Sótonyi Péter (szerk.)

Orvosi felelősség

4.9. Diagnosztikus tévedés

A beteg ellátásának folyamatában meghatározó jelentősége van a diagnózis felállításában, hiszen a további terápiás lépéseket alapvetően ez határozza meg.

A kialakult bírói gyakorlat szerint a hibás diagnózis felállítása kötelezettségszegést valósít meg, tehát jogellenes, azonban ez csak felróhatóság esetén vezethet kártérítési felelősséghez. A felróhatóság vizsgálatánál pedig a diagnózishoz vezető úton megtett lépéseket kell értékelni, és ha ennek során az elvárható gondossággal jártak el, akkor a felróhatóság hiányzik.

„[…] az I.r. alperes részéről jogellenes magatartásnak minősül az, hogy a HELLP szindrómát nem ismerte fel, és nem e betegségnek megfelelő gyógykezelést alkalmazta. […] A szakértői vélemények azonban aggálytalanok atekintetben, hogy 1993-ban e diagnosztikus bizonytalanságot, illetve tévedést a menthető ismerethiány okozta.” Legfelsőbb Bíróság Pf. X. 22.548/2000/4

A diagnózis felállítása során elkövetett tévedés, hiba azonban önmagában nem alapozza meg a kártérítési felelősséget, csak abban az esetben, ha a diagnózis felállítása során az orvos nem úgy járt el, ahogy az a bíróság által alkalmazott gondossági mérce szerint elvárható. A bírói gyakorlat egységesnek tekinthető abban, hogy a diagnosztikus tévedés esetében a bíróságnak elsősorban a diagnózis felállításához vezető folyamatot kell vizsgálnia, a tévedés megtörténte önmagában nem teszi felróhatóvá az orvos eljárását. Ahogy a Legfelsőbb Bíróság fogalmazott: „az I. r. alperes felelőssége nem a pontos diagnózis felállításának elmaradásáért, hanem a kezelés alatt jelentkező és a tüdőgyulladással össze nem függő tünet okának fel nem derítése miatt állapítható meg. Alperes azzal menthetné ki magát, ha bizonyítja, hogy a lábfájás tünet okának megállapítása érdekében a legnagyobb gondossággal és körültekintéssel járt el. (Legfelsőbb Bíróság Pf. III. 26.275/2001.) Vagy egy másik ítéletben: „az adott esetben az I. r. alperes felelősségét önmagában nem a diagnosztikus tévedése alapozza meg, hanem azok a mulasztások, amelyek a megalapozott döntéshozatal (választás) feltételeit nem teremtették meg.” (Legfelsőbb Bíróság Pf. III. 26.023/2000.)

Sőt, a bíróság azt is kimondta, hogy az, amit orvos-szakmai szempontból diagnosztikus tévedésnek neveznek, nem biztos, hogy jogi szempontból is annak minősül: „a szakértő által diagnosztikus tévedésnek nevezett késlekedést, illetőleg annak jogkövetkezményeit a jogszabályok alapján a bíróságnak kell megítélnie, a diagnosztikus tévedés esetén is vizsgálni kell ugyanis a kellő gondosság és körültekintés követelményét. (Legfelsőbb Bíróság Pf. III. 24.502/1999.)

A bíróság nem tekintette felróható diagnosztikus tévedésnek, hogy az alperes nem ismerte fel az elmozdulás nélküli combcsont törését: „A perben beszerzett igazságügyi szakértői véleményből is kitűnően a felperesnek az I. rendű alperes által 2002. szeptember 11-én végzett ambuláns vizsgálatakor a derékból a jobb térd irányába sugárzó fájdalmának panaszolása miatt elrendelt csípő- és térdizületi röntgenfelvétellel igazolt kopásos elváltozások kellőképpen magyarázták az előadott panaszok kiváltó okát, ezért nem tekinthető szakmai mulasztásnak az, hogy az ambuláns vizsgálaton saját lábán megjelent felperes teljes combcsontjának megröntgenezését az I. rendű alperes nem tartotta szükségesnek.” (Fővárosi Ítélőtábla Pf. 7. 20.394/2005/5.)

Ha a megfelelő diagnózis felállítására azért nem kerül sor, mert e megfelelő vizsgálatokat nem végzik el, ez alapját képezheti a marasztalásnak. Így abban az ügyben, ahol a terhesgondozás során nem ismerték fel sem az anya rejtett cukorbetegségét, sem a magzat igen nagy súlyát, a bíróság marasztalta az alperest a hüvelyi szülésből eredő károkért (az elhúzódó szülés miatt oxigénhiányos állapot következményei, agykárosodás, felső végtagon idegfonat bénulás). Az alperes felróható mulasztása abban állt, hogy a kezelőorvos az első terhességből született magzat súlyára is figyelemmel szükségesnek tartotta a terhességi cukorbetegség szűrővizsgálatának elvégzését, de azt maga nem rendelte el, és elfogadta az I. r. felperes ez irányú közlését anélkül, hogy a leleteket elkérte, illetőleg annak eredményét ismerte és értékelte volna. Annak ellenére, hogy gyanúja volt valamiféle rendellenességre, nem tett meg mindent, hogy ezt tisztázza, a megismételt ultrahangvizsgálaton kívül sem a rejtett cukorbetegség vizsgálatára vagy kizárására, sem a magzat súlyára vonatkozó további vizsgálatokat nem végeztetett. A felróható mulasztás tehát abban áll, hogy „az orvos a terhesgondozás során történt saját mulasztása folytán került abba a helyzetbe hogy a szülés időpontjában nem ismerte az anyát az esetleges betegségével, állapotával együtt, illetőleg a magzatot, annak súlyát, és nem volt abban a helyzetbe, hogy a szülést a legnagyobb gondossággal és körültekintéssel vezesse le, felkészüljön olyan helyzetre, amely bekövetkezett.” (Legfelsőbb Bíróság Pf. III. 26.240/1999.)

Előfordulhat az is, hogy a diagnózis felállítására azért nem kerül sor, mert idő előtt befejezik a vizsgálatok sorát, és végül nem végzik el azokat a vizsgálatokat, amelyek elvezethetnének a valós diagnózishoz. Így a bíróság megállapította a felelősséget abban az esetben, amikor a háziorvos az embolizációs folyamat kezdeti lehetőségét felvetette, de az alperes a beutalón jelzett kórismét bizonyos nem teljes körű vizsgálatok (fizikális, labor vizsgálat, EKG, mellkasröntgen) után elvetette. A bíróság álláspontja szerint az lett volna az elvárható, ha addig folytatják a vizsgálatokat más lehetséges eljárások alkalmazásával, ameddig annak eredményeként a felvetett mikorembolizáció mint kórisme, bizonyítható, vagy bizonyosan kizárható. A bíróság álláspontja szerint az alperes nem a legnagyobb körültekintéssel és gondossággal járt el, és ezért fejezte be a szükségesnél korábban a tevékenységét. (Legfelsőbb Bíróság Pf. III. 24.853/1999.)

A diagnosztikus tévedés alapja lehet az is, ha a szükséges vizsgálatokat az előírtnál (vagy a szükségesnél) ritkábban végzik el, mint például abban az esetben, ahol a szülő nőnél méhrepedés alakult ki, a magzat pedig elhalt. A bíróság álláspontja szerint „Az orvos két óra ötven percen keresztül belső vizsgálatot nem végzett. Ez alatt az idő alatt a szülőnő észlelését a szülésznő és műszer végezte, s az elektromos észlelő műszer kijelzései alapján megállapítható, hogy az I.r. felperesnél ún. hypertoniás fájások ebben az időszakban jelentkeztek. Ezt a rendellenességet az orvos felismerhette volna, ha az előírásoknak megfelelően két óránként elvégzi a belső vizsgálatot. A diagnosztikus mulasztás, illetőleg tévedés következményeként nem ismerték fel a fenyegető méhrepedés következményeit, így a vészhelyzet elhárítására alkalmazott császármetszés elvégzése késve történt, s ez okozta a szülőnő életveszélyes helyzetét, illetőleg, hogy a gyermek halva született. Időben elvégzett császármetszés esetén nem alakult volna ki az I.r. felperes életveszélyes állapota, és valószínűleg megakadályozható lett volna a magzat elhalása.” (Legfelsőbb Bíróság Pf. III. 20.757/1998)

Megállapította a bíróság a kórház felelősségét abban az ügyben is, amikor a háziorvos az embolizációs folyamat kezdeti lehetőségét felvetette, de a kórház orvosa ezt a diagnózist bizonyos (nem teljes körű) vizsgálatok után elvetette. A bíróság álláspontja szerint az alperes orvosaitól az lett volna elvárható, ha addig folytatják a vizsgálatokat más lehetséges vizsgálatok alkalmazásával, ameddig annak eredményeként a felvetett mikroembolizáció, mint kórisme bizonyítható vagy bizonyosan kizárható. A bíróság megállapította azt is, hogy nem lehet szó diagnosztikus tévedésről, mert az alperes nem a legnagyobb körültekintéssel és gondossággal járt el, és ezért fejezte be a szükségesnél korábban a tevékenységét. A hiányzó vizsgálatok (a szakértői vélemény szerint az alsó végtag mélyvénás trombózisra vonatkozó fizikális vizsgálata, a tüdőszcintigráfia, és az érfestéses angiográfia) nehézsége ellenére (az alperes kórházban ezek egy részére nem volt lehetőség sürgősséggel) az alperesnek kötelezettsége volt a szükséges és halaszthatatlan vizsgálatok elvégzése, illetőleg elvégeztetése, akár esetleg más intézményben is. (Legfelsőbb Bíróság Pf. III. 24.853/1999.)

Szintén megállapította a kórház felelősségét a bíróság abban az ügyben, ahol a felperes évenként rendszeresen tüdőszűrésen vett részt. Rosszindulatú mellhártya daganatát 1996-ban diagnosztizálták. Az ezt megelőzően, az évenkénti tüdőszűréseken készült felvételeket újraértékelve megállapítható volt, hogy már 1992-ben észlelhető volt a kerek árnyék, ez azonban akkor nem került felismerésre. A bíróság azt vizsgálta, hogy a tüdőszűrés során készített felvételek értékelése kapcsán az orvos a legnagyobb gondossággal és körültekintéssel megtett-e mindent annak érdekében, hogy a káros következmény kizárható legyen. A bíróság azt találta felróhatónak, hogy „az alperes orvosai nem a legnagyobb gondossággal és körültekintéssel jártak el, mert az 1992-ben már észlelt, de egyértelműen nem megítélhető elváltozás kapcsán további felvételeket nem szereztek be, illetőleg átvilágítást nem végzetek, függetlenül attól, hogy ezek elmulasztása önmagában nem szakmai szabályszegés. (Legfelsőbb Bíróság Pfv. III. 22.610/2000. BH 2003.497.)

Tehát ebben az ítéletben sem a diagnosztikus tévedés alapozta meg önmagában a felelősséget, hanem az, hogy a helyes diagnózis kialakítása értekében a beteg további vizsgálatát elmulasztották.

A diagnózis felállítását nehezítheti a beteg kísérő betegsége is, és ez bizonyos esetekben kimentési ok lehet. Így például a bíróság jogerős ítéletében nem állapította meg a kórház felelősségét abban az ügyben, ahol a beteg veleszületett gyengeelméjűségben szenvedett, és nyugtalan, agresszív viselkedése miatt vették fel a pszichiátriai osztályára. A beteg belázasodott, lázcsillapítást kezdtek, a beteg azonban – még mielőtt laboratóriumi vizsgálatokat végezhettek volna – meghalt, a halál oka tüdőgyulladás talaján kialakult légzési és keringési elégtelenség volt. A bíróság megállapította, hogy a diagnózis felállítását nehézzé tette a beteg alapbetegsége, ezért a halálhoz vezető megbetegedés gyanúját csak akkor észlelhették, amikor az, a beteg egyénként is meglévő nyugtalanságán túl, egyéb fizikális tünetekben megmutatkozott. Így az alperes a legnagyobb gondossággal és körültekintéssel járt el. (Legfelsőbb Bíróság Pfv. III. 20.517/1999.)

Ahogy korábban már többször utaltunk rá, a diagnosztikus tévedés önmagában csak akkor alapozza meg a kártérítési felelősséget, ha ezzel okozati összefüggésben kár is keletkezik. Így például nem állapította meg a gyógykezelést végző kórház kártérítő felelősségét a bíróság abban az ügyben, ahol a kiskorú beteg szívizomgyulladással került – késedelmesen – kórházba, a kórházban virológiai vizsgálat nem történt, a gyermek meghalt. A bíróság álláspontja szerint „a II. r. alperes orvosai a vírusvizsgálatot elmulasztották, amely hiba ugyan, de nem áll okozati összefüggésben a káros eredménnyel és nem befolyásolta a később megállapított helyes diagnózist sem, mert a II. r. alperes által alkalmazott terápia így is helyes volt.” (Legfelsőbb Bíróság Pf. III. 25.962/2001.)

A helyes diagnózis felismerése utólag visszatekintve az eseményekre, a betegség végső kimenetelének ismeretében lényegesen könnyebbnek tűnhet, mint az adott szituációban, amikor összességében még lényegesen kevesebb információ áll rendelkezésre. Ezekben az esetekben nagyon szűk az a mezsgye, amely a felróható diagnosztikus tévedést elválasztja a nem felróható tévedéstől. Jó példa erre az az ítélet, amely felróhatónak találta azt a diagnosztikus tévedést, hogy a harminc éves, fejfájásos panaszokkal jelentkező nőbetegnél nem ismerték fel a keményburki agydaganatot, amely később bevérzett és a beteg halálát okozta, pedig az első vizsgálat és a halál között midössze négy nap telt el. A bíróság álláspontja szerint elsősorban azért volt felróható a diagnosztikus tévedés, mert a vizsgálatot végző orvos a szóbeli tájékoztatás, a szemfenék vizsgálat feltételezése, és a belgyógyászati vizsgálat alapján elfogadta a fejfájás okának a gerincmeszesedést, de elmaradt az előzményi iratok (leletek) beszerzése és a konzultáció a korábbi kezelést végző orvossal. A bíróság szerint az orvosok kellően gondos eljárás esetében nem elégedhettek volna meg a gerincmeszesedés diagnózisával, és tovább kellett volna lépniük, mert a fejfájás a korábbi kezelés ellenére fennállt, a beteg fiatal volt, és az erős fejfájást a meszesedés mértéke sem indokolta. Ekkor már felmerült a CT vizsgálat lehetősége, amely igazolhatta vagy kizárhatta volna az agydaganat létét, azonban ezt nem végezték el, csak azon a napon, amelyen végül a beteg meghalt. Mindezek egybevetése alapján a Legfelsőbb Bíróság azt állapította meg, hogy nem történt meg minden, a betegség valós okának feltárása érdekében, és az alperes nem tett meg mindent azért, hogy az agydaganat lehetőségét alappal zárja ki. (Legfelsőbb Bíróság Pf. III. 25.585/2000/5)

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 724 2

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

Az orvosi tevékenység céltudatos, magas fokú szaktudást igénylő, a társadalomtól elválaszthatatlan, jogi jelentőségű, emberi munka. Tárgya az emberi szervezet működésével a legközvetlenebbül és legmélyebben hatol az egyén a személyiség érdekszférájába. Az orvos ténykedéséért mindenkor felelősséggel tartozik. A felelősség általánosságban a társadalom védekezése, a társadalmi érdekekkel ellentétes helyzetekkel, illetve magatartásokkal szemben. Az orvosnak tevékenységét, az orvosi foglalkozás szabályainak megfelelően és ezek alapján kell végezni. Amennyiben foglalkozásának valamely általános vagy írott, akár szakmai akár jogi szabályát megszegi, valamely kötelezettségét egyáltalán vagy nem megfelelő módon teljesíti, illetve jogaival visszaél, felelősséggel tartozik. Az orvosi hivatás gyakorlója a társadalom minden tagjára vonatkozó etikai és jogi normákon túl az orvosi foglalkozásra érvényes normáknak is köteles eleget tenni. Ennek megfelelően az orvos felelőssége etikai, munkajogi, polgári jogi, szabálysértési és büntetőjogi téren áll fenn. Azok ismerete az orvosi működés zavartalanságát biztosító feltételek egyik fontos elemét képezik. Attól függően kerülhet sor egyik vagy másik formájú felelősségre vonásra, hogy a szabályszegés milyen jellegű. Az egyes felelősségi formák különböző érdeksérelmekre vonatkoznak, ezért is eltérő célt szolgálnak. Amennyiben egy cselekmény egyszerre több vagy mindegyik felelősségi rendszert érinti, ugyanazért az egy cselekményért többféle, vagy akár mindegyik felelősségre vonási eljárás is lefolytatható. Az orvosi felelősség összetett kérdéskörének jelentőségét az a tény is adja, hogy azzal egyre gyakrabban foglalkoznak az orvosok, a jogászok és a közvélemény is. A könyv megírásával meghatározó törekvésünk az volt, hogy mindkét tudományágbeli olvasó számára, az egységes szemlélet hangsúlyozásával, szem előtt tartva a gyakorlati igényeket, összefüggő képet adjunk az orvosi felelősségről. A munkánk célja az volt továbbá, hogy eljuttassuk azokat az alapvető jelentőségüket tekintve fontos orvos és jogtudományi ismereteket azokhoz, akik mélyebb érdeklődést mutatnak az orvosi felelősség egyes formáinak elméleti és gyakorlati kérdései iránt, azok formáiról és a hozzájuk kapcsolódó etikai, jogi, illetve szakmai elvárásokról, azok jogkövetkezményeiről.

Hivatkozás: https://mersz.hu/sotonyi-orvosi-felelosseg//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero