Sótonyi Péter (szerk.)

Orvosi felelősség

6.2.1.3. Az orvostudományi kutatásra vonatkozó nemzetközi szabályok

Az eddigiekben került részletes elemzésre az orvos-beteg kapcsolatnak az orvosi kezelésbe való tájékozott belegyezés szükségessége, illetve az orvosi kezelés visszautasítására való jog.

Figyelemmel arra, hogy maga az emberen végezhető orvostudományi kutatások kérdésköre ennél újkeletűbb, jogi szempontból fiatal témának tekinthető az ilyen kutatásokhoz való páciensi hozzájárulás megadásának témaköre is.

Ellentétben az orvosi kezelésbe való belegyezés jogának hosszabb történetével, az orvostudományi kutatásba való belegyezés joga csak a múlt században került igazán az érdeklődés középpontjába.

Az 1890-es évek végéig nem fordítottak igazán nagy figyelmet az orvostudományi kutatásnak alávetett egyének beleeegyezési jogára.

Az 1890-es években pattant ki Poroszországban az a botrány, melynek során kiderült, hogy gyanútlan betegeket beoltottak olyan spirochaetával, amely szifiliszt okozott.1 Ennek nyomán a porosz kormány olyan szabályt fogadott el, amely kötelezővé tette a betegek beleegyezését az orvostudományi kutatásokhoz. Ebből nőtte ki magát 1931-re az a német etikai kódex, amely nagyon szigorú szabályokat tartalmazott az embereken végezhető kísérletekre.2

Megemlíthető azonban az a sárgalázzal kapcsolatban Kubában folytatott kísérletek során alkalmazott módszer is, amelynek alapján egy, a mai beleegyezési formanyomtatványokhoz nagyon hasonlatos nyilatkozatot irattak alá a kísérletre jelentkező betegekkel. Noha ezek a kísérletek néha fejlett jogi konstrukciókat értek el, gyakorlati alkalmazásuk nem nyert igazán nagy teret, pedig az említett német etikai kódex az 1950-es években elfogadott nemzetközi jogi dokumentumoknál szigorúbb szabályokat tartalmazott.3

Az emberen végezhető kutatások kérdéskörének az előtérbe kerülését az a rettenetes tapasztalat okozta, hogy a II. világháború lezárását követően kiderült, hogy a koncentrációs táborokban fogvatartottakon éveken át kísérleteket végeztek.

A Nürnbergi per során bizonyítottá vált, hogy a vádlott – később emberölés, kínzás miatt elítélt – német orvosok a fogvatartottakat természetellenes körülményeknek tették ki – hideg víz, alacsony nyomás – annak érdekében, hogy megfigyeljék, mely körülmények milyen módon vezetnek halálhoz.4 Emellett sugárzásnak tették ki az érintettek ivarmirigyeit a tömeges sterilizáció érdekében; illetve különböző vírusokkal – pl. tífusz – oltották be az egyedeket a betegséglefolyásának tanulmányozása érdekében.5 A nemzetközi közösség a legmesszemenőbbekig egyetértett abban, hogy ilyen kutatások kivitelezése súlyosan sérti az emberi méltóságot, és kegyetlen bánásmódnak minősül. Az Amerikai Egyesült Államok főügyészének nürnbergi vádbeszéde külön kitért az embereken folytatott kísérletekre:

„A durva kegyetlenséghez tudományos tökély járult. A “nemkívánatos” elemeket mérgek intravénás befecskendezésével vagy gázkamrában végezték ki. Mérgezett golyókkal lövöldöztek rájuk, hogy tanulmányozzák azok hatását. Később a nácik a barbár kísérleteket undorítókkal egészítették ki. Ezek az utóbbiak nem degenerált alárendelteknek, hanem a náci összeesküvés vezető elméinek művei voltak. 1942. május 20-án Milch vezértábornagy felhatalmazta Wolff SS-tábornokot, hogy a dachaui táborban úgynevezett „hideg” (hibernizációs) kísérleteket végezzen, és erre a célra négy cigánynőt választottak ki. ...

Dachauban a beosztott „orvos” jelentései szerint az áldozatokat hideg vízbe mártották és mindaddig benne tartották, amíg a testhőmérséklet 28° C-ra csökkent, és hirtelen halál következett be. Ez 1942 augusztusában történt. De az „orvos” javított technikáján. 1943 februárjában már azt jelentette, hogy 30 személyt 27–29° C-ig sikerült lehűtenie, az illetők keze és lába a hidegtől egészen elfehéredett, majd testüket forró fürdőben „ismét felmelegítették”. De a nácik tudományos győzelme abban állt, hogy „állati meleget” alkalmaztak a felmelegítésre.”6

Noha a köztudatban leginkább a náci orvosok kegyetlen tettei állnak, mert a Nürnbergi per miatt ez kapta a legnagyobb publicitást, sajnos a jelenség egyáltalán nem tekinthető egyedinek. A II. világháború időpontjában másutt is zajlottak megdöbbentő orvosi kísérletek embereken, így pl. japán orvosok kísérleteket végeztek – főként kínai – hadifoglyokon és civileken 1932 és 1945 között.7 A kísérletekhez felhasználtak kínai parasztokat, ellenállókat, szovjet és amerikai hadifoglyokat, nőket, gyerekeket.

A „tudományos kíváncsiságnak” nem voltak technikai, etikai, érzelmi korlátjai. Különböző vírusokkal, baktériumokkal megfertőzték a kísérleti alanyokat, gyakran altatás, érzéstelenítés nélkül boncolták őket. Hagytak megfulladni embereket, és attól sem riadtak vissza, hogy megfőzzenek, centrifugázzanak vagy mélyhűtsenek másokat. A kísérletezés elsősorban hadicélokat szolgált: ezt bizonyítják a különböző fertőző betegségek csíráit hordozó bombák, amelyeket a tábornokok parancsára dobtak le a japán pilóták, 1943. augusztusában 200 ezren haltak meg kolerában. A szándékosan keltett járvány néha a japán katonákat sem kímélte meg.8

Ugyanakkor olyan eredmények is születtek, amelyek az orvostudomány jelentős vívmányainak számítanak: például az antibakteriális filter, az ultrahangos oltás, a vérzéses láz vírusának azonosítása.9

Természetesen az említett kísérletekhez egyetlen esetben sem kérték a kutatási alanyok beleegyezését.

Annak érdekében, hogy hasonló esetek ne fordulhassanak elő, már 1947-ben elfogadták az ún. Nürnbergi Kódexet, amely a kutatások szabályai között kiemeli, hogy a kísérleti alany csak és kizárólag teljes tájékoztatáson alapuló beleegyezése esetén vonható be a kísérletekbe.

A Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya 7. cikke is a kínzás tilalma kapcsán úgy rendelkezik, hogy „senkit sem lehet kínzásnak, kegyetlen, embertelen, megalázó elbánásnak vagy büntetésnek alávetni. Különösen tilos bárkit szabad hozzájárulása nélkül orvosi vagy tudományos kísérletnek alávetni”.

Az azóta eltelt időszakban az emberen végezhető kutatások megítélése némiképp megváltozott. Amellett, hogy továbbra is nyomatékosan figyelembe veszik a tájékoztatáson alapuló szabad beleegyezés elvét, előtérbe került, hogy a kutatásoknak össztársadalmi szinten pozitív hatásai is lehetnek. Mindemellett egyre nagyobb probléma, hogy a gazdagabb államok főként a harmadik világba tartozó fejlődő országokban igyekeznek a legújabb módszereket és gyógyászati termékeket kipróbálni, mert az ott lakó kutatási alanyok alacsony életszívonala miatt nagyobb a díjazás fejében történő kutatási részvételi kedv. Gyakran előfordul, hogy ezekben az országokban komoly betegségben szenvedő kutatási alanyok, főként AIDS betegek pusztán a tüneti kezelés reményében hajlandóak a legmodernebb, ám eredményeit tekintve még ismeretlen technológiának alávetni magukat.

Rendkívül fontos és gyakran hivatkozott dokumentum a Helsinki Nyilatkozat, amelyet az Egészségügyi Világszövetség (World Medical Assembly) fogadott el 1964-ben, annak a Tokióban (1975), Velencében (1983), a Hong Kongban (1989) és a Somerset Westben (1996) elfogadott kiegészítő jegyzőkönyveivel együtt.10

A beleegyezésen túl az elfogadható emberi kísérletek másik előfeltétele, hogy a kutatások az emberek érdekében és javára történjenek, és a kutatás megmaradjon ebben a körben. Továbbá, a kutatásban rejlő veszélynek arányban kell állnia az elérhető előnyökkel. A Helsinki Nyilatkozatban emiatt különbséget tesznek a klinikai és a nem klinikai kutatás alapelvei között.

A Nyilatkozat másik fontos újítása, hogy a kutatáshoz megfelelő kutatási terv létét követeli meg, valamint, hogy a kutatási tervet egy etikai bizottság jóváhagyja.11

A kutatás kapcsán kívánatos, hogy minden részt vevő megfelelő kompenzációhoz (kártalanításhoz) juthasson a részvételével kapcsolatosan felmerült személyi jogsérelem végett.12

A Helsinki Nyilatkozat nyomán számos országban alkottak az orvostudományi kutatást szabályozó irányelveket, ugyanakkor csak néhány országban éltek a jogi, büntetőjogi szabályozás eszközével, ilyen volt pl. Lengyelország, ahol 1985-ben a büntető törvénykönyvben szabályozták az orvostudományi kutatás során tilalmazott, jogellenes cselekményeket.13

Azok a tényállások, amelyek az emberi személy testi integritása és személyes szabadságának megsértését foglalják magukban, egyúttal alkalmazhatóak lennének az emberen végzett kutatás megsértése kapcsán is.

Másik nemzetközi jogi instrumentum a WHO és az Orvostudomány Nemzetközi Szervezeteinek Tanácsa által 1982-ben elfogadott közös „Javaslat az Emberi Lényeken végzett Biomedikai Kutatások Nemzetközi Irányelvére”.

Az Európai Unió 1997-ben fogadta el a Megfelelő Orvosi Gyakorlat Harmonizált Irányelveit tartalmazó Háromoldalú Egyezményt [Az egyezény részesei az EU, az USA és Japán] (a továbbiakban: ICH-GCP).

A szabályozás célja, a többi egyezményhez hasonlóan, hogy az orvostudományi kutatások alanyainak jogait, biztonságukat és testi épségüket biztosítsák.

A jogi védelem hatálya azonban túlmutat a kutatási alanyokon: a másodlagos cél a klinikai adatok kölcsönös elismerése és elfogadása.14

Az egyezmény tiltja az olyan, emberen végzett kutatást, amely veszélyes lehet a résztvevőkre.

Az irányelvek kifejezetten a gyógyszerekkel végzett orvostudományi kutatásra vonatkoznak, így alkalmazásuk részletes szabályait az EU, az USA, és Japán gyógyszerészeti hatóságainak kell megalkotni.15

A bevezető szerint az egyezményben rögzítettek „alkalmazhatóak” más olyan kutatásra is, amely hatással lehet a kutatási alanyok testi épségére. Az ICH-GCP a kutatásban részt vevő személyek szerint tagolódik fejezetekre. Bár nem szántak önálló egységet a kutatási alanyok jogainak – ennek ellenére –, a védelmüket biztosító rendelkezések megalkotására különös figyelmet fordítottak:

a kutatási tervet egy hozzá értő hatóságnak (!) kell ellenőriznie,
a kutatási alanyok „tisztességes” kiválasztása (a sebezhető populáció különleges védelme),
szabad és tájékoztatáson alapuló beleegyezés,
a kutatási alanyok magánéletének és gyógyászai adatainak tiszteletben tartása,
a lehetséges veszélyek és előnyök mérlegelése, „kedvező egyensúlya”,
a jogellenesen okozott károk megtérítésének biztosítása,
a kutatást megelőző tanulmányokon alapuló megtervezése („hatástanulmányok),
megfelelő képesítéssel és tapasztalattal rendelkező kutatók alkalmazása,
megfelelő források felhasználása.

A Helsinki Nyilatkozat második kiegészítő jegyzőkönyve (Tokió) megfogalmazta, hogy a kutatásokat egy etikai bizottság vizsgálja felül. Ilyen bizottságok különös jelentőséghez jutottak a dán, a svájci, az olasz és a francia nemzeti szabályozásban.16

Az egyezmény szerint az etikai bizottságok fő feladata, hogy a kutatási alanyok jogait, biztonságát és egészségét megvédjék.

Ebben testesül meg az az alapelv, mely szerint a kutatási alanyok érdekei mindig a kutatási érdekek felett állnak.17

Az etikai bizottságok – amint hazánkban is – az egyezményben rögzítettekkel ellentétben nem hatóságok, csak tanácsadó testületek, így pusztán – nem kötelező erejű – véleményüket fejezhetik ki.

(Megjegyzendő, hogy hatósági jogkörök hiányában gyakran nem is képesek munkájukat hatékonyan és célszerűen elvégezni.)

Az ICH-GCP egyezmény előírja, hogy minden kutatási alanynak vagy jogi képviselőjének tájékoztatáson alapuló írásos, vagy tanúk által megerősített írásos beleegyezését kell adnia a kutatáshoz.

Kifejezett előírás, hogy az érintett saját kezűleg töltse ki még a dátumot is a kutatási formanyomtatványon. A kutatási alanyt teljes mértékben tájékoztatni kell, így az egyezmény közel húsz olyan adatot tartalmaz, amelyről őt informálni kell. Külön foglalkozik az egyezmény a cselekvőképtelen személyeken nem gyógyászati céllal kivitelezett kutatásokkal. Ezen alanyi kört – a gyógyászati célú kutatás során – nem védik különös szabályok.

Ebben a vonatkozásban a Biomedicína egyezmény 17. cikke szélesebb védelmet biztosít.18

A cselekvőképtelen személyeken végzett nem gyógyászati célú kutatás lehetőségét – talán helytelenül – az egyezmény a részes államokra hagyta (megengedett pl. Németországban).

A vészhelyzetben, végszükségben végzett, ugyanakkor kutatásnak minősülő beavatkozás során, a kutatónak az ilyen helyzetre irányadó szabályokat is be kell betartania.

(Megjegyzendő, hogy nem minden részes állam engedélyezi kutatásnak minősülő beavatkozást veszélyhelyzetben, mert az ellenkezhet a „beteg érdekében” történő cselekvés általános elvével.)

Az Európai Unió Bizottsága 1997. szeptember 4-én tett javaslatot irányelv elfogadására a Tanácsnak és a Parlamentnek, az emberi felhasználásra szánt gyógyszerkészítményekkel végzett klinikai vizsgálatok során alkalmazandó helyes klinikai gyakorlat bevezetésére vonatkozó tagállami törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezések közelítéséről.

A 2001. április 4-én elfogadott 2001/20/EK irányelv19 nyomán az emberi felhasználásra szánt gyógyszerkészítményekkel végzett klinikai vizsgálatok során alkalmazandó helyes klinikai gyakorlat bevezetésére vonatkozó tagállami törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezések közelítése céljából az EU tagállamai hazai jogukba átültették az irányelvet.

Ezzel megtörtént az első lépés a betegek jogainak európai méretű védelme érdekében. Az irányelv koncepcióját az Amszterdami Szerződés 95. cikkében rögzített egységes belső piac kialakítására irányuló törekvés befolyásolta, emiatt vonatkozik az irányelv a gyógyszerkészítményekre is.20

Az orvostudományi kutatások azonban nemcsak a gyógyszerkészítmények vizsgálatára korlátozódnak. A kutatók sok esetben pusztán a szakmai eljárások fejlesztése érdekében végeznek kutatásokat, melyek nagymértékben hozzájárulnak a közegészségügy fejlődéséhez.

Ezt az irányelv alkotói is felismerték, amint jelzi a Preambulum21 alábbi megjegyzése: „A kutatók által, a gyógyszeripar részvétele nélkül elvégzett, nem kereskedelmi célú klinikai vizsgálatok számos előnyt jelenthetnek az érintett betegek számára”.

Az irányelv hatálya ugyanakkor csak a gyógyszerkészítményekkel kapcsolatos kutatásokra terjed ki, ennek megfelelően nem alkalmazandó a radiológiai és sebészeti kutatásokra. Az irányelv minden tagállam kötelezettségévé tenné, hogy nemzeti jogszabályt alkosson valamennyi klinikai kutatásra kiterjedően22.

Az irányelv tehát európai szinten védené a klinikai kutatások alanyait.

Az EU irányelv egyik célja, hogy az ICH-GCP egyezményben foglaltaknak megfelelő, és kellően hatékony jogi alapot teremtsen, így az ICH-GCP egyezmény megsértése egyben az irányelv megsértését is eredményezné. Az irányelv egyes kérdések részletes szabályozását a tagállamokra bízza,23 így – többek között – a kutató szakmai képesítését, azonban ennél lényegesebb, garanciális kérdést is: a független etikai bizottság jogi helyzetét (esetleges hatósági jogosítványait).

Az irányelv alapján az etikai bizottságok sokkal inkább adminisztratív – súlytalan – testületként működhetnek. Kvázi-közigazgatási szervekként ellátják a kutatás feletti felülvizsgálatot, ennek ellenére javaslatuk csak deklaratív és nem kötelező.24

Az irányelv ugyanakkor kimondja, hogy a kutatás csak az etikai bizottság pozitív véleményének birtokában kezdhető meg, bár néhány meghatározott gyógyszerkísérlet esetén megengedi, hogy a tagállamok engedélyezzék a kutatás bizottsági vélemény nélküli megkezdését is.

Sajnos, az irányelv nem a szükséges mértékben részletez egyes területeket, így a tagállamok szabadon dönthetnek olyan súlyú kérdésekben is, melyek egységesítése a fent kifejtettek alapján az állampolgárok érdekét szolgálná, ezzel, sokkal inkább teret enged a kevéssé szabályozott gyógyszerkísérleteknek is.

Nem kellően kiérlelt az irányelv tájékoztatáson alapuló beleegyezést tartalmazó rendelkezése sem25, hiszen e téren az ICH-GCP egyezményre, és a tagállamok belső szabályozására utal.

Emiatt, a tagállamok között rendkívüli eltérések lehetnek e kérdést illetően, és elképzelhető, hogy néhányuk olyan kutatást is engedélyez, amely más tagállamokban tilos.

Az Európa Tanács Biomedicina Egyezményének célja eltér a fentiekben ismertetett nemzetközi rendelkezések céljától26.

Az Európa Tanács ugyanis, az emberi jogok védelmét tartja szem előtt, míg az Unió elsődleges célja gazdasági alapú.

1985-ben az Európa Tanács felállította az Orvostudományi Fejlődés vizsgálatára létrehozott Szakértői Ad Hoc Bizottságot (Ad Hoc Committee of Experts on Progress of the Biomedical Sciences), (röv: CAHBI Bizottság), amelynek feladata, hogy a tagállamok által tervezett jogalkotási lépéseket térképezze fel.

1989-ben a Bizottság új elnevezéssel folytatta munkáját: Bioetikai Ad Hoc Bizottságként (Ad Hoc Committee on Bioethics, röv: CDBI).

A Biomedicína Egyezmény 16. cikke értelmében a kutatás megkezdésének feltétele, hogy „a kutatási terv megkapja az illetékes testület jóváhagyását, miután a kutatási terv tudományos helytállóságát független vizsgálatnak vetették alá, beleértve a kutatási cél jelentőségének értékelését, valamint etikai elfogadhatóságának multidiszciplináris vizsgálatát”. Néhányan kiemelték,27 hogy az etikai bizottságok hajlamosabbak a kutatásokat támogatni, mint ellenezni. Az elfogultságot azzal magyarázzák, hogy általában aktív kutató-tudósokból áll a bizottság. Véleményük szerint, amíg a tagállamok nem fogadnak el hatékony intézkedéseket az etikai bizottságok megfelelő működése, személyi összetétele, hatósági jogosítványainak garantálása érdekében, addig a kutatások alanyinak hathatós védelme sem biztosított. E szempontok megfelelő szabályozása ugyanakkor elsősorban közigazgatási jogi feladat.

Az Oviedói Egyezmény kötelezi a feleket, hogy biztosítsák a megfelelő szankció kilátásba helyezését azokra az esetekre, ha megsértik az egyezmény előírásait.28

Mind az Európa Tanács, mind pedig az EU által elfogadott rendelkezések a tagállamokat kötelezik, hogy saját jogrendszerüket felülvizsgálva reformot hajtsanak végre.29 E nemzetközi szabályok olyan standardokat igyekeznek felállítani, amelyek egész Európában egységesítenék a kutatások alanyainak helyzetét és jogait.

1	Berg–Appelbaum–Lidz–Parker, op.cit, 250.
2	Ibid, 250.
3	Lásd később a Helsinki Nyilatkozatot.
4	Berg–Appelbaum–Lidz–Parker, op.cit, 251.
5	Lifton, R.J. The Nazi Doctors, New York, 1986, Basic Books.
6	Elhangzott 1945. november 21-én, letölthető: http://www.bibl.u-szeged.hu/bibl/mil/ww2/nurnberg/jackson5.html
7	Daniel Barenblatt, A Felkelő Nap országának orvosai, Harpercollins, Canada, 2004.
8	Vö: Ibid, www.harpercollins.ca
9	A szerző, Barenblatt szerint, a háború után a japán és az amerikai kormányok csaknem minden „kísérletezőnek” büntetlenséget biztosítottak. Vö: http://www.mult-kor.hu/cikk.php?article=7094
10	Letölthető: http://www.wma.net/e/policy/b3.htm
11	Raimo Lahti, op.cit., 1988, 615.
12	Ibid. 614–615.
13	Ibid., 614.
14	Kovács–Németh–Gellér, op.cit., 2005, 1819.
15	Dominiqe Sprumont, Legal protection of human research subjects in Europe, In: European Journal of Health Law, Vol 6., 1999, 29.
16	Ibid., 30.
17	Ibid., 31.
18	Ibid., 32.
19	A. J. Baeyens, Implementation of the Clinical Trials Directive: Pitfalls and Benefits, In: European Journal of Health Law, Vol. 9., (2002), 31.
20	Ibid.
21	Ibid 33.
22	Dominiqe Sprumont, op.cit., (1999), 33.
23	Ibid. 34.
24	Ibid. 35.
25	Ibid., 36.
26	Ibid., 37.
27	Ibid., 39.
28	2002. évi VI. törvény, 25.cikk.
29	Dominiqe Sprumont, op.cit., (1999), 27.

Tartalomjegyzék

Kiadó: Semmelweis Kiadó

Online megjelenés éve: 2026

ISBN: 978 963 331 724 2

Orvostudomány Semmelweis Kiadó könyvei

Az orvosi tevékenység céltudatos, magas fokú szaktudást igénylő, a társadalomtól elválaszthatatlan, jogi jelentőségű, emberi munka. Tárgya az emberi szervezet működésével a legközvetlenebbül és legmélyebben hatol az egyén a személyiség érdekszférájába. Az orvos ténykedéséért mindenkor felelősséggel tartozik. A felelősség általánosságban a társadalom védekezése, a társadalmi érdekekkel ellentétes helyzetekkel, illetve magatartásokkal szemben. Az orvosnak tevékenységét, az orvosi foglalkozás szabályainak megfelelően és ezek alapján kell végezni. Amennyiben foglalkozásának valamely általános vagy írott, akár szakmai akár jogi szabályát megszegi, valamely kötelezettségét egyáltalán vagy nem megfelelő módon teljesíti, illetve jogaival visszaél, felelősséggel tartozik. Az orvosi hivatás gyakorlója a társadalom minden tagjára vonatkozó etikai és jogi normákon túl az orvosi foglalkozásra érvényes normáknak is köteles eleget tenni. Ennek megfelelően az orvos felelőssége etikai, munkajogi, polgári jogi, szabálysértési és büntetőjogi téren áll fenn. Azok ismerete az orvosi működés zavartalanságát biztosító feltételek egyik fontos elemét képezik. Attól függően kerülhet sor egyik vagy másik formájú felelősségre vonásra, hogy a szabályszegés milyen jellegű. Az egyes felelősségi formák különböző érdeksérelmekre vonatkoznak, ezért is eltérő célt szolgálnak. Amennyiben egy cselekmény egyszerre több vagy mindegyik felelősségi rendszert érinti, ugyanazért az egy cselekményért többféle, vagy akár mindegyik felelősségre vonási eljárás is lefolytatható. Az orvosi felelősség összetett kérdéskörének jelentőségét az a tény is adja, hogy azzal egyre gyakrabban foglalkoznak az orvosok, a jogászok és a közvélemény is. A könyv megírásával meghatározó törekvésünk az volt, hogy mindkét tudományágbeli olvasó számára, az egységes szemlélet hangsúlyozásával, szem előtt tartva a gyakorlati igényeket, összefüggő képet adjunk az orvosi felelősségről. A munkánk célja az volt továbbá, hogy eljuttassuk azokat az alapvető jelentőségüket tekintve fontos orvos és jogtudományi ismereteket azokhoz, akik mélyebb érdeklődést mutatnak az orvosi felelősség egyes formáinak elméleti és gyakorlati kérdései iránt, azok formáiról és a hozzájuk kapcsolódó etikai, jogi, illetve szakmai elvárásokról, azok jogkövetkezményeiről.

Hivatkozás: https://mersz.hu/sotonyi-orvosi-felelosseg//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero