Sótonyi Péter (szerk.)

Orvosi felelősség


4.8. Kártalanítás

A kártalanítás a jogszerű károkozás jogkövetkezménye. Az egészségügyi jogszabályok már 1972 óta rendelkeznek az állam kártalanítási kötelezettségéről számos esetben, a kártalanítás esetköreit az új Eü. tv. is többé-kevésbé átvette. Az egészségügyi kártalanítási tényállások többségének közös jellemzője, hogy olyan károkozás eseteiben járnak, amely senkinek sem felróható, és amikor a beavatkozáshoz – amelynek következtében a kár keletkezik – valamely közösségi érdek fűződik, így indokolt lehet, hogy az állam a károsultat ne hagyja magára a kárával, hanem megtérítse azt (valójában itt nem is kártalanításról – a jogszerű károkozás kompenzációjáról – hanem a kártelepítésről van szó).
A kártalanítás egyik esete a kötelező védőoltás [Eü. tv. 58. § (7) bek.]. Alapvetően a közösség érdeke, hogy mindenki alávesse magát a védőoltásnak, ennek azonban – bár alacsony a bekövetkezési valószínűsége –, vannak olyan szövődményei, amelyek a leggondosabb eljárás mellett is bekövetkeznek, el nem háríthatók. Az általános kártérítési szabályok alkalmazása esetén ilyenkor a károsult maga viselné a kárát, mégis igazságosnak tűnik, hogy a közösség (az állam) ezt átvállalja a károsulttól. Ráadásul a kötelező védőoltás a beteg beleegyezése nélkül is jogszerű, elvégzendő, és így a beteg a beleegyezése nélkül elvégzett beavatkozásból esetlegesen bekövetkező kárt is tűrni köteles.
Ugyanígy, ahhoz is közösségi érdek fűződik, hogy az orvostudományi kutatásokban a kutatási alanyok részt vegyenek, és vállalják azokat a kockázatokat, amelyek előre sokszor nem becsülhetők meg, és amelyek bekövetkezése esetébe kártérítés nem jár – tehát ebben az esetben is a közösség érdekében vállalt kockázat egyfajta kompenzációja az állam kártalanítási kötelezettsége [Eü. tv. 164. § (1) bekezdés].
Más esetekben nem a közösség érdekét, hanem az altruista szándékot kompenzálhatja az, hogy az előre nem látható, el nem hárítható károkért és a kockázatokért az állam helytáll: például a szerv-, szövet adományozása esetében (Eü. tv. 210. §). A szerv (pl. vese) adományozója vállal bizonyos (igaz, nem túl jelentős) kockázatokat azzal, hogy adományozza a veséjét egy hozzátartozója vagy hozzá érzelmileg közel álló egyéb személy részére. Ha ilyen esetben akár a műtéthez, akár az altatáshoz kapcsolódó kockázat bekövetkezne, az adományozó saját maga viselné a kárát – a kártalanítási szabály ez alól mentesíti, és az állam átvállalja a kárt. Hasonló megfontolások vezethették a jogalkotót, amikor a véradók esetében szintén rendelkezett az állam kártalanítási kötelezettségéről [Eü. tv. 226. § (4) bekezdés].
Vannak azonban olyan esetek, ahol nagyon nehéz megindokolni a kártalanítás erkölcsi alapját, ilyen a vérkészítmények felhasználásával összefüggésben felmerülő károk esetében a hatályos jogszabályokban fellelhető állami kártalanítási kötelezettség [Eü. tv. 227. § (4) bekezdés]. Ezeket a beteg ugyanis nem a közösség érdekében kapja, hanem a sajátjában – sőt, a vérkészítmények esetében az alkalmazás rendszerint életmentő, életfenntartó céllal történik (egyértelműbben fogalmazva, ha a beteg nem kapna vérátömlesztést, akkor az életbenmaradási esélyei csökkennének). Az egyetlen racionális érv, amely a kártalanítás mellett szólhat az, hogy a hatályos jog bizonyos esetekben nem ad lehetőséget a vértranszfúzió visszautasítására, tekintve, hogy az életmentő, életfenntartó beavatkozásnak minősül, és azt csak a terminális állapotú beteg utasíthatja vissza [Eütv. 20. § (3) bek.]. Ez azonban önmagában semmiképpen nem indokolja azt, hogy minden olyan kárért az államnak kelljen helytállnia, ahol a vérkészítmény alkalmazásából el nem hárítható, előre nem látható kár keletkezik, hiszen a többi életmentő beavatkozás esetén ez nincs így (például az újraélesztés során elszenvedett bordatörésért például bizarrnak éreznénk, ha a beteget az állam kártalanítaná). A Legfelsőbb Bíróság ezzel szemben más szempontból tartja indokoltnak az állam kártalanítási kötelezettségét, és ezt azzal kapcsolja össze, hogy a vérellátást a károkozás idején hatályban volt jogszabályok állami feladattá tették. Álláspontja szerint a jogszabály „ehhez itt elhelyezett felelősséget nem rendel ugyan, de a jogszabály helyes értelmezése szerint ennek a feladatnak a minőségi teljesítéséhez felelősségnek, mégpedig objektív felelősségnek kell kapcsolódnia” (EBH 863.). Ez az érvelés több szempontból is érdekes, hiszen egyrészt nem felelősségről van szó, hanem kártalanításról, másrészt az objektív felelősség nehezen tudja a feladat minőségi teljesítésének célját, érdekét szolgálni, hiszen a kártalanítás akkor jár, ha senkinek nem róható fel a károsodás, tehát ez semmiképpen nem ösztönöz a feladat minőségi teljesítésére. Az egyébként is csak véletlen egybeesés, hogy a vérkészítmény gyártója és a kártalanításra kötelezett ugyanaz (az állam). Ezen túlmenően a mentés is állami feladat (Eü. tv. 96. §), mégse merül fel, hogy itt az álamnak objektív felelőssége, vagy kártalanítási kötelezettsége lenne.
Az 1998 előtt hatályban volt egészségügyi törvény (1972. évi II. tv.) 58. §-ának (3) bekezdése csak a gyógyszerek esetében mondta ki explicit módon az állam kártalanítási kötelezettségét. Úgy rendelkezett, hogy ha a gyógyszer összetétele és minősége megfelel a Gyógyszerkönyvben megállapított előírásoknak, és ennek ellenére alkalmazása folytán az állampolgár egészségében vagy testi épségében előre nem látható károsodást szenvedett, megrokkant vagy meghalt, őt, illetőleg az általa eltartott hozzátartozóit az állam kártalanítja. Az új Eü. tv. ezen változtatott, és ez már kifejezetten rendelkezik a vérkészítmény felhasználásával összefüggő kártalanítási kötelezettségről [227. § (4) bekezdés], amikor kimondja, hogy amennyiben a vérkészítmény szakmai szabályok szerinti felhasználásával összefüggésben a beteg kárt szenved, vagy meghal, őt, illetve az általa eltartott hozzátartozóját az állam kártalanítja. A hatályos szabályozás ugyanakkor a gyógyszerek esetében már nem tartalmazza az állam kártalanítási kötelezettségét, erre a termékfelelősségről szóló 1993. évi X. törvény szabályai vonatkoznak.
 

Orvosi felelősség

Tartalomjegyzék


Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 724 2

Az orvosi tevékenység céltudatos, magas fokú szaktudást igénylő, a társadalomtól elválaszthatatlan, jogi jelentőségű, emberi munka. Tárgya az emberi szervezet működésével a legközvetlenebbül és legmélyebben hatol az egyén a személyiség érdekszférájába. Az orvos ténykedéséért mindenkor felelősséggel tartozik. A felelősség általánosságban a társadalom védekezése, a társadalmi érdekekkel ellentétes helyzetekkel, illetve magatartásokkal szemben. Az orvosnak tevékenységét, az orvosi foglalkozás szabályainak megfelelően és ezek alapján kell végezni. Amennyiben foglalkozásának valamely általános vagy írott, akár szakmai akár jogi szabályát megszegi, valamely kötelezettségét egyáltalán vagy nem megfelelő módon teljesíti, illetve jogaival visszaél, felelősséggel tartozik. Az orvosi hivatás gyakorlója a társadalom minden tagjára vonatkozó etikai és jogi normákon túl az orvosi foglalkozásra érvényes normáknak is köteles eleget tenni. Ennek megfelelően az orvos felelőssége etikai, munkajogi, polgári jogi, szabálysértési és büntetőjogi téren áll fenn. Azok ismerete az orvosi működés zavartalanságát biztosító feltételek egyik fontos elemét képezik. Attól függően kerülhet sor egyik vagy másik formájú felelősségre vonásra, hogy a szabályszegés milyen jellegű. Az egyes felelősségi formák különböző érdeksérelmekre vonatkoznak, ezért is eltérő célt szolgálnak. Amennyiben egy cselekmény egyszerre több vagy mindegyik felelősségi rendszert érinti, ugyanazért az egy cselekményért többféle, vagy akár mindegyik felelősségre vonási eljárás is lefolytatható. Az orvosi felelősség összetett kérdéskörének jelentőségét az a tény is adja, hogy azzal egyre gyakrabban foglalkoznak az orvosok, a jogászok és a közvélemény is. A könyv megírásával meghatározó törekvésünk az volt, hogy mindkét tudományágbeli olvasó számára, az egységes szemlélet hangsúlyozásával, szem előtt tartva a gyakorlati igényeket, összefüggő képet adjunk az orvosi felelősségről. A munkánk célja az volt továbbá, hogy eljuttassuk azokat az alapvető jelentőségüket tekintve fontos orvos és jogtudományi ismereteket azokhoz, akik mélyebb érdeklődést mutatnak az orvosi felelősség egyes formáinak elméleti és gyakorlati kérdései iránt, azok formáiról és a hozzájuk kapcsolódó etikai, jogi, illetve szakmai elvárásokról, azok jogkövetkezményeiről.

Hivatkozás: https://mersz.hu/sotonyi-orvosi-felelosseg//

BibTeXEndNoteMendeleyZotero

Kivonat
fullscreenclose
printsave