Sótonyi Péter (szerk.)

Orvosi felelősség

4.5.3. Tájékoztatás a kezelési alternatívákról

Gyakran előfordul, hogy egy betegség gyógykezelésére több tudományosan elfogadott módszer is rendelkezésre áll, és az ezek közötti választást számos tényező befolyásolhatja. A gyógymódválasztási szabadság az orvos elismert joga, hiszen ő rendelkezik azzal a szakértelemmel, amely szükséges ahhoz, hogy a rendelkezésre álló terápiás lehetőségek közül a megfelelőt megválassza.

Kártérítési szempontból elsősorban annak van jelentősége, ha a választható módszerek eltérő kockázatúak, és a beteget erről elmulasztják tájékoztatni, hiszen így a beteg nincs abban a helyzetben, hogy megalapozott döntést hozzon, amikor egyik vagy másik kezelési alternatíva mellett dönt.

Ebben a körben álláspontom szerint nagyon fontos lehet a vértranszfúzió alternatíváiról, így az autotranszfúzióról való tájékoztatás kérdése. A magyar Legfelsőbb Bíróság egy döntésében nem tartotta jelentősnek kártérítési szempontból azt, hogy a transzfúzióban részesülő személyt tájékoztatni kell a hepatitis C fertőzés – egyébként igen alacsony – kockázatáról. Ebben az ügyben a felperes már a vérkészítmények kötelező Hepatitis C vírus szűrése után kapott hepatitis C fertőzést. A bíróság a keresetet elutasította, mert az okozati összefüggést sem látta bizonyítottnak, és a tájékoztatás hiányát sem állapította meg. A bíróság álláspontja szerint „a vérkészítmény adása a felperes számára szükséges volt, és az ebből eredhető fertőzés valószínűségének alacsony foka miatt a vírusfertőzés veszélyéről a felperest tájékoztatni nem kellett. A felperes nem hivatkozhat szakmai alappal arra sem, hogy családtagjaitól is beszerezhető lett volna a számára szükséges vér, mert nem csak a műtéttel összefüggően, hanem azt megelőzően is kapott vért, és nem igazolta, hogy a vele azonos vércsoporttal rendelkező családtagjai milyen módon lettek volna elérhetők, és e személyektől a részére felhasználható mennyiségű vér a szakmai szabályok alapján levehető lett volna.” (Legfelsőbb Bíróság Pf. III. 25.085/1999.)

Ez az ítélet azonban úgy tűnik, hogy csak a bizonyítás nehézségei miatt nem fogadta el a felperes érvelését. Az autotranaszfúzió mint terápiás alternatíva tervezett műtéteknél feltétlenül szóba jön, az E. Alap által finanszírozott ellátás, amelynek a kockázatai az idegen vér átömlesztéséhez képest alacsonyabbak, mind a transzfúziós szövődmények, mind pedig a fertőzés lehetősége tekintetében, így a tájékoztatás elmulasztása esetén a kimentés lehetősége meglehetősen szűk mezsgyére szorul vissza, ez pedig mindenképpen indokolhatja a probléma óvatos, a felesleges kockázatot csökkentő megközelítését. Az is fontos információ lehet, hogy a tervezett diagnosztikus vagy terápiás beavatkozás másik orvos által vagy másik kórházban nagyobb tapasztalattal, jobb személyi és tárgyi feltételek mellett kivitelezhető, hiszen ez is alternatívát jelenthet a döntéshozatalban. Egy korábbi ítélet meglehetősen restriktíven bírálta el ezt a kérdést abban az ügyben, amelyben az orrháton lévő bőrdaganat kiirtása miatt végeztek műtétet. A műtét közben kiderült, hogy a daganat mélyebbre terjed, mint gondolták, így radikálisabb műtétet kellett végezni, bőrhiány alakult ki, ezt a nyakról, arcról vett bőrrel fedték. A műtét helyén esztétikai károsodás alakult ki. A bíróság azt állapította meg, hogy a műtétet végző orvos a beavatkozásról és a műtét várható következményeiről a felperest kellően tájékoztatta. A műtétet végző orvos a bíróság álláspontja szerint helyesen járt el, amikor a daganat teljes kiirtására törekedve nem szakította meg a műtétet a felperes újabb tájékoztatásával, amelyet a műtéti állapota miatt a felperes fel sem fogott volna. A felülvizsgálati eljárásban hozott ítéletből az derül ki, hogy nem vizsgálták azt a kérdést, lett volna-e lehetőség a műtét két lépcsőben történő elvégzésére, amelynek során a felperes felkereshetett volna olyan intézményt, ahol esztétikai szempontból is teljes egészében kielégítő ellátást kapott volna (Legfelsőbb Bíróság Pfv. III.22.082/1994. Köles, 1999. 109–111.)

A kezelési alternatívákról való tájékoztatás elmulasztása alapján állapította meg a bíróság az alperes kártérítési felelősségét abban az ügyben, amelyben a fiatal nőbeteg mindkét lábán – kozmetikai célból, magas sarkú cipő zavartalan viselése céljából – bütyök (hallux valgus) műtétet végeztek el, az egyik oldalon ún. Schede típusú műtéttel (a csontkinövés levésésével), a másik oldalon ún. Mayo műtéttel (az I. lábközépcsont fejecsének részleges eltávolításával). A betegnek azon a lábán, amelyen a Mayo műtétet végezték, az öregujj mozgása a műtétet követően fokozatosan beszűkült, lába deformálódott, járása nehezített és fájdalmas, csak sportcipőt tud hordani. A bíróság megállapította, hogy az alperes nem tájékoztatta a felperest a műtét lehetséges következményeiről. A felperes úgy nyilatkozott, hogy ha előzetesen mindezen lehetséges következmények ismeretének birtokában van, az ilyen típusú műtét elvégzéséhez nem járul hozzá (BH 2003.453.)

Egy nagyon hasonló ügyben ugyanakkora bíróság nem állapította meg a tájékoztatási kötelezettség megsértését, mert az alperes bizonyítani tudta, hogy szóban és írásban megfelelően tájékoztatta a felperest. Ebben az esetben kétoldali lábstatikai elváltozás műtéti megoldása végett végzetek műtétet, ennek során a csontkinövéseket eltávolították, mindkét lábon a I., illetőleg a II-IV. lábközépcsontokon más módszer szerint (Shede, Hohmann) végezve el a beavatkozást. A beavatkozás után Sudeck szindróma alakult ki. A bíróság álláspontja szerint a felperes tájékoztatása megfelelő volt, a Sudeck szindrómára konkrétan nem utaltak, azonban erre nem is volt szükség: „Az I.r. felperes esetében kialakult Sudeck szindróma esetleges bekövetkezéséről – nevesítve – nem kellett tájékoztatást adni. E szövődmény igen ritkán bekövetkezhető lehetőség, de elnevezésétől függetlenül az annak folytán kialakult végső állapot – elhúzódó csontgyógyulás, deformitás kiújulása – kockázatára már a betegtájékoztatás is kitért. A műtét részletes technikájára, elvégzésének módjára a tájékoztatási kötelezettség nem terjedt ki, mindemellett dr. […] tanúvallomásából megállapíthatóan a különböző módszerek szerinti beavatkozás lényegét elmondta az I.r. felperesnek azzal, hogy műtét közben a tervezettekhez képest változás történhet.” (Legfelsőbb Bíróság Pf. III. 26.429/2001/5)

Egy másik ügyben, ahol méhen belül nem ismerték fel időben a végtagfejlődési rendellenességet, az alperes intézmény azzal védekezett, hogy a nála alkalmazott „szerény képességű” ultrahang készülékkel erre nem is volt lehetőség. A Legfelsőbb Bíróság – utalva korábbi határozataira – megállapította, hogy „ha egy gyógyintézetben nincs megfelelő eljárási lehetőség, eszköz bizonyos vizsgálatok elvégzésére, gondoskodni kell a beteg olyan intézetbe való átirányításáról, ahol ezek a lehetőségek rendelkezésre állnak.”

Ebben az esetben a bíróság nyíltan nem mondta ki a tájékoztatás kötelezettség megsértését, és a kezelési hiba oldaláról közelítette meg a kérdést, de azért lényegében itt tájékoztatási kérdésről is szó van, hiszen a marasztalás alapja részben az volt, hogy a beteget nem tájékoztatták arról, hogy más intézetben jobb feltételekkel végezhető el a vizsgálat (Legfelsőbb Bíróság Pf. III. 21.899/1997. Köles, 1999. 223.).

A császármetszés és hüvelyi szülés, mint kezelési alternatíva, és az erről való tájékoztatás kérdése is felmerült a hazai bírói gyakorlatban. Ebben az ügyben nem került felismerésre az anya terhességi cukorbetegsége, sem a magzat igen nagy súlya, így a szülést hüvelyi úton folytatták le, azonban a magzat elakadt, és súlyos, maradandó károsodást szenvedett. A felperes arra is hivatkozott keresetében, hogy az orvosnak tájékoztatnia kellett volna őt a császármetszés alternatívájáról, és ezért ő nem élhetett az „utasításadási” (sic!) jogával. A bíróság jogerős ítéletében megállapította, hogy az anyának a császármetszéses szülésre utasításadási joga nincs, nem beszélhetünk arról, hogy mintegy „megrendelhette” volna ezt a szülési módot. A bíróság álláspontja szerint a gyógykezelés és a beavatkozás módját ugyanis az orvos maga választja meg, és az által választott és alkalmazott módszerért áll fenn a felelőssége. (Legfelsőbb Bíróság Pf. III. 26.240/1999.) Abban az esetben is, ha a bíróság álláspontja szerint a bekövetkezett szövődmény a műtéti kockázat körébe sorolandó, lehetséges, hogy végül a kezelési alternatívákról való tájékoztatás elmaradása miatt történik az alperest marasztalása. Így történt ez abban az ügyben, ahol a betegnél a hüvelyi méheltávolítást követően hólyag-hüvely sipoly alakult ki, amit a bírói gyakorlat egyértelműen a kezelés kockázatába tartozónak tekint, így a bíróság ebben a vonatkozásban elutasította a felperes keresetét. Ugyanakkor megállapította, hogy a méheltávolítás nem lett volna szükségszerű, mert más kezelési módszer – ebben az esetben leginkább a várakozás, diagnosztikus méhkaparással, műtét nélkül – is rendelkezésre állt volna a vérzészavar kezelésére. Azt a védekezést sem fogadta el a bíróság, hogy a beteg a műtét nélkül rosszabb állapotban lett volna, mint a műtét után a szövődménnyel, mert „a myomás elváltozás növekedésének üteme, sem a vérzészavar lehetséges gyakoribbá válásának mértéke a jövőre nézve természettudományos módszerekkel nem prognosztizálható.” Így a bíróság megállapította, hogy a beteg nem kapta meg azokat az információkat (kockázatok, kezelési alternatíva), amelyek szükségesek lettek volna ahhoz, hogy megalapozottan döntsön arról, aláveti-e a műtétnek magát (Pesti Központi Kerületi Bíróság 9.P.85 336/1996.).

A bíróság megállapította a kezelési alternatívákról való tájékoztatás hiányát (és ezzel egy időben a kockázatokról való tájékoztatás elmaradását is), és ennek alapján marasztalta az alperes kórházat, amikor az évek óta fennálló inkontinencia kezelésére Stoeckel szerinti hüvelyplasztikai műtétet végeztek. A műtét következtében húgycső-hüvely sipoly alakult ki, és az inkontinencia is fennmaradt, emiatt újabb műtétet kellett végezni. A bíróság szerint a beteg nem volt olyan helyzetben, hogy megalapozottan tudott volna dönteni, mert „az alperes orvosai elmulasztották a felperes tájékoztatását arról, hogy az ún. Stoeckel műtétek az esetek 30–40%-ában sikertelenek, míg az ún. Marchall-Marchetti műtétek – bár kockázati tényezői nagyobbak – eredményessége lényegesen kedvezőbb. E hiányos tájékoztatás folytán a felperes csak az előbb említett műtét és az inkontinencia fennmaradása között választhatott. Miután a sipoly kialakulása az alperes orvosai által ilyen előzmények után elvégzett műtét szövődménye, a tájékoztatási kötelezettség elmulasztása és a felperes károsodása között az okozati összefüggés megállapítható”. (Legfelsőbb Bíróság Pfv. VI. 20.801/1997.)

A bíróság egy másik ügyben a vesekő eltávolításra rendelkezésre álló módszerekről való tájékoztatás elmulasztása miatt megállapította az alperes felelősségét, annak ellenére, hogy a szóba jöhető másik módszert (ESWL kezelést) az alperes intézményben abban az időben még nem is végezték. A bíróság álláspontja szerint annak ellenére, hogy az alperes kórház a perbeli időszakban nem végzett ESWL kezelést – amely a szakértői vélemény szerint a felperes esetében kisebb kockázattal járt volna –, az orvosoknak a tájékoztatást erről a módszerről is teljes körűen meg kellett volna adniuk. Ekkor lett volna ugyanis a felperes abban a helyzetben, hogy eldönthesse, melyik kezelési módszert célszerű választania a beavatkozás várható terjedelme és annak lehetséges kockázatai tükrében (Pesti Központi Kerületi Bíróság 31. P. 85.414/2000, Fővárosi Bíróság 56. Pf. 29.376/2003.).

Ugyanakkor azon vizsgálatok körében, amelyek elvégzése a szakma szabályai szerint nem kötelező, az egészségügyi szolgáltatót tájékoztatási kötelezettség sem terheli. Így a Legfelsőbb Bíróság nem állapította meg a tájékoztatási kötelezettség megsértését amiatt, hogy az alperes intézmény nem tájékoztatta a felperest arról, hogy ultrahang vizsgálat végezhető a visszamaradt lepény kimutatására abban az ügyben, ahol a szülést követően a kórosan tapadó lepényrészt kétszer elvégzett küret alkalmával sem sikerült eltávolítani, végül a felperes méhének eltávolítására került sor. (Legfelsőbb Bíróság Pfv. X. 22.541/2000.)

Az is marasztalás alapját képezheti, ha a beteg nem kap elegendő információt ahhoz, hogy megértse, milyen beavatkozás elvégzését tervezik. Így történt ez abban az ügyben, ahol a betegnél fizikális vizsgálattal a kisajkakon rákmegelőző állapotot diagnosztizáltak, és szövettani vizsgálat elvégzése nélkül arról tájékozatták, hogy a „szeméremtest bőrének felületes eltávolítására” kerül majd sor (írásos beleegyezést nem kértek). A műtét során azonban ennél lényegesebben radikális beavatkozást végeztek: eltávolították a csiklót és a kisajkakat is. A beavatkozás következtében a felperes vizelet visszatartási képessége csökkent, a csonkoló beavatkozás a felperes személyiségét, a nemi élete harmóniáját hátrányosan érintette. A műtéti anyagból végzett szövettani vizsgálat utóbb igazolta a rákmegelőző állapot fennállását. A bíróság a kártérítési eljárásban egyrészt a tájékoztatás megfelelőségét vizsgálta, másrészt értékelnie kellett az előzetes szövettani vizsgálat elmulasztásával kapcsolatos felelősséget is.

A tájékoztatás tekintetében a bíróság jogerős ítéletében megállapította, hogy az alperes elmulasztotta beszerezni a felperes írásbeli beleegyező nyilatkozatát, és nem került sor az alperes megfelelő tájékoztatására sem. A bíróság szerint az a közlés, hogy a szeméremtest bőrének felületes eltávolítására kerül majd sor, nem jelenthette azt a műtéti beavatkozást, amelyet végül elvégeztek. Ezen túlmenően a betegség jellegéről, a beavatkozás lényegéről, annak várható következményeiről, és a gyógyulás lehetőségéről és esélyeiről a felperes egyáltalán nem kapott tájékoztatást, így nem volt abban a helyzetben, hogy érdemi döntést hozhasson. Az előzetes szövettani vizsgálat elvégzésének elmaradását – amely a beszerzett igazságügyi orvosszakértői vélemények szerint szakmai mulasztásnak minősült – szintén a tájékoztatás körében értékelte a bíróság, és megállapította, hogy a tájékoztatás már csak azért sem lehetett teljes körű, mert a szövettani vizsgálat eredménye nem állt rendelkezésre. (Legfelsőbb Bíróság Pf. III. 20.750/1996.)

Ha a műtét kiterjesztésére kerül sor, tehát sem az előre tervezett műtétet végzik el, szintén felmerülhet a tájékoztatás megfelelősségnek és az ezzel kapcsolatos kártérítési felelősségnek a kérdése. A bíróság megállapította az alperes felelősségét abban az ügyben, amelyben a betegnél méhen kívüli terhesség gyanúja miatt végeztek hasi műtétet, amelynek során a műtétet végző orvos a jobb oldali petevezetéket és petefészket eltávolította, s mert a bal oldali petevezeték is gyulladt, a petefészek felé lezárt állapotú volt, azt is eltávolította, a bal oldali petefészket azonban megtartotta. A bíróság az alperes felelősségét kizárólag a tájékoztatás hiányára alapította, mert míg a vérző petevezeték eltávolítása életmentő beavatkozás volt, addig a bal oldali petevezeték eltávolítása nem minősült ilyennek, ezért az csak a beteg tájékoztatása után, beleegyezésével lett volna elvégezhető. A bíróság szerint az alperes orvosát nem a műtét közben – hiszen akkor a felperes tájékoztatása technikailag kivihetetlen volt – terhelte a tájékoztatási kötelezettség, hanem a csonkolásos műtét előtt, miután a méhen kívüli terhesség operációja szükségképpen felvethette mindkét petevezeték és petefészek eltávolítását is. Megjegyzendő, hogy a bíróság azt értékelte kárként, hogy a felperes a jövőben természetes úton már nem eshet terherbe, azt azonban nem vizsgálta, hogy az eltávolított petevezető gyulladt, a petefészek felé lezárt volt, így ez önmagában jelentősen csökkentette – ha éppen meg nem szüntette – a természetes úton való teherbe esés lehetőségét. (Legfelsőbb Bíróság Pfv. III. 22.083/ 2000/4.) Ezt az ügyet a Bíróság még a régi Et. alapján bírálta el, azonban az új Eütv. már tartalmaz tételesjogi rendelkezéseket a műtét kiterjesztésére vonatkozóan. Eszerint az invazív beavatkozás kiterjesztésére akkor kerülhet sor a beteg beleegyezése nélkül, ha azt sürgős szükség fennállása indokolja, vagy ennek elmaradása a beteg számára aránytalanul súlyos terhet jelentene. Ezen túlmenően, ha a beavatkozás kiterjesztése a beteg valamely szervének vagy testrészének elvesztéséhez vagy funkciójának teljes kieséséhez vezetne, akkor a kiterjesztés csak közvetlen életveszély fennállása esetén végezhető el, vagy akkor, ha az elmaradása a beteg számára aránytalanul súlyos terhet jelentene (Eütv. 18. §).

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 724 2

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

Az orvosi tevékenység céltudatos, magas fokú szaktudást igénylő, a társadalomtól elválaszthatatlan, jogi jelentőségű, emberi munka. Tárgya az emberi szervezet működésével a legközvetlenebbül és legmélyebben hatol az egyén a személyiség érdekszférájába. Az orvos ténykedéséért mindenkor felelősséggel tartozik. A felelősség általánosságban a társadalom védekezése, a társadalmi érdekekkel ellentétes helyzetekkel, illetve magatartásokkal szemben. Az orvosnak tevékenységét, az orvosi foglalkozás szabályainak megfelelően és ezek alapján kell végezni. Amennyiben foglalkozásának valamely általános vagy írott, akár szakmai akár jogi szabályát megszegi, valamely kötelezettségét egyáltalán vagy nem megfelelő módon teljesíti, illetve jogaival visszaél, felelősséggel tartozik. Az orvosi hivatás gyakorlója a társadalom minden tagjára vonatkozó etikai és jogi normákon túl az orvosi foglalkozásra érvényes normáknak is köteles eleget tenni. Ennek megfelelően az orvos felelőssége etikai, munkajogi, polgári jogi, szabálysértési és büntetőjogi téren áll fenn. Azok ismerete az orvosi működés zavartalanságát biztosító feltételek egyik fontos elemét képezik. Attól függően kerülhet sor egyik vagy másik formájú felelősségre vonásra, hogy a szabályszegés milyen jellegű. Az egyes felelősségi formák különböző érdeksérelmekre vonatkoznak, ezért is eltérő célt szolgálnak. Amennyiben egy cselekmény egyszerre több vagy mindegyik felelősségi rendszert érinti, ugyanazért az egy cselekményért többféle, vagy akár mindegyik felelősségre vonási eljárás is lefolytatható. Az orvosi felelősség összetett kérdéskörének jelentőségét az a tény is adja, hogy azzal egyre gyakrabban foglalkoznak az orvosok, a jogászok és a közvélemény is. A könyv megírásával meghatározó törekvésünk az volt, hogy mindkét tudományágbeli olvasó számára, az egységes szemlélet hangsúlyozásával, szem előtt tartva a gyakorlati igényeket, összefüggő képet adjunk az orvosi felelősségről. A munkánk célja az volt továbbá, hogy eljuttassuk azokat az alapvető jelentőségüket tekintve fontos orvos és jogtudományi ismereteket azokhoz, akik mélyebb érdeklődést mutatnak az orvosi felelősség egyes formáinak elméleti és gyakorlati kérdései iránt, azok formáiról és a hozzájuk kapcsolódó etikai, jogi, illetve szakmai elvárásokról, azok jogkövetkezményeiről.

Hivatkozás: https://mersz.hu/sotonyi-orvosi-felelosseg//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero