Sótonyi Péter (szerk.)

Orvosi felelősség

6.1.2.1. A büntetőjogi szabályozás emberi jogi alapjai – kriminalizáció és dekriminalizáció

Bármely életviszony büntetőjogi szabályozása kapcsán a legelső kérdés, hogy van-e egyáltalán helye a büntetőjog eszközével az adott jogviszonyba történő beavatkozásnak. Ezt elsősorban az határozza meg, hogy van-e olyan érték, amelyet az állam, a társadalom oly mértékben fontosnak tart, hogy megvédését azzal segíti elő, hogy a büntetőjog eszközeivel szankcionálja az adott jog megsértését.

Az eddigiek alapján megállapítható, hogy az orvosi tevékenység közvetlenül érinti (a) az emberi életet, testi épséget, egészséget, valamint (b) az egyéni önrendelkezés jogát. E jogok kétségtelenül olyan fontosak és alapvetőek, hogy hatékony védelmük felveti a büntetőjogi szabályozás szükségességét.

Ad (a): az emberi élet, testi épség, egészség védelme

Az élethez való jogot számos nemzetközi dokumentum is védi.

Az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatának 3. cikke kimondja, hogy „minden személynek joga van az élethez, a szabadsághoz és a személyi biztonsághoz”.

A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 6. cikke szerint „minden emberi lénynek veleszületett joga van az életre”. Ezt a jogot a törvénynek védenie kell, senkit sem lehet életétől önkényesen megfosztani. Európai viszonylatban pedig az Európa Tanács Emberi Jogok Európai Egyezménye 2. cikkében határozta meg, hogy „a törvény védi mindenkinek az élethez való jogát”.

Az élethez való jogot a magyar Alkotmány 54. §-a az emberi méltósággal együttesen szabályozza. Eszerint: a Magyar Köztársaságban minden embernek veleszületett joga van az élethez és az emberi méltósághoz, amelyektől senkit nem lehet önkényesen megfosztani.

Az Alkotmánybíróság több határozatában is kifejtette, hogy az emberi élet és az emberi méltóság elválaszthatatlan egységet alkot és minden mást megelőző legnagyobb érték. Az emberi élethez és méltósághoz való jog ugyancsak egységet alkotó olyan oszthatatlan és korlátozhatatlan alapjog, amely számos egyéb alapjognak forrása és feltétele. Az emberi élethez és méltósághoz, mint abszolút értékhez való jog korlátot jelent az állam büntetőhatalmával szemben.1

Az élethez való jog tehát alanyi jog, azaz mindenkit megillet születésénél fogva.

Ez a jog az egyén életének biztosítására szolgál, arra, hogy az egyént ne öljék meg. Ennek a jognak abszolút, és negatív szerkezete van. Azaz az egyénnel szemben mindekit kötelez arra, hogy tartózkodjanak az élethez való jogába történő beavatkozástól, míg abszolút olyan értelemben, hogy mindeki mással szemben az egyént jogosítja a saját életére.

Önmagában az élethez való jogból nem következik, hogy az ember semmilyen körülmények között nem fosztható meg az életétől. Az élethez való jog az emberi élet önkényes elvételét tiltja. Így a nem önkényes elvétel nem sérti az élethez való jogot.2

A nem önkényes elvételre utal az Emberi Jogok Európai Egyezménye 2. cikkének 2. bekezdése, amely szerint:

„Az élettől való megfosztást nem lehet e Cikk megsértéseként elkövetettnek tekinteni akkor, ha az a feltétlenül szükségesnél nem nagyobb erőszak alkalmazásából ered:

személyek jogtalan erőszakkal szembeni védelme érdekében;
törvényes letartóztatás foganatosítása vagy a törvényesen fogva tartott személy szökésének megakadályozása érdekében;
zavargás vagy felkelés elfojtása céljából törvényesen tett intézkedés esetén.”

Az élettől való megfosztás önkényességének hiányát jelenti, ha pl. valaki önhibáján kívül veszélybe kerül, és saját életét menti meg – egyéb lehetőség hiányában – más élete árán. Ugyancsak nem önkényes, ha bizonyos törvényben meghatározott esetekben a fegyveres testületek tagjai lőfegyvert használnak, és nem kívánatos következményként halálos eredmény következik be. Szintén nem önkényes az élet elvétele, ha valaki a saját élete ellen intézett vagy azt közvetlenül fenyegető támadás elhárítása (jogos védelem) során okoz halált a támadónak.3

Az élet nem önkényes elvétele tehát valamilyen igazolt módon, vagy jogszerűnek ítélt esetben történhet.

Ez vezethet majd át a büntethetőséget kizáró okok taglalása körébe, amelyről a későbbiekben lesz szó.

A Strasbourgi Emberi Jogi Bíróságnak a 2. cikkel (élethez való jog) kapcsolatos gyakorlata az, hogy a tagállamok kötelesek az emberi életet hatékonyan megvédeni, nemcsak az állam és az állampolgár viszonyában (vertikális viszony), hanem akkor is, ha az állampolgárok egymás élethez való jogát sértenék (horizontális viszony). Szintén ez következik egyébként a magyar Alkotmány 8. § (1) bekezdéséből is, amely szerint: „A Magyar Köztársaság elismeri az ember sérthetetlen és elidegeníthetetlen alapvető jogait, ezek tiszteletben tartása és védelme az állam elsőrendű kötelessége”.

Ad (b): az önrendelkezés joga

Az önrendelkezéshez való jogot a magyar Alkotmánybíróság az emberi méltósághoz való jogból vezette le. A méltóság fogalmát (dignitas) a római politikai életben az ember társadalmon belül betöltött szerepére, helyére használták. Azt mutatta, hogy az embernek milyen megbecsülés jár.4 A mai méltóság felfogásokban az a közös, hogy kizárólag az emberre vonatkozik, és valamely morálisan lényeges és csak az emberre jellemző tulajdonság alapján illeti meg az embert.5

A rendelkezési jog pedig magából a magyar Alkotmányból is levezethető.

Az Alkotmánybíróság a rendelkezési jogot számos határozatában érintette, és fokozatosan kialakította annak alkotmányos tartalmát.

Már 1990-ben kifejtette a rendelkezési joggal kapcsolatosan, hogy az szerves része az Alkotmány 54. §-ában megfogalmazott emberi méltóságnak. „Az Alkotmánybíróság az emberi méltósághoz való jogot az ún. ‘általános személyiségi jog’ egyik megfogalmazásának tekinti. A modern alkotmányok, illetve alkotmánybírósági gyakorlat az általános személyiségi jogot különféle aspektusaival nevezik meg. Az általános személyiségi jog ‘anyajog’, azaz olyan szubszidiárius alapjog, amelyet mind az Alkotmánybíróság, mind a bíróságok minden esetben felhívhatnak az egyén autonómiájának védelmére, ha az adott tényállásra a konkrét, nevesített alapjogok egyike sem alkalmazható.”6

Az emberi méltóság pedig – amint azt a halálbüntetés eltörlésével kapcsolatos határozatában az Alkotmánybíróság kifejtette – az élethez való joggal elválaszthatatlan egységet képez, amely sérthetetlen és elidegeníthetetlen.

Az Alkotmánybíróság szavaiva élve: „Az emberi élet és az emberi méltóság elválaszthatatlan egységet alkot és minden mást megelőző legnagyobb érték. Az emberi élethez és méltósághoz való jog ugyancsak egységet alkotó olyan oszthatatlan és korlátozhatatlan alapjog, amely számos egyéb alapjognak forrása és feltétele”.7

Az ún. első abortuszhatározatban az Alkotmánybíróság az ember jogi alaphelyzetét vizsgálva leszögezte, hogy ahhoz hozzátartozik két „tartalmi” alapjog is, amely a jogképesség formális kategóriáját kitölti, és a „személy” emberi minőségét kifejezi: az élethez és az emberi méltósághoz való jog.

E határozatában az emberi méltóság fogalmát az önrendelkezésre vonatkoztatva a taláros testület kifejtette, hogy „az emberi méltósághoz való jog azt jelenti, hogy van az egyén autonómiájának, önrendelkezésének egy olyan, mindenki más rendelkezése alól kivont magja, amelynél fogva – a klasszikus megfogalmazás szerint – az ember alany marad, s nem válhat eszközzé vagy tárggyá”.8 Ebben a megfogalmazásban a méltóság az emberi élettel eleve együttjáró minőség, amely minden emberre nézve egyenlő, és azt biztosítja, hogy ne lehessen emberi életek értéke között jogilag különbséget tenni.

Emberi méltósága és élete pedig mindenkinek érinthetetlen, „függetlenül fizikai és szellemi fejlettségétől, illetve állapotától, és attól is, hogy emberi lehetőségéből mennyit valósított meg, és miért annyit.”9

Az Emberi Jogok Európai Egyezménye expressis verbis nem rendelkezik az egyéni önrendelkezésről.

Ennek ellenére megállapítható, hogy az önrendelkezés jogát az Egyezmény 8. cikkében foglalt magánélethez való jogban lelhetjük fel.

A 8. cikk szerint: „1. Mindenkinek joga van arra, hogy magán- és családi életét, lakását és levelezését tiszteletben tartsák. 2. E jog gyakorlásába hatóság csak a törvényben meghatározott, olyan esetekben avatkozhat be, amikor az egy demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság, a közbiztonság vagy az ország gazdasági jóléte érdekében, zavargás vagy bűncselekmény megelőzése, a közegészség vagy az erkölcsök védelme, avagy mások jogainak és szabadságainak védelme érdekében szükséges.”

A Strasbourgi Bíróság egy döntésében, felidézve korábbi ítéleteit, a magánélethez való jogról megállapította, hogy az olyan tág fogalom, amelynek tartalma nem határozható meg kimerítően. E jog egyebek mellett felöleli a személy fizikai és pszichológiai integritásához való jogait, ám más esetekben vonatkoztatható az egyén társadami és fizikai identitására is. Összefoglalva, a 8. cikk az egyén önmegvalósításának szabadságát védi.10 Ugyanezen határozatában a Bíróság kimondta azt is, hogy „bár egyetlen korábbi esetben sem nyert megállapítást, hogy a 8. cikk az önrendelkezési jogot is kifejezetten tartalmazná, a Bíróság úgy véli, hogy a személyes autonómia eszméje a 8. cikk garanciáit biztosító rendkívül fontos alapelv”.11

A Bíróság töretlen gyakorlata szerint a 8. cikk (1) bekezdését a (2) bekezdéssel összhangban kell értelmezni, azaz az (1) bekezdésben megfogalmazott szabadságjog csak meghatározott, szűk körben korlátozható. A korlátozásnak emellett meg kell felelnie azon eljárási követelményeknek, amelyeket a (2) bekezdés támaszt. Ekként a magánélethez való alanyi jog tartalmát és korlátozását törvényi szabályozás útján kell elérni. E követelmény – a Bíróság szerint – magában foglalja, hogy (a) a jogkorlátozó intézkedésnek a hazai jogban jogszabályon kell alapulnia, amely egyúttal (b) olyan minőségű jogszabály, amely kizárja az önkényes jogalkalmazást.12

Az első követelményt illetően a Bíróság kifejtette, hogy „a törvény” kifejezést inkább materiális, semmint formális értelemben kell érteni, azaz például az íratlan jog is benne foglaltatik.13. „Az írott jog által lefedett területen, a ‘törvény’ a hatáskörrel rendelkező bíróságok által alkalmazott értelmezés szerint értendő”.14

Ehhez hasonlóképpen a magyar Alkotmánybíróság is több határozatában kifejtette, hogy a normakontroll során az „élő jogot” veszi figyelembe.15

Megjegyzendő, hogy megjelenési formájától függetlenül a gyakorlatban azok a „törvények” vehetők figyelembe, amelyek jogi kötőerővel rendelkeznek, valamint a köz számára nyilvánosan hozzáférhetőek.

A 8. cikk megsértésére alapított kereset esetén tehát a Bíróság pusztán a nemzeti jog létezését fogja vizsgálni, míg a kérdéses jogszabály értelmezése a nemzeti bíróságokra marad.16

Ebből tehát az következik, hogy az egyéni önrendelkezési jog értelmezése a hazai jogalkotó és jogalkalmazó szervek kompetenciájába esik, de e jogértelmezés nem hagyhatja figyelmen kívül a Bíróság joggyakorlatában kialakult értelmezést.

E jogok védelmét az Alkotmány 8. §-a szerint is biztosítani kell.

A kérdés csupán az, hogy az állam milyen jellegű magatartásokkal tesz eleget e kötelezettségének.

Az Emberi Jogok Európai Egyezményében foglalt jogok – ennek megfelelően a magyar Alkotmányban foglalt emberi jogok is – az államokat terhelő kötelezettségek jellege szempontjából csoportosíthatóak.

A jogok többsége tulajdonképpen az állami hatalom korlátját jelenti, és tartalmilag az állami tartózkodást foglalja magában.

E jogokat az állam azzal biztosítja, ha kiépíti a be nem avatkozás garanciáit.

Más jogok megvalósítása ezzel szemben többet, aktív, tevőleges magatartást kíván meg az érintett tagállamtól.

Ez pedig elsősorban az Egyezmény 1. cikkéből vezethető le, ugyanis „[a]z Egyezmény vizsgálatának kiindulópontja az 1. cikk, amely megkívánja, hogy a Magas Szerződő Felek az Egyezményben garantált jogokat a saját joghatóságuk alá tartozó területen biztosítsák.”17

Ebből következik, hogy az emberi jogok előmozdítására történő nemzetközi szerződés elfogadása a tagállamokra az egyének védelmének általános kötelezettségét rója.

Megjegyzendő azonban, hogy az Európa Tanács keretében – amint az a fentiekben már megemlítésre került – főszabályként a nemzeti hatóságokon múlik, hogy milyen módon tesznek eleget a vállalt kötelezettségeknek.

Mindmáig vitatott kérdés, hogy egy adott jog garanciáinak kiépítése az állami beavatkozás tilalmának előírására korlátozódik-e (negatív-, tartózkodási kötelezettség), avagy hogy biztosítása megfelelő lépések megtételére sarkallja-e a tagállamot (pozitív-, tevési kötelezettség). Bizonyos jogokat illetően maga az Egyezmény veti fel a tevési kötelezettséget, hiszen e jogok csak meghatározott tevőleges állami magatartással biztosíthatóak.18

Az „egyezményi jogoknak” létezik mind negatív, mind pedig pozitív dimenziója.19 Míg a negatív (tartózkodási) kötelezettség minden egyes egyezményi jogra vonatkoztatható – más szóval az állam arra köteles, hogy az Egyezményben, illetve a Kiegészítő Jegyzőkönyvekben foglalt jogok megsértésétől tartózkodjon20 –, nem mindig egyértelmű, hogy a tevési kötelezettség milyen tágan alkalmazandó.

Emiatt a Bíróság esetjogára kell támaszkodnunk, ha a tevési kötelezettség körébe vonható jogok listáját akarjuk megállapítani, míg egy adott tagállammal szemben a tartózkodási kötelezettség megsértése miatt hozott döntés egyszerűen csak arra kötelezi a tagállamot, hogy megsemmisítse az Egyezménnyel össze nem férő hazai jogi normát, illetve megszüntesse az ilyen jogellenes gyakorlatot, addig a Bíróság pozitív kötelezettség megsértése végett hozott döntése tevékeny magatartást ír elő, például, hogy az érintett tagállam léptessen hatályba a kérdéses problémát megoldó jogszabályt.21

A Bíróság esetjogát megvizsgálva tényként rögzíthető, hogy a 2., 3. és 8. cikkekre alapított kérelmek szinte kivétel nélkül a pozitív kötelezettség megállapítását eredményezték.

A Bíróság a pozitív kötelezettségeket a nemtevési (negatív) kötelezettség oldaláról közelítette meg, és abból vezette le álláspontját.22

A 8. cikkel kapcsolatosan például kifejtette, hogy „bár a 8. cikk tárgya lényegében az, hogy az egyént az állami szervek önkényes beavatkozásától védje, ez nem minden esetben kényszeríti az államot arra, hogy ilyen beavatkozástól tartózkodjék: az ilyen negatív tartalmú magatartás mellett ugyanis olyan pozitív kötelezettségek is felmerülhetnek, amelyek a magán-, és családi élet hathatós elismerésében benne lakoznak. […]. E kötelezettségek olyan intézkedések elfogadását is magukban foglalhatják, amelyek célja a magánélethez való jog biztosítása, akár ez egyének egymás közötti kapcsolataiba történő beavatkozással is.”23

A pozitív kötelezettség anyagi-, illetve eljárási garanciái szintén a Bíróság esetjogából rajzolhatóak ki.24

Az élethez való joggal kapcsolatosan mondta ki, hogy a 2. cikk (1) bekezdése nemcsak arra kötelezi a tagállamokat, hogy tartózkodjanak az emberi élet szándékos és jogellenes elvételétől, hanem hogy megfelelő

lépéseket tegyenek a joghatóságuk alá tartozó személyek életének védelme érdekében. Mindemellett, az állam életvédelmi kötelezettségének mind anyagi, mind pedig eljárási vonatkozása is megállapítható. Az előbbi nem más, mint az állam kriminalizációs kötelezettsége annak érdekében, hogy az emberi élet mint védett jogi tárgy hatékony menedéket találjon. Azaz, a hazai jogrendszerben hathatós rendelkezéseknek kell tilalmazniuk a szándékos emberölést, kövessék el azt akár magánszemélyek, akár az állami szervek képviselői jogszerű hatalomgyakorlásuk határain kívül cselekedve.25

Ugyanezen kérdés eljárási oldala kapcsán a Bíróság kimondta, hogy az állami szervek képviseletében eljáró személyek által elkövetett önkényes ölési cselekmények tilalma nem érvényesül, amennyiben az állami hatóságok halálos fegyverek alkalmazásának jogszerűségét nem lehetne felülvizsgálni. Ez tehát az államtól a hatékony nyomozás valamely formájának létezését követeli meg, ha felvetődik az ölési cselekmény gyanúja.26 A Bíróság azt is kifejtette, hogy a hatóságoknak a 2. cikket sértő cselekmények esetén hivatalbóli eljárási kötelezettségük van, így az eljárás megindítását nem lehet a sértett családtagjainak feljelentéséhez kötni.27 A tevési kötelezettség továbbá magában foglalja azt is, hogy a megfelelő nyomozást egy további eljárási kötelezettség teljesítése kövesse: vádat kell emelni és le kell folytatni a bírósági eljárást.28

Ugyanezen a logikai úton haladt az Alkotmánybíróság, amikor megerősítette, hogy „az Alkotmány 54. § (1) bekezdése és a 8. § (1) bekezdése ‘az állam elsőrendű kötelességévé’ teszi az emberi élet védelmét. Az állam kötelessége az alapvető jogok ‘tiszteletben tartására és védelmére’ nem merül ki abban, hogy tartózkodnia kell megsértésüktől, hanem magában foglalja azt is, hogy gondoskodnia kell az érvényesülésükhöz szükséges feltételekről. Az államnak az egyes alanyi alapjogok biztosítása mellett az azokkal kapcsolatos értékeket és élethelyzeteket önmagukban is, azaz nem csupán az egyedi igényekhez kapcsolódóan védenie kell, mégpedig úgy, hogy azokat a többi alapjoggal összefüggésben értékeli. Az állam ezért az alapjogból folyó alanyi jog által védett körön túlmenően is meghatározhatja ugyanazon alapjog objektív, intézményes védelmi körét”.29

Mindebből következik, hogy az állam tevési kötelezettsége egyben a kriminalizációs kötelezettséget is magában foglalja, amennyiben az emberi élethez, illetve a méltósághoz való jog megsértéséről van szó. E kriminalizációs kötelezettség vonatkozik tehát az önrendelkezési jogra is, tekintettel arra, hogy az az emberi méltósághoz való jognak, mint anyajognak az egyik konkrét megnyilvánulási formája. Ezt erősíti meg az Emberi Jogok Európai Bíróságának a 8. cikkel kapcsolatosan kimondott fent idézett döntése.

Ha pedig ez így van, akkor a magyar jogalkotónak büntetendő cselekménnyé kell nyilvánítania az élethez, illetve a testi integritáshoz való jogot sértő cselekményeket, okozza a sérelmet akár az állam nevében eljáró valamely személy, akár magánszemélyek egymás sérelmére.

Az egészségügyi szolgáltatókra vonatkoztatva mindebből az következik, hogy az egészségügyi tevékenység szabályainak megsértése, amely akár a testi integritáshoz való jogot, akár az élethez való jogot, akár pedig az egyéni önrendelkezési jogot sérti, büntetőjogi jogkövetkezményeket is maga után vonhat.

A Nemzetközi Büntetőjogi Társaság30 1987. szeptember 21-23. napjain Freiburgban tartott ülése a modern biomedikai technikák alkalmazása és a büntetőjog kapcsolatával foglalkozott. Az ülésen az általános jelentésben leszögezték a büntetőjogászok, hogy az egyik legfontosabb védendő értékként a testi integritáshoz és az önrendelkezéshez való jog merül fel, tekintet nélkül arra, hogy egyszerű orvosi beavatkozásról vagy orvostudományi kutatásról van-e szó. Olyan nemzetközi dokumentumok, mint a Polgári és Politikai Jogok Egyezségokmánya, valamint az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata hangsúlyozzák az emberi méltóság tiszteletben tartását.

E jogok általában különböző országok alkotmányaiban is kifejezésre jutnak, és védelmüket büntetőjogi szabályok biztosítják.31

Az élet, a testi integritás, és a személyi szabadság olyan jogok, amelyeket a büntetőjog hagyományosan védelmi körébe von.

Az életet és a testi integritást védő büntetőjogi szabályok fontossága hangsúlyosabb, ha nem azon beavatkozásokról van szó, amelyek a beteg közvetlen érdekében és javára történnek, ilyen pl. az emberen végzett kutatás.

A modern biomedicinai technológiák fejlődése meghaladta a büntetőjog által is védett hagyományos jogokat és értékeket.

A jogszabályi reformoknak arra kell irányulniuk, hogy a születendő gyermek életének és testi integritásának hatékony védelmet biztosítsanak.

A magánélethez való jog, a diszkrimináció tilalma, valamint a család intézményes védelme szintén olyan érdekek, amelyek egyes bio-medikai eljárások tialmához vezethetnek.32

Az országok között egyetértés van abban is, hogy azonos egyedek előállítása (klónozással vagy más technikával) tilalmazottnak kell, hogy legyen.

Számos nemzet olyan veszélyesnek tartja e magatartásokat, hogy a büntetőjogi védelem mellett foglal állást.33

1	23/1990 (X.31.) AB határozat
2	Halmai–Tóth (szerk.), Emberi Jogok, OSIRIS, Budapest, 2003, 288–289.
3	Ibid. 289.
4	Halmai-Tóth, op.cit., 2003, 257.
5	Ibid., 259.
6	8/1990 (IV.23.) AB határozat
7	23/1990 (X.31.) AB határozat
8	64/1991 (XII.17) AB határozat
9	Ibid.
10	Vö. EJEB, Pretty v. The U.K. ítélet, 2002. április 29., 61. §
11	Ibid.
12	Amint azt a Bíróság az Amann v. Switzerland esetben kifejtette, a jog minőségének követelménye a “jogállamiság” [„rule of law”] fogalmára utal, magában foglalva azt, hogy a jogszabálynak „(a)az érintett személy számára hozzáférhetőnek, (b) hatását tekintve kiszámíthatónak, (c) egyértelműnek és (d) pontosan meghatározottnak kell lennie” [EJEB, Amann v. Switzerland ítélet, 2000. Február 16., 50. §; Lásd még EJEB, Rotaru v. Romania ítélet, 2000. május 4., 52. §]
13	Vö. EJEB, Kruslin v. France ítélet, 1990. április 24., 29. §; EJEB, Kopp v. Switzerland ítélet, 1998. március 25., 60. §
14	Vö., mutatis mutandis, EJEB Kruslin v. France ítélet, op.cit., 29. §, és Huvig v. France ítélet, 1990. április 24., 28. §
15	„Ha a vizsgált jogszabálynak van (egy vagy több) olyan értelmezése, amely az alkotmányos követelményeknek megfelel, az Alkotmánybíróságnak nem feltétlenül kell megállapítania a jogszabály alkotmányellenességét. A normát nem kell minden esetben megsemmisíteni csupán azért, mert az alkotmányos követelményeknek meg nem felelő értelmezése is lehetséges vagy előfordul. Nem hagyható azonban figyelmen kívül az alkotmányossági vizsgálatnál a jogszabálynak az az értelmezése, amelyet a joggyakorlat egységesen követ, vagyis a jogszabálynak az „élő jogban” megnyilvánuló normatartalma. Ha a jogszabály ekként alkotmánysértő tartalommal hatályosul, az alkotmányellenesség megállapítása és jogkövetkezményeinek alkalmazása elkerülhetetlenül szükséges”. [38/1993 (VI.11.) AB határozat].
16	1 Vö. Kopp ítélet, op. cit., 59. §
17	Jacobs–White, European Convention on Human Rights, Oxford University Press, Oxford, 2002., 38.; Ehelyütt fontos megjegyezni, hogy az Egyezmény 1. cikkéhez hasonlatosan az ENSZ égisze alatt elfogadott Emberi Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya Preambuluma szintén a tagállamok elsőrendű kötelezettségévé teszi az emberi jogok védelmét. Az emberi jogok védelmében történt “világméretű” összefogás az államok tevési kötelezettségének origója, és az Egyezmény erre reagálva szögezi le 1. cikkében, hogy a Magas Szerződő Felek az I. Részben foglalt jogokat a joghatóságuk alá tartozó személyek számára kötelesek biztosítani.
18	Vö. Jacobs–White, op.cit., (2002), 38.
19	Vö. Christos Pourgourides, Areas where the European Convention on Human Rights cannot be implemented, Report of the Committee on Legal Affairs and Human Rights, Parliamentary Assembly, Doc. 9730, 2003. December 11.; elérhető: www.coe.int.
20	Vö. Konstantin Korkelia, State’s Positive Obligation in Securing Protection of Human Rights, In: Georgian Law Review, Vol. 2002/2–3., 409.
21	Vö. Mireille Delmas-Marty (szerk.), The European Convention for the protection of Human Rights: International Protection versus National Restrictions, Dordrecht, Nijhoff, (1992), 92.
22	Vö. Positive and Negative Obligations under the ECHR, 2003. március 1., elérhető:
23	EJEB, X and Y v. the Netherlands ítélet, 1985. március 26., 23. §
24	Vö. EJEB, L.C.B. v. the U.K.ítélet, 1998. június 9.
25	Vö. Európa Tanács, Short guide to the European Convention on Human Rights, Council of Europe Publishing, Strasbourg, (1998), 10.
26	Vö. EJEB, McCann and Others v. the U.K. ítélet, op.cit, 161. §; see also Kaya v. Turkey ítélet, 1998. február 19., 86. §
27	Vö. Jacobs–White, op.cit., (2002), 49.; AYasa v. Turkey esetben a Bíróság kimondta, hogy a hatóságoknak a halálesetről történt értesülése ipso facto keletkeztetett eljárási kötelezettséget a hatékony nyomozás lefolytatására. [Vö. EJEB, Yasa v. Turkey ítélet, 1998. szeptember 2., 100. §; lásd még Ergi v. Turkey ítélet, 1998. július 28., 82. §]
28	Vö. Christos Pourgourides, op.cit, (2003), 21.
29	48/1998 (XI.23.) AB határozat
30	Association Internationale de Droit Pénal (AIDP)
31	Raimo Lahti, op.cit., 1988, 607–608.
32	Ibid.
33	Ibid., 621.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 724 2

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

Az orvosi tevékenység céltudatos, magas fokú szaktudást igénylő, a társadalomtól elválaszthatatlan, jogi jelentőségű, emberi munka. Tárgya az emberi szervezet működésével a legközvetlenebbül és legmélyebben hatol az egyén a személyiség érdekszférájába. Az orvos ténykedéséért mindenkor felelősséggel tartozik. A felelősség általánosságban a társadalom védekezése, a társadalmi érdekekkel ellentétes helyzetekkel, illetve magatartásokkal szemben. Az orvosnak tevékenységét, az orvosi foglalkozás szabályainak megfelelően és ezek alapján kell végezni. Amennyiben foglalkozásának valamely általános vagy írott, akár szakmai akár jogi szabályát megszegi, valamely kötelezettségét egyáltalán vagy nem megfelelő módon teljesíti, illetve jogaival visszaél, felelősséggel tartozik. Az orvosi hivatás gyakorlója a társadalom minden tagjára vonatkozó etikai és jogi normákon túl az orvosi foglalkozásra érvényes normáknak is köteles eleget tenni. Ennek megfelelően az orvos felelőssége etikai, munkajogi, polgári jogi, szabálysértési és büntetőjogi téren áll fenn. Azok ismerete az orvosi működés zavartalanságát biztosító feltételek egyik fontos elemét képezik. Attól függően kerülhet sor egyik vagy másik formájú felelősségre vonásra, hogy a szabályszegés milyen jellegű. Az egyes felelősségi formák különböző érdeksérelmekre vonatkoznak, ezért is eltérő célt szolgálnak. Amennyiben egy cselekmény egyszerre több vagy mindegyik felelősségi rendszert érinti, ugyanazért az egy cselekményért többféle, vagy akár mindegyik felelősségre vonási eljárás is lefolytatható. Az orvosi felelősség összetett kérdéskörének jelentőségét az a tény is adja, hogy azzal egyre gyakrabban foglalkoznak az orvosok, a jogászok és a közvélemény is. A könyv megírásával meghatározó törekvésünk az volt, hogy mindkét tudományágbeli olvasó számára, az egységes szemlélet hangsúlyozásával, szem előtt tartva a gyakorlati igényeket, összefüggő képet adjunk az orvosi felelősségről. A munkánk célja az volt továbbá, hogy eljuttassuk azokat az alapvető jelentőségüket tekintve fontos orvos és jogtudományi ismereteket azokhoz, akik mélyebb érdeklődést mutatnak az orvosi felelősség egyes formáinak elméleti és gyakorlati kérdései iránt, azok formáiról és a hozzájuk kapcsolódó etikai, jogi, illetve szakmai elvárásokról, azok jogkövetkezményeiről.

Hivatkozás: https://mersz.hu/sotonyi-orvosi-felelosseg//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero