Sótonyi Péter (szerk.)

Orvosi felelősség

6.1.1. Az orvosi tevékenység, mint speciális és veszélyes tevékenység

Az orvostudomány és a biológia rendkívüli fejlődése olyan új technológiák mindennapi alkalmazását teszi lehetővé, amelyek eddig csak a képzeletünkben és utópikus művekben jelentek meg. Mára már nyilvánvalóvá vált, hogy az élet és halál határvonalait képes az orvostudomány kitágítani, mint ahogy képes a hagyományos reprodukció szabályainak megváltoztatására, illetve az abba történő beavatkozásra. Ugyancsak rutineljárássá váltak a korábban különlegesnek számító transzplantációs beavatkozások, ma már az őssejtek beültetése és alkalmazása kelti fel a lakosság figyelmét.

Alappal mondhatjuk, hogy míg a 20. század a technika százada volt, addig a 21. a biológiáé, illetve az orvostudományé lesz.

Kétségtelen tény, hogy a fent említett folyamatok hasznosak lehetnek a társadalom számára, mindemellett azonban felmerül a kérdés, hogy Pandora szelencéjének felnyitásával nem szabadítunk-e valami ember által szabályozhatatlant és uralhatatlant magunkra.

Az új technikák és orvostudományi beavatkozások mellett a hagyományos orvoslási eljárásokat is mindig a veszélyesség és a fokozott felelősség kettőssége övezte. Nem véletlen, hogy az orvosi tevékenység céltudatos és különös szakképzettséget igénylő munkának minősíthető, amely közvetlenül az emberi személyt, és egyben az emberi személyiséget érinti.1

Az orvosi tevékenység veszélyessége éppen abban rejlik, hogy e szakma gyakorlói magával az emberrel, az emberi testtel foglalkoznak. Az orvos minden egyes döntésének egy-egy élő emberen csapódnak le a következményei. Az esetek nagy részében az ember testi épsége, egészsége és élete az, amelyre az orvos magatartásának közvetlen hatása van.

Az orvosi tevékenység az egyes ember életének megmentésére irányul, a tevékenység tárgya az ember szervezete.2

Az orvosnak tehát azt kell felismernie, hogy cselekményének nemcsak tárgya, hanem egyben alanya is a beteg, illetve a kezelése alatt álló személy.

E viszonyban ugyanis az egyik oldalon az orvos áll, míg a másikon egy olyan személy, aki saját testét veti alá az orvosi vizsgálatnak és beavatkozásnak. Az emberi testet pedig nem szükségképpen lehet elválasztani a személytől, a személyiségtől. Filozófiailag ugyanis saját testem önmagam is vagyok egyben, így a testemmel kapcsolatosan hozott döntéseim figyelmen kívül hagyásával az orvos saját akaratomat és önrendelkezésemet tagadja.3

A személyiség jogilag az embernek mint a társadalom tagjának a sajátos társadalmi minőségét, a társadalmi elismerésén alapuló eszmei értékjellegét fejezi ki. Tulajdonképpen nem más, mint a személy önmegvalósítása, amely a személy társadalomban való részvételét szolgálja.4

A személyiség megvalósulásának nélkülözhetetlen feltétele a biológiai lét, azaz hogy a személy éljen.

Mindemellett a személyiség megvalósulása azt is jelenti, hogy zavartalanul működhessen a személy fizikuma.

Az orvos azáltal, hogy a tevékenységével az emberi szervezet működését befolyásolja, beavatkozik az ember szervezetébe, és a természetes életfolyamataiba, látszólag sérti a személyiséget.

Minden egyes embernek ugyanis joga van ahhoz, hogy maga határozza meg életének lefolyását, illetve azt, hogy mi történjen vele.

A jog azért tiltja az emberi szervezet épségét befolyásoló magatartásokat, mert azok gátolják a személyiség megvalósulását.5 A gyógyítás kapcsán azonban ez nem feltétlenül van így.

Főszabályként az ovosi tevékenység a gyógyításra kell, hogy irányuljon.

A gyógyítás pedig nemhogy káros volna társadalmilag, illetve a személyre nézve, hanem épp ellenkezőleg. Gondoljunk csak arra, hogy bármennyire is szeretné saját akaratát megvalósítani a beteg, ha ennek következménye az volna, hogy nem marad életben.

A gyógyító tevékenység éppen a személy önmegvalósítását szolgálja azáltal, hogy legteljesebb testi és lelki épségének helyreállítására, valamint életének védelmére törekszik. Ezáltal tehát a személyiségvédelmi célkitűzéseket érvényesíti.6

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy az orvosi tevékenység ne volna veszélyes.

A veszélyességet tükrözi például az a tény is, hogy Magyarországon a rendszerváltást követően fokozatosan emelkedni kezdett azoknak a polgári peres eljárásoknak a száma, amelyek az egészségügyi szolgáltatók által vétkesen okozott károk megtérítésére irányultak. Megállapítható, hogy az ilyen eljárásokban a bíróságok által megítélt kártérítési összegek is emelkedő tendenciát mutatnak. Emellett kiemelhető az orvosi tevékenység „jogi rizikója” is, azaz az ilyen eljárások megnövekedése nemcsak a tudományos veszélyességnek tudható be, hanem annak is, hogy az állampolgárok egyre inkább felismerik, van lehetőségük kártérítési eljárást indítani, amennyiben az orvosi tevékenység szabályainak megsértésével felróhatóan kárt okoznak nekik.7

Leszögezhető, hogy az orvosi felelősség kapcsán nem maga a tevékenység célja (azaz a gyógyítás) hordozza a veszélyt, hanem az esetleges eredménye. Bármilyen orvosi tevékenységnek ugyanis lehetnek káros következményei.8 E káros következmények pedig sokszor kiszámíthatatlanok. Szabályos orvosi tevékenység esetén is előfordulhat, hogy a beavatkozás következményeként nem a gyógyulás, hanem a személy egészségének romlása, esetlegesen a halála következik be. A veszélyességet a beavatkozásnak a beteg szervezetére gyakorolt hatása teremti meg. A „lege artis” végrehajtott orvosi beavatkozás ugyanis önmagában nem volna károsító hatású. A káros hatások, szövődmények abból adódnak, hogy a beteg szervezetében másként játszódnak le az előidézett folyamatok, mint ahogyan az a tudomány mindenkori állásának megfelelően várható volna az ismert körülmények között.9

A veszélyesség mint lényegi fogalmi elem veti fel a felelősség kérdését.

Tekintettel arra, hogy az esetleges káros következmények veszélyviselője maga a beteg, emiatt lehetővé kell tennünk azt, hogy saját maga választhasson.

A választás joga azt jelenti, hogy mindenkinek saját magának kell döntenie arról, hogy igénybe veszi-e az egészségügyi szolgáltatást, és ha igen, akkor mely vizsgálatoknak veti alá magát, és melyeknek nem.

A diganózis felállítását követően – annak ismeretében és azt megértve – kell a betegnek arról döntenie, hogy a betegségére javasolt terápiát vállalja-e, illetve több alternatív terápia közül melynek veti alá magát.

E döntési lánc minden egyes állomásán a beteg az ún. (ön)rendelkezési jogát gyakorolja. A morális filozófiai irodalom az önrendelkezési jogot a személy autonómiájával, a cselekvés szabadságával azonosítja.

Etimológiailag az önrendelkezés, azaz autonómia fogalma a görög „autos” (egyéni, ön-) és „nomos” (törvény, szabály) kifejezések összetételéből adódik.

A görög városállamok közül azokat nevezték autonómnak, amelyek az önkormányzás joga alapján saját jogot alkothattak, szemben azokkal, amelyek valamely hódító hatalom kontrollja alatt álltak.10

A Kant-i filozófiában az önrendelkezés az egyén cselekvési szabadságát jelenti, amely magában foglalja a valamitől és a valamire való szabadságot. Engelhardt szerint a kanti autonómia koncepció azt jelenti, hogy az egyén magának alkosson szabályokat, és önmaga legyen saját maga szabályozója.11 John Rawls szerződéses elméletének tükrében az autonóm cselekvés az általunk, mint racionális egyének által szabadon és egyenlőképp elfogadott elvek alapján történő cselekvést jelenti.12 Az egzisztencialista Jean Paul Sartre filozófiája a választás folytonos kényszerén alapszik. Ebben a megközelítésben az emberi lény élete során folyamatosan döntéseket hoz saját egzisztenciájával kapcsolatosan, amely folyamat tulajdonképpen maga az önmegvalósítás. Az önmegvalósítás pedig része az autonómiának, az önrendelkezésnek.13 E néhány példából is jól látható, hogy a filozófusok többé-kevésbbé hasonlóképp fogalmazzák meg az önrendelkezés lényegét, ami tehát az egyén saját akaratának szabad kialakítása, illetve akaratának megvalósítása: a cselekvési szabadság.14

Látható, hogy a beteg rendelkezési joga kiemelkedő jelentőségű, hiszen neki kell eldöntenie, hogy a tevékenységgel járó rizikót felvállalja-e.

A rendelkezési jog gyakorlása kapcsán az orvos csak orientációs szereppel bírhat és nem dönthet a másik személy, a beteg felett vagy helyett.

Ezzel kapcsolatosan a nyugati szakirodalomban megkülönböztetik a paternalista és a betegközpontú felfogást.

A paternalista elmélet “az orvos jobban tudja” nézőponton alapul, és megengedhetőnek tartja, hogy a beteg beleegyezése nélkül az érdekében álló valamennyi orvosi beavatkozást elvégezzék.

Ez a felfogás nem más, mint a betegek önrendelkezési jogának tagadása.15

A paternalista felfogással szemben a betegközpontú elmélet magát a személyt (személyiséget) állítja a középpontba, aki az orvosi beavatkozásnak alanya és nem tárgya, hiszen „az orvosetikai elvek sarokköve maga az emberi személy(iség)”.16 Ahhoz azonban, hogy dönteni tudjunk saját testi integritásunk felől, megfelelő információ birtokában kell lennünk saját magunk egészségi állapotával kapcsolatosan.

Emiatt oly rendkívüli jelentőségű, hogy az orvosi beavatkozásra felhatalmazást adó beteg beleegyezése az ún. tájékoztatáson alapuló beleegyezés (informed consent) legyen. Ez azt jelenti, hogy a beteget tájékoztatni kell az egészségi állapotáról.

Összefoglalva: az egyik olyan elem, amely miatt az orvosi tevékenységet rendkívül nagy érdeklődés kíséri, az, hogy maga a tárgya (emberi élet, egészség, testi épség) kiemelt jelentőségű, hiszen minden embernek legfontosabb értéke az élete, és testi épsége. Erre utal egyébként az a tény is, hogy nemzetközi emberi jogi egyezmények17, továbbá a magyar Alkotmány is kiemelt helyen szabályozza az élethez való jogot.18

Ezekről részletesebben a későbbiekben lesz szó.

A másik sajátos tényező, amely miatt lényegesnek tartjuk az orvosi tevékenységet, a kötelező befizetésen alapuló társadalombiztosítás. Az Alkotmány 70/D. § (1) bekezdése szerint a „Magyar Köztársaság területén élőknek joguk van a lehető legmagasabb szintű testi és lelki egészséghez”. Ezt a jogot a Magyar Köztársaság a munkavédelem, az egészségügyi intézmények és az orvosi ellátás megszervezésével, a rendszeres testedzés biztosításával, valamint az épített és a természetes környezet védelmével valósítja meg. Az Alkotmánybíróság pedig több határozatában is kifejtette, hogy a társadalombiztosítási befizetés a tulajdonhoz való joggal állhat összefüggésben.19 Ennek az az oka, hogy a befizetéseket a jogosultak máshová is fordíthatnák, és saját maguk is gondoskodhatnának olyan vagyonról, amelyet később egészségük megóvására, illetve gyógyíttatásukra fordíthatnának. Mivel azonban a társadalombiztosítási kockázatközösségbe az állam kötelezővé tette a befizetést, így az arra fordított vagyont az állam szolgálatába állítja. Ez pedig egyrészt azt vonja maga után, hogy a befizetők részéről jogos az az elvárás, hogy az Alkotmányban is garantált “legmagasabb szintű” ellátásban részesüljenek, másrészt pedig az egészségügyi szolgáltatót arra készteti, hogy a legmagasabb szintű és felelősségteljes ellátást biztosítson.

A harmadik fontos elem, amely miatt az orvosi tevékenység a veszélyesség és felelősség kettőse köré sorolható, a közegészségügy. Nevezetesen: a közösség, a népesség egészsége talán a legfontosabb egy adott országban, hiszen a saját állampolgárok és az állam területén tartózkodók általános egészségi állapota teszi ki az államot fenntartó személyek körét. Ez az, amely megadja azt a személyi kört is, akik képesek a magukról gondoskodni nem tudókat eltartani.

Az emberi életre épülő társadalom fennmaradásának tehát az emberi szervezet zavartalan működése elengedhetetlen feltétele. A betegek gyógyítása így elsőrendű társadalmi szükséglet. Azaz a gyógyítás társadalmi szükségletet elégít ki és különös társadalmi viszony kialakulását eredményezi.20 Az orvos segíti elő ennek a társadalmi szükségletnek a kielégítését. Mindezen utilitarista szempontok mellett persze az egyes személyek testi épségének és egészségének védelme is azt kívánja, hogy például a járványokat tartsuk kordában, vagy szorítsuk vissza a népbetegségeket.

Speciális terület az orvostudományi kutatás, hiszen itt olyan módszerek kipróbálásáról van szó, amelyek hasznos és káros hatásait még nem ismerjük, hiszen éppen az a cél, hogy teszteljük a lehetséges módszereket. E tevékenységnek fokozott a veszélyessége, pontosan a kiszámíthatatlanság miatt. Az emberi élet és tesi épség kiemelt jelentőségével összhangban értelmezve tehát indokolt, hogy a kutatást még a fentieknél is fokozottabb felelősség kísérje.

Mindezekből jól látható, hogy az orvosi tevékenység szerteágazó jellegéből következően az élet szinte minden területén találkozunk annak közvetlen következményeivel.

A tevékenység veszélyességét pedig épp az adja, hogy nem pusztán vagyoni jogokat érint, hanem magát az emberi életet, testi épséget és egészséget.

Emiatt az orvosi tevékenységgel érintett személyek és az orvosok (egészségügyi szolgáltatók) között a jog által szabályozott sajátos társadalmi viszony jön létre.

Ezt nevezzük orvosi jogviszonynak.21

1	Törő Károly, Az orvosi jogviszony, KJK, Budapest, 1986, 9–13.
2	Törő, op.cit., 1986, 9.
3	Gerald Dworkin, The Theory and Practice of Autonomy, Cambridge University Press, Cambridge., (1988), 113.
4	Törő, op.cit, 1986, 13.
5	Törő, op.cit, 1986, 14.
6	Busch Béla: A személyiség büntetőjogi védelme (PhD disszertáció, 2001. 15.)
7	Ibid. 14.
8	Törő, op.cit, 1986, 15–16.
9	Törő, op.cit, 1986, 407.
10	Vö. Gerald Dworkin, op.cit., (1988), 12–13.
11	Vö. H. Tristam Engelhardt Jr., The Many Faces of Autonomy, In: Health Care Analysis, Vol. 9., (2001), 286–287
12	Vö. Rendtorff–Kemp, Basic Ethical Principles in European Bioethics and Biolaw, Impremta Barnola, Guissona (2000), 26.
13	Ibid, 26–27.
14	Érdekes kérdést vet fel Dworkin, amikor Odüsszeusz esetét idézi. Vajon Odüsszeusz szabadon és autonóm módon cselekedett, amikor megparancsolta embereinek, hogy kötözzék hajója árbócához, nehogy engedni tudjon a sziránek kísértésének? Dworkin szerint igen, hiszen abban a pillanatban, amikor a parancsot kiadta, tudta, hogy miért fogja ezt tenni. (Vö. Gerald Dworkin, Autonomy and Behaviour Control, Hastings Center Report, Vol. 6., (1976), 23–28.)
15	Vö. Stephen Wear, Informed Consent – Patients Autonomy and Physicians Beneficience within Clinical Medicine, Kluwer, Dordrecht, (1993), 26.; E felismerés filozófiai megfogalmazását adja meg Dworkin leszögezve, hogy a saját testem egyben én önmagam vagyok, így minden egyes beavatkozás amely a testi integritásomat sérti egyben engem mint személyt sért, így akaratom figyelmen kívül hagyása nem más, mint önrendelkezésem tagadása. [Vö. Gerald Dworkin, op.cit., (1988), 113.]
16	Rendtorff–Kemp, op.cit., (2000), 22.
17	Lásd az ENSZ Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozazát (1948), illetve az Emberi Jogok Európai Egyezménye (1950) 2. cikkét.
18	Az Alkotmány 54. §-a szerint: „(1) A Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani. (2) Senkit nem lehet kínzásnak, kegyetlen, embertelen, megalázó elbánásnak vagy büntetésnek alávetni, és különösen tilos emberen a hozzájárulása nélkül orvosi vagy tudományos kísérletet végezni”.
19	Lásd az Alkotmánybíróság 26/1993 (IV.29.), 44/1995 (VI.30.) és 39/1999 (XII.21.) AB hat. számú határozatait.
20	Törő, op.cit, 1986, 10.
21	Törő, op.cit, 1986, 12.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 724 2

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

Az orvosi tevékenység céltudatos, magas fokú szaktudást igénylő, a társadalomtól elválaszthatatlan, jogi jelentőségű, emberi munka. Tárgya az emberi szervezet működésével a legközvetlenebbül és legmélyebben hatol az egyén a személyiség érdekszférájába. Az orvos ténykedéséért mindenkor felelősséggel tartozik. A felelősség általánosságban a társadalom védekezése, a társadalmi érdekekkel ellentétes helyzetekkel, illetve magatartásokkal szemben. Az orvosnak tevékenységét, az orvosi foglalkozás szabályainak megfelelően és ezek alapján kell végezni. Amennyiben foglalkozásának valamely általános vagy írott, akár szakmai akár jogi szabályát megszegi, valamely kötelezettségét egyáltalán vagy nem megfelelő módon teljesíti, illetve jogaival visszaél, felelősséggel tartozik. Az orvosi hivatás gyakorlója a társadalom minden tagjára vonatkozó etikai és jogi normákon túl az orvosi foglalkozásra érvényes normáknak is köteles eleget tenni. Ennek megfelelően az orvos felelőssége etikai, munkajogi, polgári jogi, szabálysértési és büntetőjogi téren áll fenn. Azok ismerete az orvosi működés zavartalanságát biztosító feltételek egyik fontos elemét képezik. Attól függően kerülhet sor egyik vagy másik formájú felelősségre vonásra, hogy a szabályszegés milyen jellegű. Az egyes felelősségi formák különböző érdeksérelmekre vonatkoznak, ezért is eltérő célt szolgálnak. Amennyiben egy cselekmény egyszerre több vagy mindegyik felelősségi rendszert érinti, ugyanazért az egy cselekményért többféle, vagy akár mindegyik felelősségre vonási eljárás is lefolytatható. Az orvosi felelősség összetett kérdéskörének jelentőségét az a tény is adja, hogy azzal egyre gyakrabban foglalkoznak az orvosok, a jogászok és a közvélemény is. A könyv megírásával meghatározó törekvésünk az volt, hogy mindkét tudományágbeli olvasó számára, az egységes szemlélet hangsúlyozásával, szem előtt tartva a gyakorlati igényeket, összefüggő képet adjunk az orvosi felelősségről. A munkánk célja az volt továbbá, hogy eljuttassuk azokat az alapvető jelentőségüket tekintve fontos orvos és jogtudományi ismereteket azokhoz, akik mélyebb érdeklődést mutatnak az orvosi felelősség egyes formáinak elméleti és gyakorlati kérdései iránt, azok formáiról és a hozzájuk kapcsolódó etikai, jogi, illetve szakmai elvárásokról, azok jogkövetkezményeiről.

Hivatkozás: https://mersz.hu/sotonyi-orvosi-felelosseg//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero