Sótonyi Péter (szerk.)

Orvosi felelősség

4.7. Elévülés

Az elévülés alapja az a vélelem, hogy az időmúlással a jogosultnak a követeléshez fűződő érdeke csökken, elenyészik, ezért az állam már nem biztosítja a bírói utat a követelés érvényesítéséhez [Ptk. 325. § (1) bekezdés]. Amennyiben tehát a jogosult (kártérítési kötelemben a károsult) az igényét az elévülési időn belül nem érvényesíti, akkor ezt követően azt már bírói úton többé nem kényszerítheti ki, még akkor sem, ha a kártérítési felelősség összes eleme egyébként fennáll. A károkozónak tehát alapvető érdeke, hogy az elévülésre hivatkozzon, hiszen ezzel lényegében mentesül a károkozás jogkövetkezményeitől, nem köteles kártérítést fizetni. A polgári jogban az általános elévülési idő öt év [Ptk. 324. § (1) bekezdés].

Az elévülés kérdése az egészségügyi szolgáltatókkal szemben indult kártérítési eljárásokban tipikusan a hepatitis C vírus fertőzéssel, illetve az idegen test testüregben hagyásával kapcsolatos ügyekben merül fel, hiszen ezek azok az ügyek, amikor a károsult a kár bekövetkezéséről esetleg csak évekkel a károkozó magatartást követően szerez tudomást, gyakran az öt éves elévülési idő úgy telik el, hogy a károsult nem is tud róla, hogy kár érte.

Az elévülés jogintézményének indoka elsősorban a jogbiztonság követelménye, hiszen a követelések (ideértve természetesen a kártérítési követeléseket is) nem lehetnek bizonytalan, függő helyzetben túl hosszú ideig. Ezen túlmenően a idő múlásával a bizonyítékok is elenyésznek, így mindkét fél egyre nehezebb helyzetbe kerül a bizonyítás során, a károsult egyre kevésbé tudja a jogellenességet, az okozati összefüggést, illetve a kárt bizonyítani, a károkozó pedig egyre körülményesebben tudja magát a felróhatóság vélelme alól kimenteni.

A Ptk. 326. §-ának (1) bekezdése szerint az elévülés akkor kezdődik, amikor a követelés esedékessé vált, a Ptk. 360. §-ának (1) bekezdése pedig úgy rendelkezik, hogy a kártérítés a károsodás bekövetkeztekor nyomban esedékes. Ha azonban a követelést (a kártérítési igényt) a jogosult menthető okból nem tudja érvényesíteni, akkor az akadály megszűnéséig nyugszik az elévülés, akár az is előfordulhat, hogy a teljes elévülési idő úgy telik el, hogy végig nyugodott az elévülés, márt a károsult nem tudott a kár bekövetkezéséről. Ha a károsult bizonyítani tudja, hogy az igényét menthető indokból nem érvényesítette, menthető körülmények folytán lépte túl az öt éves elévülési időt, akkor ez az elévülési idő meghosszabbodását eredményezheti. A károsultnak az akadály megszűnésétől számítva ugyanis még egy év rendelkezésére áll, hogy az igényét érvényesítse.

A kártérítési követelések elévülése szempontjából három időpontnak van tehát alapvető jelentősége: a kárkozó magatartásnak, a károsodás bekövetkeztének, és annak, amikor a károsult a kár bekövetkeztéről tudomást szerez.

A kártérítési követelés elévülése a károsodás bekövetkezésével kezdődik, így annak van alapvető jelentősége, hogy ezt az időpontot mikorra tesszük.

Ebben a vonatkozásban két – alapvetően különböző – megközelítés lehetséges aszerint, hogy a károkozás és a károsodás bekövetkeztét elválasztjuk-e egymástól. Az egyik szerint a károkozó magatartás és a károsodás bekövetkezte szükségszerűen ugyanarra az időpontra esik, vagyis az elévülés már akkor elkezdődik, amikor a károkozó magatartás végbement – hepatitis C vírus fertőződés esetében akkor, amikor a vírust tartalmazó vérkészítményt a beteg szervezetébe juttatták, illetve amikor az idegen test (műszert, törlőkendő) a beteg testébe jutott. Amennyiben a tünetek csak később jelentkeznek, tehát a beteg menthető okból nem tudta a kártérítési igényét érvényesíteni (hiszen arról sem tudott, hogy kára van), és az elévülési idő már eltelt, akkor az elévülés a tudomásszerzéskor feléled, és innen kezdve még egy év áll a károsult rendelkezésére, hogy igényét érvényesítse.

A másik megközelítés szerint a károkozó magatartás és a károsodás bekövetkezte egymástól szétválasztható, elkülönül egymástól. A károkozó magatartás eszerint a megközelítés szerint is arra az időpontra tehető, amikor a vérátömlesztést kapta a beteg, de a károsodás időpontja csak akkor jön el, ha a betegség tünetei jelentkeznek (idegen test bennmaradása esetén hasonlóan, a károkozó magatartás az idegen test testüregbe jutása, a károsodás időpontja pedig, amikor a tünetek jelentkeznek). Az elévülés tehát eszerint a megközelítés szerint csak a tünetek jelentkezésekor kezdődik, innen kezdődik az általános elévülési idő, az öt év. A károsult szempontjából természetesen ez a megközelítés lényegesen kedvezőbb, hiszen az első tünetek jelentkezésétől öt év áll a rendelkezésére, hogy az igényét érvényesítse, míg az előbbi esetben csak egy év.

Ez utóbbi megközelítésre jó példa az az ítélet, amelynek tényállása szerint a gyermeket mentő szállított a kórházba 1984-ben garatmandula és féregnyúlvány gyulladás kórismével. Másnap este műtötték meg, a gennyes, átfúródott hashártyagyulladást okozó féregnyúlványát eltávolították. Az altatás után a beteget újra kellett éleszteni, de tudata már nem tért vissza, egészen 1991-ben bekövetkezett haláláig. A szülők 1993-ban érvényesítették kárigényüket.

A Legfelsőbb Bíróság álláspontja szerint az adott esetben az vált vitatottá, hogy a károsodás mikor történt, és azt állapította meg, hogy a műtét késedelmes elvégzése volt az a károkozás, amely azonnal, és folyamatosan fennálló hátrányokozással, de végül 1991-ben vezetett a szülők végleges károsodásához, lényegében tehát a károkozás befejezéséhez, így a követelésük is ekkor vált esedékessé. (Legfelsőbb Bíróság Pf. III. 25.030/2000.)

A HCV fertőzéssel kapcsolatos ügyekben a bírói gyakorlat inkább az első megoldást fogadja el (a károkozás és a károsodás ugyanarra az időpontra esik), ugyanakkor jelentős eltérések vannak abban a kérdésben, hogy mit tekintenek menthető oknak, ami miatt nyugszik az elévülés, és mit az akadály megszűnésének. Ha nem alakulnak ki a klinikai tünetek, akkor az öt év úgy telik el, hogy a beteg nem sejti a kórokozó jelenlétét a szervezetében. De lehetséges az is, hogy a beteg tudomást szerez arról, hogy HCV pozitív, de nincs tisztában ennek lényegével, a betegség prognózisával. (A HCV pozitív véradóknak kiküldött formanyomtatványból, amely csak arra hívja fel a figyelmet, hogy a beteg többet ne jelentkezzen vért adni, sokszor nem derül ki egyértelműen, hogy itt a beteg életét alapvetően befolyásoló betegségről van szó). Ilyenkor a bíróság mérlegelésén múlik, hogy ezt elfogadja-e menthető oknak. Sőt, olyan eset is lehet, hogy a beteg tudomást szerez a fertőződés tényéről, annak prognózisáról, de azzal nincs tisztában, hogy ezért kártalanítási igényt érvényesíthetne.

Találkozunk olyan jogerős ítélettel, ahol a másodfokon eljárt bíróság – szemben az elsőfokú bírósággal – a vírusfertőzés tényéről történő tudomásszerzést még abban az esetben sem tekintette az elévülés kezdetének, amikor a rendszeres véradó beteget, aki vélhetőleg ellenanyag termelése céljából történő immunizálás során fertőződött, a HCV fertőzöttek ellátására szakosodott intézetben gondozásba vették, ahol saját állítása szerint is felvilágosították a betegség lényegéről, annak lehetséges következményeiről. A beteg ettől számítva két évvel később nyújtotta be kártérítési keresetét. A bíróság álláspontja szerint a szakellátást nyújtó intézetben történt felvilágosítás alkalmával a felperes csak a vírusfertőzés tényéről szerzett tudomást, de azt, hogy ez ténylegesen milyen betegség, milyen életmódbeli változásokkal, életkilátásokkal jár, ezt csak egy évvel később, akkor látta át, amikor a kötelezetthez (Pénzügyminisztérium) levelet írt, és ettől számítva már egy éven belül érvényesítette az igényét. (Pesti Központi Kerületi Bíróság 31. P. 88.098/2002; Fővárosi Bíróság 56. Pf. 631.326/2002.)

Sőt, olyan másodfokú ítélettel is találkozunk, ahol a felperes bizonyítottan tudomást szerzett a HCV fertőzöttségéről, gyógykezelésben is részesült, azonban a keresetét csaknem tíz évvel később nyújtotta be, a bíróság mégsem tekintette elévültnek az igényét. A felperesnél 1991-ben egy térdműtét előtti kivizsgálás során magasabb májfunkciós értékeket találtak, a fertőzöttség tényét megállapították. Ezt követően – 1993-ban – májbiopsziát is végeztek, ekkor megkezdték a gyógyszeres kezelést, majd a továbbra is fennálló idült májbetegsége miatt 1994-ben Interferon kezelésben vett részt, amelyet 1997-ben megismételtek, illetve gyógyszeres kezelését tovább folytatták. A felperes a keresetét csak 2000-ben nyújtotta be. A másodfokon eljáró bíróság ennek ellenére nem adott helyt az alperes elévülési kifogásának, álláspontja szerint „a felperes 2000-ig nem volt tisztában a betegség lényegével, prognózisával. Fogalma sem volt arról, hogy ez a betegség nem gyógyítható, (...) a felperes közérzete, életvitele csak 2000-től kezdett megváltozni, ugyanis a HCV fertőzésből eredő tünetek ekkortól kezdtek fokozódni, általános állapotát negatívan befolyásolni”. A bíróság továbbá kifejtette, hogy a „a menthető ok körében azt kell vizsgálni, hogy a felperes a személyiségére is figyelemmel az 1992. évi fertőzöttségéről való tudomásszerzésről a betegség jellegével, a gyógyíthatatlanságával és a progresszív lefolyással tisztában lehetett-e, illetve ez mikor következett be. (...) A betegség hátrányai tekintetében a II. rendű felperes egy folyamat eredményeként jutott felismerésre, amelynek eredménye a perindítás lett”. (Pesti Központi Kerületi Bíróság 31. P. 90.947/2000; Fővárosi Bíróság 41. Pf. 25.500/2002. Hasonló okfejtést tartalmaz a Fővárosi Bíróság 56. Pf. 63.929/2002. számú ítélete is.)

A bíróságnak ez az okfejtése nehezen érthető, hiszen a beteg csak akkor lehetett volna tudatlanságban a betegség természetét illetően tíz éven keresztül, ha az őt kezelő orvos folyamatosan, súlyosan megszegte volna a számára az egészségügyi jogszabályokban előírt tájékoztatási kötelezettséget, ezt azonban a felperesnek bizonyítania kellett volna, erre nem került sor. A tudomásszerzés időpontjának ennyire szubjektív megítélése – a felperes személyiségének figyelembevétele, elfogadása annak, hogy a tudomásszerzés akár egy közel tíz éves folyamat is lehet – az elévülés fogalmát lényegében kiüresíti.

Ugyanakkor más bíróságok ezt a kérdést sokkal szigorúbban ítélik meg. Ha a HCV fertőzöttség megállapítása megtörtént, májbiopsziát is végeztek, így szövettani diagnózis is rendelkezésre állt, a kezelést (interferon és ribavirin) megkezdték, ezt már tudomásszerzésnek tekintik, és ettől az időponttól számítják azt az egy évet, amely az igény érvényesítésére rendelkezésére áll. (Szabolcs-Szatmár-Bereg Megyei Bíróság 4. Pf. 20.398/2003.) Ugyanígy, ha a speciális kezelés megkezdődik, és a hepatitis C vírus fertőzés diagnózisa szerepel a zárójelentésben, akkor ez megalapozza a tudomásszerzést. (Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Bíróság 2. Pf. 20.845/2003.) Abban az esetben is, ha kezelést ugyan nem kezdenek el, de folyamatos diétát, és rendszeres orvosi ellenőrzést javasolnak, önmagában ezt a bíróság a betegségről való tudomásszerzésnek tekintette. (Pesti Központi Kerületi Bíróság 25. P. 89.125/2002.)

A bírói gyakorlat szerint a tudomásszerzést követő egy éven belül a kötelezetthez intézett írásbeli felszólítás nem szakítja meg az elévülést, mivel az írásbeli felszólításnak az elévülést félbeszakító hatása a már elévült követelésre vonatkozóan fogalmilag kizárt (BH 1993.313) Ugyanakkor a bírói gyakorlat úgy tekinti, hogy a kötelezetthez írt felszólítás egyértelműen bizonyítja, hogy a felperes ismerte a fertőzöttsége tényleges hátrányait, annak az életére gyakorolt negatív hatásairól, tehát ha a peren kívüli vitarendezésre irányuló igénye elutasítását követő egy éven túl nyújtja be követelését, akkor az mindenképpen elévültnek tekintendő. (Fővárosi Bíróság 61. Pf. 22.454/2001.)

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 724 2

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

Az orvosi tevékenység céltudatos, magas fokú szaktudást igénylő, a társadalomtól elválaszthatatlan, jogi jelentőségű, emberi munka. Tárgya az emberi szervezet működésével a legközvetlenebbül és legmélyebben hatol az egyén a személyiség érdekszférájába. Az orvos ténykedéséért mindenkor felelősséggel tartozik. A felelősség általánosságban a társadalom védekezése, a társadalmi érdekekkel ellentétes helyzetekkel, illetve magatartásokkal szemben. Az orvosnak tevékenységét, az orvosi foglalkozás szabályainak megfelelően és ezek alapján kell végezni. Amennyiben foglalkozásának valamely általános vagy írott, akár szakmai akár jogi szabályát megszegi, valamely kötelezettségét egyáltalán vagy nem megfelelő módon teljesíti, illetve jogaival visszaél, felelősséggel tartozik. Az orvosi hivatás gyakorlója a társadalom minden tagjára vonatkozó etikai és jogi normákon túl az orvosi foglalkozásra érvényes normáknak is köteles eleget tenni. Ennek megfelelően az orvos felelőssége etikai, munkajogi, polgári jogi, szabálysértési és büntetőjogi téren áll fenn. Azok ismerete az orvosi működés zavartalanságát biztosító feltételek egyik fontos elemét képezik. Attól függően kerülhet sor egyik vagy másik formájú felelősségre vonásra, hogy a szabályszegés milyen jellegű. Az egyes felelősségi formák különböző érdeksérelmekre vonatkoznak, ezért is eltérő célt szolgálnak. Amennyiben egy cselekmény egyszerre több vagy mindegyik felelősségi rendszert érinti, ugyanazért az egy cselekményért többféle, vagy akár mindegyik felelősségre vonási eljárás is lefolytatható. Az orvosi felelősség összetett kérdéskörének jelentőségét az a tény is adja, hogy azzal egyre gyakrabban foglalkoznak az orvosok, a jogászok és a közvélemény is. A könyv megírásával meghatározó törekvésünk az volt, hogy mindkét tudományágbeli olvasó számára, az egységes szemlélet hangsúlyozásával, szem előtt tartva a gyakorlati igényeket, összefüggő képet adjunk az orvosi felelősségről. A munkánk célja az volt továbbá, hogy eljuttassuk azokat az alapvető jelentőségüket tekintve fontos orvos és jogtudományi ismereteket azokhoz, akik mélyebb érdeklődést mutatnak az orvosi felelősség egyes formáinak elméleti és gyakorlati kérdései iránt, azok formáiról és a hozzájuk kapcsolódó etikai, jogi, illetve szakmai elvárásokról, azok jogkövetkezményeiről.

Hivatkozás: https://mersz.hu/sotonyi-orvosi-felelosseg//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero