 344.)

Érdemes felfigyelni arra, hogy itt egy elektív műtétet követően alakult ki maradandó egészségkárosodás, nagyon valószínűtlen, hogy ennek kockázata húsz százalék is lehetne. Ha ugyanis ezt igaznak fogadnánk el, ez azt jelentené, hogy minden ötödik beteg maradandó egészségkárosodással távozik a műtét után – ez azonban lfogadhatatlan kockázat/haszon arányt jelentene.

Későbbi ítéleteiben a Legfelsőbb Bíróság túllépett ezen a megközelítésen, és nem az előfordulási gyakoriságtól, hanem attól tette függővé a kockázatról való tájékoztatási kötelezettséget, hogy az szükséges-e a beteg döntési helyzetbe hozatalához. Egy ítéletében a Legfelsőbb Bíróság ezt úgy fejtette ki, hogy erre a korábbi döntésére kifejezetten visszautalt: „A Legfelsőbb Bíróság több határozatában kifejtette már, hogy az általánosságban megfogalmazott tájékoztatás nem megfelelő, annak olyannak kell lennie, hogy a beteg, illetőleg a döntési helyzetben lévő – az adott esetben a szülő – minden olyan lényeges tény és körülmény birtokába kerüljön, amelyek ismeretében megalapozottan tud dönteni a műtéthez való hozzájárulás megadásának kérdésében. Éppen emiatt jogszabály sem mondhatja ki pontosan, minden esetre vonatkozóan, hogy a műtéttel általában együttjáró következmény mit jelent, ezért csak az adott ügy sajátosságai alapján vizsgálható ez a kérdés, és az általános jellegű, százalékosan meghatározható előfordulási lehetősége a szövődménynek, önmagában, mintegy automatikusan nem adja meg a tájékoztatás kötelezettségét, illetőleg annak tartalmát. Az adott eset műtéti szövődményeinek előfordulási gyakoriságát szakértő meghatározhatja, de ebből az orvos terhelő tájékoztatási kötelezettség megfelelőségének megítélése már bírói kérdés. Ezért nincs jelentősége annak, hogy másik ügyben a LB (BH 1995/344. jogeset) a műtéti kockázat körében 5–20%-os gyakorisággal fellépő szövődmény lehetőségéről való tájékoztatást szükségesnek tartotta, elmulasztását pedig kártérítési felelősséget megalapozó magatartásnak.” (Legfelsőbb Bíróság Pfv. III. 21.242/2000.)

Ezt a gondolatmenet több más döntésben megtaláljuk, illusztrációként álljon itt néhány példa, nem csak a Legfelsőbb Bíróság, hanem más bíróságok ítéleteiből is.

A Baranya Megyei Bíróság a kockázatokról való tájékoztatás terjedelmét így fogalmazta meg: „Az orvosi tájékoztatásnak a beteg gyógyítása és kezelése, a betegnél alkalmazott invazív beavatkozások során ki kell terjednie mindazokra a lényeges körülményekre, amelyek a beteg személyéhez fűződő önrendelkezési jogának a gyakorlását befolyásolják. Különösen ilyennek kell tekinteni az esetleges halálos következménnyel járó fenyegetettséget.” Ebben az ügyben egyébként érdekes módon a tájékoztatás kérdését a bíróságnak a beteg közrehatása körében kellett értékelni. A felperes felesége császármetszéssel egészséges leánygyermeknek adott életet. A szülés közben fellépő vérzés és komplikáció miatt a méhét el kellett távolítani. A fellépő vérveszteséget transzfúzió adásával a műtét után pótolni kellett volna, ebbe azonban a néhai nem egyezett bele, transzfúzió adására csak végszükség esetére adott meghatalmazást. A vérvesztés következtében kialakult érpályán belüli folyadéktérfogat-veszteség pótlására infúzió adása is megfelelő lett volna, ami elől a beteg sem zárkózott el. Ilyen infúziót a műtét után, illetőleg a megfigyelés alatt nem kapott, csak akkor, amikor a vérnyomása hirtelen leesett. Az eljáró orvosok a helyzetet végszükségnek megítélve a transzfúzió előkészítését és megadását haladéktalanul elkezdték, mely azonban már késedelmesen történt és a beteg a folyadékpótlás megkezdését követő három óra múlva meghalt. Az ítélet szerint a halál közvetlen oka császármetszés és a teljes méhkiirtás után kialakuló, de felismerésre nem került belső elvérzés volt, illetőleg a vérátömlesztés késedelmes és elégtelen volta. Az orvos a belső vérzés felismerésére a műtét során elhelyezett drain segítségével törekedett, mely azonban véralvadás következtében eldugult és a vérzést ennek segítségével felismerni nem tudta. A bíróság a beteg műtét utáni megfigyelése során diagnosztikus tévedésnek tekintette azt a tényt, hogy a műtéti utóvérzést időben nem ismerték fel és ezért a vér pótlására csak később került sor.

A bíróság a kártérítési kereset elbírálása során különös figyelmet szentelt annak a kérdésnek, hogy a későn elkezdett transzfúziónak mennyiben volt oka a beteg korábban tett nyilatkozata, illetve annak, hogy a beteg a nyilatkozatot megelőzően megkapta-e a szükséges tájékoztatást. A bíróság megállapította, hogy az orvos a felperes néhai házastársát a transzfúzió elmaradásának várható legsúlyosabb következményéről – a halál eshetőleges bekövetkezéséről – nem tájékoztatta. A transzfúzió szükségességéről szóló tájékoztatás mindössze arra vonatkozott, hogy az a beteg gyógyulását megkönnyíti és gyorsítja. „A másodfokú bíróság már több ítéletében rámutatott arra, hogy az orvosi tájékoztatásnak a beteg gyógyítása és kezelése, a betegnél alkalmazott invazív beavatkozások során ki kell terjednie mindazokra a lényeges körülményekre, amelyek a beteg személyéhez fűződő önrendelkezési jogának a gyakorlását befolyásolják. Különösen ilyennek kell tekinteni az esetleges halálos következménnyel járó fenyegetettséget, amely a perbeli esetben azért állt fenn, mert az elsőfokú eljárásban beszerzett aggálytalan orvosszakértői vélemények szerint a néhainál eszközölt műtéti beavatkozás mindenképpen nagy vérveszteséggel járt. A transzfúzió alkalmazásához való hozzájárulás kikérésénél az orvostól feltétlenül elvárható lett volna a vérátömlesztés elmaradásának legsúlyosabb esetleges következményére, a halál beálltára – való figyelmeztetés.” (Baranya Megyei Bíróság 2. Pf. 20.602/2000/3.) A bíróság – úgy tűnik – ebben az ügyben egyáltalán nem mérlegelte, hogy a súlyos vérvesztés és a halál közötti összefüggés köztudomású ismeretnek tekinthető-e.

Néhány esetben a tájékoztatással kapcsolatos marasztaló ítéleteket vizsgálva úgy tűnik, mintha a bíróságot az a gondolat vezérelné, hogy a károsultat mindenáron kompenzációban részesítse, még akkor is, ha ez csak a kötelező tájékoztatás terjedelmének irreális kitágításával érhető csak el. Így például a tájékoztatással szemben túlságosan szigorúnak tűnő kritériumokat fogalmazott meg az a jogerős, az alperest marasztaló ítélet, amelyben a bíróság azt állapította meg, hogy a rendszeres véradót figyelmeztetni kellett volna az alkar véna mellett futó ideg sérülésének lehetőségére. (PKKB 14. P. 87 052/1982; Fővárosi Bíróság 52. Pf. 22.582/1983; in: Sándor, 1997. 245.) Ha elfogadnánk ennek az ítéletnek az érvelését, akkor minden egyes vénás beavatkozás, vérvétel, vénás injekció bekötése alkalmával fel kellene erre hívni a beteg figyelmét, és megkérdezni, hogy ennek ellenére hozzájárul-e a beavatkozáshoz, ami nagyon idegen lenne a mindennapi gyakorlattól. A károkozás időpontjában hatályos szabályozás – szemben a hatályos Eü. tv.-el, ld. 226. § (4) bekezdés – még nem tartalmazott rendelkezést a véradók kártalanítására vonatkozóan, így, ha a bíróság nem marasztalja az alperest (ebben az esetben végső soron a Magyar Államot), akkor a felperes kompenzáció nélkül marad.

A gerincműtéthez kapcsolódó végtag bénulás (parézis illetve plegia) esetében több ítéletet találunk, ahol a bíróság marasztalta az alperest az erről való tájékoztatás elmulasztása miatt marasztalta, (BKKB 10 P. XII. 24 182/1984 in: Sándor, 1997. 248.); vagy pajzsmirigy műtéthez kapcsolódóan a hangszalag bénulás kockázatáról való tájékoztatás elmaradása miatt (Baranya Megyei Bíróság 2. Pf. 20.994/1998. in: Sándor, 1997. 285.).

Steroid tartalmú készítmény reumatológiai alkalmazása kapcsán kialakult szövődmény esetében (gennyes gyulladás, ami miatt az izület merevítése vált szükségesség) a bíróság egy korai, még a nyolcvanas évekből származó ítéletében nem tartotta relevánsnak a tájékoztatás kérdését, arra hivatkozott, hogy a hozzájárulást megadottnak kell tekinteni, ha a beteg nem tett észrevételt, és a tájékoztatás tartalmát, terjedelmét nem vizsgálta (Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bíróság, Pf. 20.002/1983. in: Sándor, 1997. 296.). Egy másik, hasonló ügyben – Diprophos kezeléssel kapcsolatban kialakuló szövődmények miatt indult kártérítési ügyeben – a bíróság megállapította, hogy a felperest mulasztást terheli, mert a második injekció beadása után, mikor a panaszok jelentkeztek, a kúrát nem hagyta abba, és nem tájékoztatta a felperest a mellékhatásokról. (Gyöngyösi Városi Bíróság 5. P. 21.156/1996, Heves Megyei Bíróság 2. Pf. 21.481/1999.)

Sérvműtét következtében fellépett heresorvadás esetében is megállapította a bíróság a tájékoztatási kötelezettség megsértését, és marasztalta az alperest. (Legfelsőbb Bíróság Pfv. III. 20.064/2000.)

Egy másik ügyben a bíróság nem fogadta el azt az alperes védekezését, hogy nem várható el a kórháztól a nagyon ritka, „néhány ezrelékes szövődményekről” való tájékoztatás, ezáltal ugyanis „az estelegesen az indokolt orvosi beavatkozáshoz szükséges hozzájáruló nyilatkozat megszerzését veszélyeztetné, és ezzel saját gyógyító tevékenységét akadályozná”. Ebben az ügyben az évek óta fennálló inkontinencia kezelésére Stoeckel szerinti hüvelyplasztikai műtétet végeztek, amelynek során húgycső-hüvely sipoly alakult ki, ami a beszerzett szakvélemény szerint csupán néhány ezrelékben fordul elő (a bíróság emellett a kezelési alternatívákról való tájékoztatás hiányát is megállapította, és megállapította az alperes felelősségét). (Legfelsőbb Bíróság Pfv. VI. 20.801/1997.)

A Botallo vezeték műtéti zárása kapcsán kialakult recurrens idegbénulást viszont olyan ritka – 2–3 ezrelékben előforduló – szövődménynek tekintette a bíróság, amely tekintetében az orvost nem terheli tájékoztatási kötelezettség: „a felperesektől nem várható el, hogy egy orvosi beavatkozás előtt minden ilyen kis százalékos valószínűséggel bekövetkező szövődményről kioktatást adjanak, különösen amikor az eshetőleges szövődmény a beavatkozás hiányában biztosan bekövetkező egészségkárosodáshoz képest lényegesen csekélyebb súlyú. [...] Egyébként sem életszerű, hogy a felperes édesapja, amennyiben a ténylegesen bekövetkezett szövődményről tájékoztatják, a műtéthez nem járul hozzá, és inkább vállalja a szükségszerűen biztosan kifejlődő szívelégtelenségi állapot súlyos következményeit.” (Pesti Központi Kerületi Bíróság 31. P. 89.245/1993; Fővárosi Bíróság 41. Pf. 21.033/1995.)

Egy nyaki gerincműtét kapcsán kialakult súlyos gerincvelő károsodással kapcsolatosan a Legfelsőbb Bíróság a felülvizsgálati eljárásban hatályában fenntartotta a jogerős közbenső ítéletet, amely az alperes kártérítő felelősségét állapította meg a műtét kockázataival kapcsolatos tájékoztatás elmulasztása miatt bekövetkezett károkért. A bíróság álláspontja szerint „az alperes által elvégzett műtét olyan kockázattal járt, amely ha nem is túl gyakori, de ismert, lehetséges, és olyan súlyos károsodással járó szövődményt okozhat, amely mindenképpen indokolta volna az alperes orvosai részéről a felperes erről való tájékoztatását. […] Az alperes kártérítési felelőssége tehát orvosainak mulasztásában áll, mert a tájékoztatás elmulasztása folytán a felperes nem volt abban a helyzetben, hogy maga döntse el: a lehetséges kockázat és szövődmény ismeretében is vállalja-e a műtétet, vagy ahhoz a hozzájárulását megtagadja.” (Legfelsőbb Bíróság Pfv. III. 22.083/1998/5. BH 2001.65.)

A Csongrád Megyei Bíróság egy ítéletében azt állapította meg, hogy a műtét „legszélsőségesebb, ún. páratlan kockázatairól” a beteget nem kell tájékoztatni. Itt a rosszul összeforrt arccsont korrekciós műtéte kapcsán fellépett látóideg sérülés és vakság miatt indult az eljárás. A bíróság ítéletében százalékban nem fejezte ki a kockázat mértékét. (Csongrád Megyei Bíróság 2. Pf. 21.559/1995. in: Köles, 1999. 99–102.)

Több más olyan ítélet is született a hazai gyakorlatban, amely nem találta felróhatónak a tájékoztatás elmulasztását. Így a méh és petefészek eltávolítás során okozott – később sikeresen ellátott – hólyagsérülést a bíróság olyan esetlegesen, véletlenszerűen előforduló kockázatnak tekintette, amelyről nem kell tájékoztatni a beteget. (Legfelsőbb Bíróság Pfv. III. 22.832/1996. BH 1998.380.) Ugyanakkor egy későbbi, hasonló ügyben a Legfelsőbb Bíróságnak egy másik tanácsa ezzel részben ellentétes álláspontra helyezkedett. Ebben az ügyben petefészek eltávolításra készültek rosszindulatú daganat miatt, azonban érsérülés miatt a méhet is el kellett távolítani, és ennek során megsértették az urétert, aminek a következtében a felperes jobb oldali veséjét végül el kellett távolítani. A bíróság részben azt vizsgálta, hogy a kezelés során az elvárható gondosságot tanúsították-e, részben pedig azt, hogy megfelelő volt-e a beavatkozást megelőző tájékoztatás. A beteggel a beavatkozást megelőzően egy olyan általános beleegyező nyilatkozatot írattak alá, amely nem tartalmazta, hogy pontosan miről történt tájékoztatás. A bíróság hatályon kívül helyezte a jogerős ítéletet, új eljárásra kötelezte a bíróságot, amelynek során bizonyítást kell lefolytatni a tájékoztatás terjedelmére vonatkozóan, ennek eredményétől függ a kereset elbírálása. Azt azonban megállapította, hogy „ha a felperes a műtéti tájékoztatást az esetleges szövődmények, köztük a kockázatot fokozó húgyvezeték sérülést illetően nem kapta meg, az alperes kártérítési felelőséggel tartozik”. Tehát a bíróság úgy ítélte meg, hogy a szakértők által 0,5% gyakoriságúra becsült kockázat abba a körbe tartozik, amiről a beteget tájékoztatni kell. (Legfelsőbb Bíróság Pf. VIII. 25.272/2002/7.)

Ugyanígy, a Csongrád Megyei Bíróság egy ítéletében a térdízületi műtétet követően kialakult bőr és zsírszövet elhalást, amelynek bekövetkezési valószínűségét a szakértő 4%-osnak becsülte, olyan ritka szövődménynek tekintette, amiről szükségtelen a beteget tájékoztatni. (Szegedi Városi Bíróság, 13. P. 21.491/1992., Csongrád Megyei Bíróság 2. Pf. 20.568/1994., in: Köles, 1999. 169–172.)

A bíróság jogerős ítéletében megállapította, hogy az egészségügyi szolgáltatót nem terheli tájékoztatási kötelezettség az izomba adott injekció esetén az injekciós tályog, zsírelhalás vagy vérömleny kialakulása tekintetében, mert ezek „gyakorisága csak tíz ezrelékben fordul elő, azaz reálisan nem számba jövő szövődményről van szó.” [Szegedi Városi Bíróság 16. Pf. 23.634/1999.]

A bíróság nem állapította meg a tájékoztatási kötelezettséget abban a tekintetben sem, hogy a terhes nőt, aki a terhesség előtt közvetlenül fogamzásgátló tablettát szedett, tájékoztatni kellene ennek esetleges végtagfejlődési rendellenességet okozó hatásáról, valamint a fodrászatban használt vegyszerek ilyen hatásáról sem. (Legfelsőbb Bíróság Pf. III. 23.783/1997; Legfelsőbb Bíróság Pfv. X. 20.235/2001.)

Más esetben az eljáró bíróság teljes körű bizonyítást folytatott le arra nézve, hogy a csípőízületet pótló műtét során bekövetkezett, a szakirodalomban 0,7– 3,5%-os aránynyal előforduló műtéti szövődménynek minősülő combideg sérülésről kellő tájékoztatást kapott-e a beteg. (Kecskeméti Városi Bíróság, 9. P. 23.308/1994/19., és Bács-Kiskun Megyei Bíróság 1. Pf. 20.731/1997.). Bizonyítást nyert, hogy a tájékoztatás megfelelő volt és a keresetet elutasították.

A bíróság megállapította a tájékoztatási kötelezettség megsértését, és emiatt is marasztalta az alperest abban az ügyben, ahol a lézerrel végzett aranyérműtét során az operáló orvos kiterjedt nyálkahártya destrukciót okozott, ami kiterjedt hegesedéshez és a végbélfunkciók károsodásához vezetett. A bíróság megállapította, hogy az alperes a felperest a lehetséges szövődmények között csak a vérzést említette, ugyanakkor nem tett említést a gyulladás, a hegesedés és a záróizom sérülésének lehetőségéről sem. (Pesti Központi Kerületi Bíróság 31. P. 89.289/1994; Fővárosi Bíróság 41. Pf. 21.164/1997.)

Számos példáját láthatjuk annak, hogy a Legfelsőbb Bíróság már a régi Eütv.-t kiterjesztően értelmezte a tájékoztatás körében. „Az Et. végrehajtásáról szóló 16/1972. (IV. 29.) MT rendelet (Vhr.) 87. §-ának (2) bekezdése csak a műtéttel általában együttjáró következményeket vonja ugyan a tájékoztatási kötelezettség körébe, de nincs pontos mérce annak eldöntésére, hogy mi tekinthető „általában együttjáró” következménynek, ezért egyértelmű, hogy az életet, testi épséget érintő, azt veszélyeztető kockázatvállalás kérdésében a beteg csak valamennyi lényeges következmény ismeretében tud dönteni.” (Legfelsőbb Bíróság Pfv. III. 21.062/19)

A Legfelsőbb Bíróság a tájékoztatás módja tekintetében is állást foglalt, amikor kimondta, hogy „a kórház kártérítési felelősséggel tartozik, ha a tárgyilagos, részletes, körültekintő és a valóságnak megfelelő tájékoztatást a betegnek nem adják meg” (EBH2001. 428.). Ebben az ügyben gerincműtét kapcsán gerincvelő károsodás alakult ki, a beteg a műtétet megelőzően 67%-ban volt rokkant, a műtét után 100%-ban.

Azzal kapcsolatban is állást foglalt már a magyar Legfelsőbb Bíróság, hogy köztudomású tényről kell-e tájékoztatni a beteget. Ebben az ügyben igen ritka fejlődési rendellenességgel született meg a gyermek, amelyet a terhességnek csak a 35. hetében ismertek fel. A felperes keresetében arra is hivatkozott, hogy az alpereseket tájékoztatási kötelezettség terhelte volna arra vonatkozóan, hogy az általuk elvégzett vizsgálatok eredménye nem abszolút biztos. A bíróság szerint köztudomású, hogy olyan vizsgálati eljárás, módszer nincs, amely 100%-os eredményt ad, így ebben a tekintetben nem terhelte az orvosokat tájékoztatási kötelezettség. Ugyanakkor azt is hozzátette a bíróság, hogy a vizsgálati eredmények értékelése orvosi szakkérdés, ami az orvosra tartozik, és a vizsgálatok nem teljes bizonyosságot adó eredményének közlése sem teremtett volna a felperes számára döntési helyzetet. (Legfelsőbb Bíróság Pf. III. 24.578/2000.)

Fontos kérdés lehet egy kártérítési jogvitában, hogy a korábban, hasonló műtét esetén adott tájékoztatás a következő ilyen típusú műtét esetén felmentést ad-e a tájékoztatási kötelezettség alól. Egy jogerős ítéletben a bíróságnak arról is állást kellett foglalnia, hogy a korábban, a másik lábon végzett hasonló műtét alkalmával adott tájékoztatás felmenti-e a kezelő orvost a tájékoztatási kötelezettség alól. Az első fokon eljáró bíróság, és a felülvizsgálatot végző Legfelsőbb Bíróság is egységesen úgy foglalt állást, hogy a korábbi műtéthez megadott hozzájárulás és kapott tájékoztatás még akkor sem vonatkoztatható egy későbbi műtétre, ha egyébként ugyanolyan műtétekről van szó. (Pécsi Városi Bíróság 6. P. 21 186/1992; Legfelsőbb Bíróság Pfv. VI. 21 162/1995.)

A beteg részére megadott tájékoztatás értelmezése is központi probléma lehet egy kártérítési jogvita eldöntésénél. Egy agyérdaganat miatt operált – és a műtéti kockázat bekövetkezése miatt a műtéttel okozati összefüggésben elhalálozott – beteg esetében a felperes arra alapította a keresetét, hogy bár az alperes orvosai tájékoztatták a családot arról, hogy a gyógyulás esélye 97%-os, a maradék 3% mibenlétéről nem adtak tájékoztatást, így ők nem gondolhattak arra, hogy az a halál bekövetkezését is magába foglalja. A bíróság jogerős ítéletében megállapította, hogy a tájékoztatási kötelezettség teljesítését mindig az adott eset egyedi sajátosságainak megfelelően kell megadni. „E körben nem a gyógyulási esély százalékos mértékének, hanem annak van döntő jelentősége, hogy az adott esetben szükségessé vált súlyos és veszélyes agyérdaganat műtétnek volt-e olyan kockázata, amelyről a műtéthez hozzájáruló, döntési helyzetben lévő személy nem tudott. A felperes tényállításaiból önmagában megállapítható az orvosok részéről szükséges tájékoztatás. A 97%-os gyógyulási esély ugyanis szükségképpen magában foglalja a veszélyes agyműtétnél lehetséges bizonyos sikertelenséget, a halál bekövetkezésének lehetőségét.” A bíróság tehát elfogadta, hogy az alperes orvosai a műtét teljes sikerét nem ígérték, és a 3%-os „sikertelenségi arányról” adott tájékoztatás magában foglalta a halál lehetőségét is. (Legfelsőbb Bíróság Pf. III. 26.103/2000.) Egy másik ügyben a bíróság a kockázatokról való tájékoztatás elmulasztása miatt állapította meg az egészségügyi szolgáltató felelősségét, mert nem tájékoztatta a beteget arról, hogy a lábszár nyílt, darabos törése után visszamaradt hosszkülönbség korrekciójára végzett műtét nem biztos, hogy teljesen azonos hosszt eredményez a két alsó végtagon. (PKKB. 1. P. 81.065/1998., Fővárosi Bíróság 56. Pf. 22.759/2001, Legfelsőbb Bíróság Pfv. III. 22.568/2001.)

Összefoglalva tehát megállapítható, hogy a kialakult bírói gyakorlat szerint a kockázatokról való tájékoztatás körében nem annak van elsődleges jelentősége, hogy a kockázat milyen gyakorisággal fordul elő, hanem annak, hogy a beteg döntése szempontjából releváns-e. A tájékoztatás tehát akkor megfelelő (vagyis a szolgáltató akkor mentheti ki magát a felróhatóság alól), ha a beteget abba a helyzetbe hozza, hogy el tudja dönteni, beleegyezik a beavatkozásba vagy sem. Ezzel lényegében a bírói gyakorlat a felróhatóság és az okozati összefüggés kérdését közelíti egymáshoz: azt ugyanis, hogy a beteg döntése szempontjából az adott kockázat relevánse, alapvetően az okozati összefüggést határozza meg – ha a kockázat a beteg döntése szempontjából nem releváns, akkor a beteg nem állíthatja, hogy megfelelő tájékoztatás esetén nem egyezett volna bele a beavatkozásba, tehát az okozati összefüggés nem áll fenn. A legfelsőbb Bíróság a tájékoztatás minőségére vonatkozóan is magasra tette a mércét, amikor a tárgyilagos, részletes, körültekintő és a valóságnak megfelelő tájékoztatás követelményét állította fel. (EBH 2001.428.)

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 724 2

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

Az orvosi tevékenység céltudatos, magas fokú szaktudást igénylő, a társadalomtól elválaszthatatlan, jogi jelentőségű, emberi munka. Tárgya az emberi szervezet működésével a legközvetlenebbül és legmélyebben hatol az egyén a személyiség érdekszférájába. Az orvos ténykedéséért mindenkor felelősséggel tartozik. A felelősség általánosságban a társadalom védekezése, a társadalmi érdekekkel ellentétes helyzetekkel, illetve magatartásokkal szemben. Az orvosnak tevékenységét, az orvosi foglalkozás szabályainak megfelelően és ezek alapján kell végezni. Amennyiben foglalkozásának valamely általános vagy írott, akár szakmai akár jogi szabályát megszegi, valamely kötelezettségét egyáltalán vagy nem megfelelő módon teljesíti, illetve jogaival visszaél, felelősséggel tartozik. Az orvosi hivatás gyakorlója a társadalom minden tagjára vonatkozó etikai és jogi normákon túl az orvosi foglalkozásra érvényes normáknak is köteles eleget tenni. Ennek megfelelően az orvos felelőssége etikai, munkajogi, polgári jogi, szabálysértési és büntetőjogi téren áll fenn. Azok ismerete az orvosi működés zavartalanságát biztosító feltételek egyik fontos elemét képezik. Attól függően kerülhet sor egyik vagy másik formájú felelősségre vonásra, hogy a szabályszegés milyen jellegű. Az egyes felelősségi formák különböző érdeksérelmekre vonatkoznak, ezért is eltérő célt szolgálnak. Amennyiben egy cselekmény egyszerre több vagy mindegyik felelősségi rendszert érinti, ugyanazért az egy cselekményért többféle, vagy akár mindegyik felelősségre vonási eljárás is lefolytatható. Az orvosi felelősség összetett kérdéskörének jelentőségét az a tény is adja, hogy azzal egyre gyakrabban foglalkoznak az orvosok, a jogászok és a közvélemény is. A könyv megírásával meghatározó törekvésünk az volt, hogy mindkét tudományágbeli olvasó számára, az egységes szemlélet hangsúlyozásával, szem előtt tartva a gyakorlati igényeket, összefüggő képet adjunk az orvosi felelősségről. A munkánk célja az volt továbbá, hogy eljuttassuk azokat az alapvető jelentőségüket tekintve fontos orvos és jogtudományi ismereteket azokhoz, akik mélyebb érdeklődést mutatnak az orvosi felelősség egyes formáinak elméleti és gyakorlati kérdései iránt, azok formáiról és a hozzájuk kapcsolódó etikai, jogi, illetve szakmai elvárásokról, azok jogkövetkezményeiről.

Hivatkozás: https://mersz.hu/sotonyi-orvosi-felelosseg//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero