Sótonyi Péter (szerk.)

Orvosi felelősség

6.2.1.1.1. Egészségügyi önrendelkezés, beleegyezés joga

Az egészségügyi önrendelkezési jog az emberi méltóság értékéből vezethető le. Ennek megfelelően leglényegesebb az Európa Tanács által 1950. november 4-én Rómában elfogadott Emberi Jogok Európai Egyezményének megemlítése.

A Magyar Köztársaság 1993 óta az Európa Tanács tagállama, az egyezményt Magyarországon az 1993. évi XXXI. törvény hirdette ki.

Az Egyezmény tartalmazza a legfontosabb alapvető jogokat, illetve azt a jogi mechanizmust, amely a jogok megsértése esetén igénybe vehető. Az emberi jogok európai védelmére szolgáló intézményrendszer 1998-ban történt átalakítása óta bármely tagállam állampolgára saját jogán fordulhat az Emberi Jogok Európai Bíróságához Strasbourgban, amennyiben valamely, az Egyezményben foglalt jogának megsértése kapcsán áldozattá vált. Fontos, hogy a keresetet a tagállam ellen kell benyújtani 6 hónapos jogvesztő határidő alatt, amelyet a jogsértés felülvizsgálatára igénybe vehető hazai jogorvoslatok kimerítésétől kell számítani. A jogsértés megállapítása esetén a Bíróság megfelelő kártérítés megfizetésére kötelezi a tagállamot.1

A téma szempontjából a legfontosabb egyezményi jogok a 2., 3. és a 8. cikkben foglaltak.

Az Egyezmény 2. cikke a fentebb ismertetett élethez való jogot tartalmazza, és a következőket mondja ki:

„1. A törvény védi mindenkinek az élethez való jogát. Senkit nem lehet életétől szándékosan megfosztani, kivéve, ha ez halálbüntetést kiszabó bírói ítélet végrehajtása útján történik, amennyiben a törvény a bűncselekményre ezt a büntetést állapította meg.

2. Az élettől való megfosztást nem lehet e Cikk megsértéseként elkövetettnek tekinteni akkor, ha az a feltétlenül szükségesnél nem nagyobb erőszak alkalmazásából ered:

személyek jogtalan erőszakkal szembeni védelme érdekében;
törvényes letartóztatás foganatosítása vagy a törvényesen fogva tartott személy szökésének megakadályozása érdekében;
zavargás vagy felkelés elfojtása céljából törvényesen tett intézkedés esetén.”

Az egészségügyi szolgáltatók tevékenysége kapcsán felmerülhet az emberséges bánásmód követelménye, illetve az embertelen bánásmód tilalma.

Az Egyezmény 3. cikke a kínzás és az embertelen vagy megalázó bánásmód tilalmát tartalmazza, amikor kimondja, hogy „Senkit sem lehet kínzásnak, vagy embertelen, megalázó bánásmódnak vagy büntetésnek alávetni.”

A strasbourgi szervek álláspontja szerint az embertelen bánásmód lényege, hogy az érintetteknek, ha nem is feltétlenül testi sérülést, de mindenképpen erős testi és lelki szenvedést okoz. A megalázó bánásmód az áldozatban olyan erős félelmet, lelki gyötrelmet és alsóbbrendűség érzetet kelthet, amely alkalmas arra, hogy megtörje testi és erkölcsi ellenállását. A kínzás ehhez képest súlyos, és szándékos kegyetlenséget feltételez, amely komoly testi és lelki sérülésekkel jár.2

A már ismertetett 8. cikk tartalmazza az önrendelkezési jog megfelelőjeként említett magánélethez való jogot. A 8. cikk szerint:

„1. Mindenkinek joga van arra, hogy magán- és családi életét, lakását és levelezését tiszteletben tartsák.

2. E jog gyakorlásába hatóság csak a törvényben meghatározott, olyan esetekben

avatkozhat be, amikor az egy demokratikus társadalomban a nemzetbiztonság, a közbiztonság vagy az ország gazdasági jóléte érdekében, zavargás vagy bűncselekmény megelőzése, a közegészség vagy az erkölcsök védelme, avagy mások jogainak és szabadságainak védelme érdekében szükséges.”

Ugyancsak fontos a 8. cikk abban a vonatkozásban, hogy közegészségügyi és járványügyi esetekben ezen az alapon lehetőség van arra, hogy meghatározott magánéleti vonatkozások korlátozásra kerüljenek. Ilyen kérdés a kötelező védőoltások tűrésére kötelezés, valamint a karanténba kényszerítés a beteg akarata ellenére is.

Az Európa Tanács nemcsak általános védelemben részesíti az állampolgárokat.

Az Európa Tanács miniszteri bizottsága külön egyezményt fogadott el az egészségügyi önrendelkezési jogot illetően.

A magyar Kormány a 2289/1998. (XII. 23.) Korm. határozatában egyetértett az Európa Tanácsnak az emberi lény emberi jogainak és méltóságának a biológia és az orvostudomány alkalmazására tekintettel történő védelméről szóló, Oviedóban, 1997. április 4-én kelt Egyezménye: Az emberi jogokról és a biomedicináról szóló Egyezmény elfogadásával (a továbbiakban: Biomedicina Egyezmény).3

Ez a joganyag 1999 óta szintén kötelező jellegű nemzetközi egyezmény.

Hatályba léptetése Magyarországon a 2002. évi VI. törvénnyel történt meg.

A Biomedicina Egyezmény területi hatálya az Európa Tanács 45 tagállamának területére terjed ki, így méltán mondhatjuk, hogy a betegjogok védelmének európai standardját teremti meg. Az egyezmény természetesen nyitva áll nem tagállamok részére is.

A Biomedicina Egyezmény preambulumában számos más nemzetközi emberi jogi dokumentumra utal, úgymint az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozatára, az 1950-ben Rómában kelt Emberi jogok Eurpai Egyezményére, az Európai Szociális Chartára (1961), az 1966-os Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmányára, az Európa Tanács 1981. január 28-án kelt Egyezményére az egyén védelméről, tekintettel személyes jellegű adatainak gépi feldolgozására, valamint további egyezményekre.

A téma szempontjából kiemelkedő jelentőségű, hogy a Biomedicina Egyezmény az emberi méltóságot olyan alapvető emberi értéknek tekinti, amelyet a biológia és az orvostudomány nem megfelelő felhasználása veszélyeztethet.4

A Biomedicina Egyezmény megtartja a betegjogok kettős rendszerét.

A betegjogokat szokás egyrészt szociális, vagy más néven közösségi jogokra osztani, amely tulajdonképpen az egészségügyi ellátáshoz való jogot jelenti. Másrészről léteznek egyéni betegjogok, amelyek a betegeket kezelésük alatt illetik meg. Kétségtelen tény, hogy a jogok két kategóriáját hasonlóan fontosként kell kezelnünk.

A Biomedicina Egyezmény nem hagy kétséget efelől, amikor 3. cikkében rögzíti, hogy mindenkinek biztosítani kell az egészségügyi ellátáshoz való egyenlő hozzájutást.

Az Egyezmény I. fejezete amellett, hogy általános rendelkezéseket tartalmaz, prioritásokat fogalmaz meg, amikor kijelenti, hogy az emberi lény érdeke és jóléte a társadalom vagy a tudomány puszta érdekével szemben mindenkor elsőbbséget élvez.5

Amint azt az egyezményhez fűzött indokolás előírja, a Biomedicina Egyezményben foglalt „emberi jogok” kifejezés az 1950-ben kelt Emberi Jogok Európai Egyezményére utal. A két egyezmény viszonyát illetően elmondható, hogy azonos nézőpontot tükröznek, mind jogi, mind pedig etikai szempontból. A Biomedicina Egyezmény tulajdonképpen az Emberi Jogok Európai Egyezményében foglalt néhány specifikus jogot dolgoz fel.6

Emiatt talán nem is furcsa, hogy a Biomedicina Egyezmény 26. cikke nagyon hasonlatos az Emberi Jogok Európai Egyezménye fenti ismertetett 8. cikkéhez, amikor úgy rendelkezik, hogy a „jelen Egyezményben foglalt jogok gyakorlása és a védelmi rendelkezések nem képezhetik más korlátozások tárgyát, mint amelyek törvényben meghatározott esetekben, egy demokratikus társadalomban a közbiztonság, a bűncselekmények megelőzése, a közegészség védelme vagy mások jogainak és szabadságainak védelme érdekében szükséges”.

A téma szempontjából a Biomedicina Egyezmény 5. cikke talán a legfontosabb, amely előírja, hogy „egészségügyi beavatkozás csak azután hajtható végre, ha abba az érintett személy szabadon és tájékozottságon alapuló beleegyezését adta. Ennek a személynek előzetesen megfelelő tájékoztatást kell kapnia a beavatkozás céljáról és természetéről, valamint következményeiről és kockázatairól. Az érintett személy beleegyezését bármikor szabadon visszavonhatja”.

A megfelelő tájékoztatás követelményét a tagállamok nemzeti jogszabályaikban kötelesek meghatározni: a Biomedicina Egyezmény csak a védelem minimális szintjét állítja fel. Az, hogy milyen mennyiségű és tartalmú információt kell a betegnek közvetíteni, országonként eltérő lehet.

Érdekességként megemlíthető, hogy az angolszász common law rendszerben ismert Bolam-teszt7 szerint az orvos nem vonható felelősségre műhiba okán, amennyiben cselekménye elfogadott szakmai eljárásnak minősül. A tájékoztatási kötelezettséget illetően egy egészségügyi szakemberekből álló testület jogosult megállapítani, hogy az eljárás alá vont orvos megfelelő tájékoztatást adott-e a betegnek.8

Szintén eltérő, hogy az orvos-beteg kapcsolatot az egyes országok a közjog területén belül szabályozzák-e, avagy magánjogi szerződésnek tekintik.

A jogi mechanizmusokat illetően megállapítható, hogy az orvosi tevékenység felülvizsgálatára és irányítására meglehetősen különböző rendszerek alakultak ki. Ez nagymértékben függ attól, hogy a tevékenységet a köz- vagy a magánszféra uralja-e. Az orvos-beteg kapcsolat ennek megfelelően a magánjogi szemlélettől a közjogiig terjed, amelynek következtében a betegek számára magánjogi, illetve közjogi mechanizmusok állhatnak rendelkezésre. Különösen azokban az országokban, ahol az egészségügy közjogi jellege hangsúlyos, az azt szabályozó eszközök és a felülvizsgálat rendszere közigazgatási jogi eszközökre támaszkodik, fegyelmi jogi eszközök, illetve a szakmai gyakorlásától eltiltás útján (ez a helyzet a Skandináv államokban). Hasonlóképpen, a jogi felelősség is a reparatív eszközöktől a represszívekig terjedhet pl. a svéd mintára kialakított finn vétkesség nélküli kompenzációs rendszer. Ez utóbbi rendszerben a büntetőjogi eszközök alkalmazása elenyésző. Végül a jogi kultúra is meghatározó (pl. Németországban a büntetőjogi hagyományok a bio-medikai terület bevonását is eredményezik.)9

Vannak jogrendszerek, amelyek szigorúan magánjogi alapon közelítenek a problémához. Hollandiában például az orvos-beteg kapcsolatot szerződéses jogviszonyként kezelik. Emiatt talán nem véletlen, hogy az egészségügyi szolgáltatásokról szóló törvényt (1994. November 17-i törvény [Staatsblad 837])10, a polgári törvénykönyv 7. könyv 7. cím 5. alcímébe inkorporálták.11 A polgári törvénykönyv 7:450 § (1) bekezdése kimondja, hogy „[a] beteg belegyezését minden egészségügyi szerződés teljesítéséhez be kell szerezni.”. A tájékoztatásnak ki kell terjednie a javasolt vizsgálatra és alkalmazandó eljárásra, a vizsgálatok eredményeire, a kezelésre és a beteg egészségi állapotára. További kérdések esetén a beteget tájékoztatni kell a) azon vizsgálatok és orvosi beavatkozások természetéről és céljáról, amelyet a beteg szükségesnek tart, b) azok várható és lehetséges következményeiről, c) alternatív kezelési és vizsgálati lehetőségekről. A 7:448 § (1) bekezdés előírja, hogy a beteget érthetően és világosan, korának és beszámítási képességének megfelelően tájékoztassák.

A tájékoztatáson alapuló beleegyezés szabadságjoga kétarcú intézmény a Biomedicina Egyezmény tükrében. Egyik oldalról az önrendelkezési jog klasszikus fogalmát takarja, amelynek kapcsán előírja a kényszerítés tilalmát, míg más részről a beleegyezést a beteg bármely pillanatban visszavonhatja.12

A Biomedicina Egyezmény nem hagy kétséget afelől sem, hogy a cselekvőképtelenek és a kiskorúak védelemben részesüljenek, akik legalábbis jogi értelemben nem számítanak önmaguk érdekében döntéshozatalra képesnek. A cselekvőképtelenséget nemcsak de jure, hanem de facto is érteni kell. Ezekre az esetekre az Egyezmény 6–9, 17 és 20. cikkei pontosan előírják a követendő eljárást.

Amint az a fentiekből látható, a Biomedicina Egyezmény minden olyan orvostudományi és biológiai módszer alkalmazására nézve rendelkezik, amely az emberi lénnyel kapcsolatos lehet.

Emiatt méltán nevezhetjük az Egyezményt betegjogi egyezménynek is.13

Az Emberi Jogok Európai Bírósága az egyezményben részes feleknek széles mérlegelési jogkört biztosít. Ennek következtében az egyes tagállamokban eltérő lehet az egyezmény hazai gyakorlatba történő átültetése.14 Ez vonja maga után azt a jelenséget, hogy még Európán belül is nagymértékben eltérhet az egészségügyi önrendelkezési jog értelmezése.

Az önrendelkezési jog angolszász felfogása ugyanis nem más, mint a magánélethez való jog, azaz mindenkinek a joga, hogy hagyják hadd tegyen amit szeretne, illetve hogy visszautasítsa az életmentő beavatkozást.

A francia önrendelkezési koncepció azonban ennél szűkebb: azt a képességet jelenti, hogy az egyén mind másokhoz, mind pedig saját magához viszonyított egyetemes kötelezettségeket véljen felfedezni. E szempontból az életmentő beavatkozást visszautasító beteg nem tekinthető autonómnak, mert nem képes a saját maga sorsát racionálisan felmérni. Emiatt szélesebb a lehetőség arra, hogy kívülálló személyek a beteg érdekében akár akaratával ellentétben is beavatkozzanak.15

Érdemes kitérni az önrendelkezési jog keretében az Amerikai Egyesült Államokban érvényesülő joggyakorlatra is. Az amerikai jogban az önrendelkezéshez való jog, ezen belül az orvosi kezelésbe történő beleegyezési jog kizárólag a bírói gyakorlatból vezethető le. Az amerikai bírói joggyakorlat szerint a tájékozott beleegyezés feltételei akkor teljesülnek, ha a beteg megfelelő tájékoztatást kap az orvostól az alábbiakról: a tervezett beavatkozás természete és eljárása, annak célja, a beavatkozás kockázata, illetve a lehetséges alternatívák bemutatása.16 Ezen felül annak is jelentősége van, hogy a páciens megfelelőn megértse a tájékoztatást, és ezt követően önkéntesen adja beleegyezését a beavatkozásba. Az orvos-beteg viszony mindkét pólusán teljesülnie kell tehát bizonyos előfeltételeknek ahhoz, hogy a tájékozott beleegyezés megvalósulhasson; bármelyik elem hiánya oda vezethet, hogy a páciens – akár kártérítési vagy büntető perben – ennek hiányára hivatkozhat.

A tervezett beavatkozás természete körében az orvosnak tájékoztatást kell adnia arról, hogy várhatóan meddig fog tartani a beavatkozás, hol fog arra sor kerülni, milyen orvosi műszereket használnak, és a beavatkozás a test mely részeit fogja érinteni. Tekintettel arra, hogy sok beteg tart a röntgentől vagy a vérátömlesztéstől, ezek lényegi elemeire is rá kell világítania az orvosnak. Az amerikai bírói gyakorlat szerint a beteget arról is tájékoztatni kell, hogy az alkalmazott eljárás mennyire tekinthető „bevett”, illetve kísérleti fázisban lévő orvosi beavatkozásnak; egy konkrét esetben a bíróság kimondta, hogy gondatlanságnak (negligence per se) minősült, hogy az orvos nem tájékoztatta a beteget arról, hogy az alkalmazott beavatkozás kísérleti fázisban volt.17

A beavatkozás kockázata kiemelt eleme a tájékoztatási kötelezettségnek, hiszen a beteg joga és felelőssége a döntés a beavatkozásról, ezért ismernie kell a beavatkozás pontos kockázatát. Az amerikai bírói gyakorlat szerint azokra a kockázatokra kell feltétlenül felhívni a beteg figyelmét, amelyek fontosak, jelentősek és valószínűsíthetőek.18

Kérdés, hogy minek alapján lehet eldönteni, hogy egy kockázat „jelentős”, hiszen lehetséges, hogy egy adott személy élete szempontjából az a jelentős, amelyet orvosa nem fed fel számára.19

Ki kell térni a kockázat természetére, nagyságrendjére, a bekövetkezés valószínűségére és időtartamára. Tekintettel arra, hogy az orvosnak gyakran nehéz megtalálnia a megfelelő egyensúlyt a pontos tájékoztatás és az elrettentés között, bizonyos államok törvényt hoztak a tájékoztatási kötelezettség részleteiről.20

A törvényben lefektetik, hogy melyek azok a kockázatok, amelyre fel kell hívni a beteg figyelmét, agykárosodás, paraplégia, valamely szervnek vagy megfelelő működésének az elvesztése, akkor is, ha bekövetkezésének kicsi a valószínűsége; viszont az egyéb kockázatok ismertetésétől való eltekintés esetén is teljesíti az orvos a tájékoztatási kötelezettségét.21

A tudomány mai állása szerint a különböző gyógymódok közti választás, az esetleges alternatíva ismertetése nagyobb jelentőséggel bír, mint korábban, amikor a beavatkozások viszonylag szűk körre korlátozódtak. Az amerikai bírói joggyakorlat szerint elsősorban az orvos feladata, hogy a betegnek az általa legmegfelelőbbnek ítélt gyógymódot javasolja, orvosi megfontolások alapján.22

Előfordulhat azonban, hogy a beteg nem csupán objektív szempontok szerint kíván választani, ezért alternatív gyógymódok lehetőségének felajánlásával lehetőséget kell teremteni a beteg számára, hogy az ízlésének, preferenciáinak, céljainak és szükségleteinek legmegfelelőbb megoldást választhassa.

Egy sebészeti beavatkozás pl. orvosilag indokoltabb lehet gyorsabb és hatékonyabb eredménye miatt, de lehetséges, hogy a beteg inkább a nem invazív, gyógyszeres kezelés mellett dönt, amely ugyan hosszabb távon hoz eredményt, de nem jár sebészeti beavatkozással.

Felmerül a kérdés, hogy mennyiben kell az orvosnak olyan gyógymódot is ajánlania, amely esetleg az adott intézményben (vagy épp az országban) nem is érhető el, vagy csak kísérleti szakaszban van.

Bizonyos betegséges esetében, pl. a HIV/AIDS kezelés során a kísérleti gyógymód az általános, ezért azt mindenképpen meg kell említeni a betegnek, de van olyan álláspont is, amely csak a teljesen eltérő módú kezelésekre való figyelem felhívást tartja szükségesnek, az orvos által javasolthoz képest kevéssé eltérőt nem.23

A soft-law anyagok közül kiemelkedő lehet az Egészségügyi Világszervezet (WHO) Európai Regionális Irodája által kibocsátott Nyilatkozat a Betegjogok Előremozdításáért (a továbbiakban: Nyilatkozat). A WHO 1994. március 28-30. napjain Amszterdamban tartotta az Európai Betegjogi Konzultációt, amelyen a 36 tagállam 60 képviselője vett részt.

A tanácskozás célja a betegjogok elveinek és előmozdításának meghatározása volt tekintettel a több tagállamban végbement egészségügyi reformra.

A Nyilatkozatot irányadónak kell tekinteni a WHO valamennyi európai tagállamában.24 A Nyilatkozat, csakúgy, mint a Biomedicina Egyezmény megjelöli azokat a nemzetközi jogi instrumentumokat, amelyek a betegjogok emberi jogi alapjait adják. A Nyilatkozat szintén az emberi méltóságot emeli ki, bár nem expressis verbis. Ezt követően sorolja fel az emberi méltóság elemeit, így az önrendelkezéshez való jogot, a fizikai és mentális integritás jogát, valamint a magánélethez való jogot.25

A Nyilatkozat 2. és 3. számú elvéből következően érthető meg, hogy mit jelent a tájékoztatáson alapuló beleegyezés, amely minden egészségügyi beavatkozás előfeltétele.26

Eszerint a betegeknek joguk van arra, hogy teljes mértékben tájékoztassák őket egészségi állapotukról, egészségi állapotuk orvosi megítéléséről, a javasolt egészségügyi eljárásokról, beleértve a lehetséges veszélyeket és előnyöket; a a javasolt eljárások alternatíváiról, illetve arról, hogy milyen következményekkel járhat, ha kezelés nélkül maradnak.

Szintén tájékoztatni kell a betegeket a kezelés prognózisáról, diagnózisáról és menetéről.27

A Nyilatkozat kifejezésre juttatja, hogy a tájékoztatás folyamatában rendkívül lényeges, hogy csak kivételesen lehet információt visszatartani a betegtől, méghozzá akkor, ha jó okunk van feltételezni, hogy az adott információ felfedése úgy okozna súlyos következményeket a betegnek, hogy azzal előnyök nem járnának.

A 2.4. cikk rokonságot mutat a Biomedicína Egyezmény hasonló rendelkezésével, amikor a tájékoztatás zsinórmértékeként a beteg beszámítási képességét, vagy cselekvőképességét határozza meg. Előírja azt is, hogy a tájékoztatás során lehetőség szerint az egészségügyi dolgozók kerüljék a laikusok számára érthetetlen szaknyelv használatát.

A „Tájékoztatás” alcím alatt a Nyilatkozat kinyilvánítja, hogy a betegeknek joguk van ahhoz is, hogy ne tájékoztassák őket, amennyiben ezt kifejezetten így kívánják. Ugyancsak előírás, hogy megillesse a betegeket a Nyilatkozat alapján a jog, hogy megjelöljenek valaki mast, akit tájékoztatni lehet, ha ők maguk nem kívánnak saját állapotukról tájékozódni.

Kiemeli a Nyilatkozat, hogy a betegeknek nemcsak egy véleményt kell kapniuk egészségi állapotukról, hanem kívánságukra egy további szakember is nyiltakozzon arról, végül pedig a beavatkozást végző egészségügyi alkalmazott személyéről is tájékoztatni kell őket.28

A Nyilatkozat egyes rendelkezései a Biomedicina Egyezmény szabályaival szinte megegyeznek. Ennek az az oka, hogy a WHO, az Európa Tanács és az Európai Unió az Amszterdami Tanácskozás nyomán további összehangolt lépéseket tett a betegjogok előmozdítása végett, amely végül is egy európai mozgalmat eredményezett.

1	Az eljárásról és az Egyezményben foglalt jogok gyakorlatáról lásd részletesen Grád András, Kézikönyv a Strasbourgi Emberi Jogi Ítélkezésről, 2. kiadás, HVG ORAC Kiadó, Budapest, 2000.
2	Grád András, op.cit., 2000, 90.; lásd még: EJEB, Ireland v. the U.K. döntés, 1978. január 18., Series A no. 25.
3	Magyarországon az egyezményt kihirdette: 2002. évi VI. törvény, hatályos 2002. május 1-től.
4	2 „A jelen Egyezményben Részes Felek védelemben részesítik az emberi lényt méltóságában és önazonosságában és megkülönböztetés nélkül mindenki számára biztosítják sérthetetlenségének és más jogainak és alapvető szabadságainak tiszteletben tartását a biológia és az orvostudomány alkalmazásának vonatkozásában. Minden Részes Állam saját belső jogában megteszi a szükséges intézkedéseket a jelen Egyezmény rendelkezéseinek hatályba léptetésére.”[1. Cikk]
5	A Biomedicina Egyezmény 2. cikke.
6	A Biomedicina Egyezményhez fűzött indokolás 9. bekezdése.
7	A Bolam-teszt alapját egy 1950-es évekbeli eset képezi, amelynek során Bolam urat egy London melletti kórházban kezelték mániákus depresszióval. A kezelés idején szokásos gyógymódkét orvosai az ún. ECT (Electro Convulsive Therapy) kezelést ajánlották. Az elektronikus behatás mellékhatásait elkerülendő abban az időben elfogadott szakmai standardként írták elő izomlazító szerek adagolását. Ennek ellenére Bolam urat nem tájékoztatták az izomlazító szerek alkalmazásának lehetőségéről, aki egyébként beleegyezett az ECT terápia alkalmazásába. A kezelés eredményeként Bolam úr súlyos medenceövi töréseket szenvedett, amely elkerülhető lett volna, ha izomlazítókap kap a kezelés közben. [Lásd Bolam v. Friern Hospital Management Committee (1957) 1 WLR 582 (QBD)].
8	Fenwick–Beran, Informed consent – should Bolam be rejected?, In: Medicine and Law, Vol. 16., (1996), 218–219.
9	Raimo Lahti, op.cit., (1988), 610.
10	A jogszabály angol nyelvű változatát lásd E. Hondius–A. van Hooft, The New Dutch Law on Medical Services, In: Netherlands International Law Review, (1996), 9–17.
11	A 7:446. § (1) bekezdése szerint az egészségügyi szolgáltatási szerződés olyan „szerződés, amely által egy természetes- vagy jogi személy, az egészségügyi szolgáltató, szakmai vagy üzleti tevékenysége keretében a másik félre, megbízóra, tekintettel vállalja, hogy egészségügyi szolgáltatást nyújt közvetlenül a megbízónak vagy egy meghatározott harmadik személynek”.
12	V.ö. A Biomedicina Egyezmény 5. cikk 3. bekezdését.
13	Herman Nys, Comparative Healt Law and the Harmonization of Patients’ Rights in Europe, In: European Journal of Health Law, Vol. 8., (2001), 322.
14	Németh Imre, A criminal law perspective of patients’ medical autonomy within the European legal space, University of Helsinki, Helsinki, 2004, 15.
15	Herman Nys, op.cit., 2001, 326.
16	3 Berg–Appelbaum–Lidz–Parker, Informed Consent, Oxford University Press, New York, 2001. 53.
17	Aschraft v. King, 278 Cal. Rptr. 900.
18	Berg–Appelbaum–Lidz–Parker, op.cit, 56.
19	Ilyen lehet pl., hogy az orvos figyelmezteti a beteget a gerinctáji tumor eltávolításának halállal fenyegető veszélyére, de nem tájékoztatja arról, hogy a sikeres eltávolítás esetén paraplégia következhet be.
20	Ibid.
21	Ibid, 58.
22	Ibid. 59.
23	Ibid. 60.
24	Németh, op.cit., 2004, 16.
25	Lásd a Nyilatkozat 1.1.–1.4. cikkeit.
26	Ibid., 3.1 cikk.
27	Ibid., 2.1.–2.2. cikkek.
28	Ibid., 2.5.–2.8. cikkek.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 724 2

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

Az orvosi tevékenység céltudatos, magas fokú szaktudást igénylő, a társadalomtól elválaszthatatlan, jogi jelentőségű, emberi munka. Tárgya az emberi szervezet működésével a legközvetlenebbül és legmélyebben hatol az egyén a személyiség érdekszférájába. Az orvos ténykedéséért mindenkor felelősséggel tartozik. A felelősség általánosságban a társadalom védekezése, a társadalmi érdekekkel ellentétes helyzetekkel, illetve magatartásokkal szemben. Az orvosnak tevékenységét, az orvosi foglalkozás szabályainak megfelelően és ezek alapján kell végezni. Amennyiben foglalkozásának valamely általános vagy írott, akár szakmai akár jogi szabályát megszegi, valamely kötelezettségét egyáltalán vagy nem megfelelő módon teljesíti, illetve jogaival visszaél, felelősséggel tartozik. Az orvosi hivatás gyakorlója a társadalom minden tagjára vonatkozó etikai és jogi normákon túl az orvosi foglalkozásra érvényes normáknak is köteles eleget tenni. Ennek megfelelően az orvos felelőssége etikai, munkajogi, polgári jogi, szabálysértési és büntetőjogi téren áll fenn. Azok ismerete az orvosi működés zavartalanságát biztosító feltételek egyik fontos elemét képezik. Attól függően kerülhet sor egyik vagy másik formájú felelősségre vonásra, hogy a szabályszegés milyen jellegű. Az egyes felelősségi formák különböző érdeksérelmekre vonatkoznak, ezért is eltérő célt szolgálnak. Amennyiben egy cselekmény egyszerre több vagy mindegyik felelősségi rendszert érinti, ugyanazért az egy cselekményért többféle, vagy akár mindegyik felelősségre vonási eljárás is lefolytatható. Az orvosi felelősség összetett kérdéskörének jelentőségét az a tény is adja, hogy azzal egyre gyakrabban foglalkoznak az orvosok, a jogászok és a közvélemény is. A könyv megírásával meghatározó törekvésünk az volt, hogy mindkét tudományágbeli olvasó számára, az egységes szemlélet hangsúlyozásával, szem előtt tartva a gyakorlati igényeket, összefüggő képet adjunk az orvosi felelősségről. A munkánk célja az volt továbbá, hogy eljuttassuk azokat az alapvető jelentőségüket tekintve fontos orvos és jogtudományi ismereteket azokhoz, akik mélyebb érdeklődést mutatnak az orvosi felelősség egyes formáinak elméleti és gyakorlati kérdései iránt, azok formáiról és a hozzájuk kapcsolódó etikai, jogi, illetve szakmai elvárásokról, azok jogkövetkezményeiről.

Hivatkozás: https://mersz.hu/sotonyi-orvosi-felelosseg//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero