A rosszindulatú daganattal kezelt betegek egyharmadában valamikor a kórlefolyás során mellkasi – tüdő- és/vagy pleuralis – áttétek keletkeznek. Míg a parenchymaáttét limitált számú metasztázisa legalábbis felveti a kuratív szándékú műtéti megoldás lehetőségét, a malignus mellűri folyadék (MMF; malignant pleural fluid, MPF) legfeljebb palliációt enged. Ezek a folyadékgyülemek zömmel (25–50%) emlőrák áttétei; a folyadékok 10–30%-át tüdőrák okozza, 5–20% pedig ováriumeredetű. További 10–20%-uk lymphoma mellett jelentkezik, de gyakorlatilag valamennyi ismert malignus betegség adhat mellűri folyadéktermeléssel járó pleuralis metasztázist. A punktátum citológiai vizsgálata akár 50%-ban negatív lehet még a biztosan malignus esetekben is. Az átlagos várható élettartam bizonytalanul vagy inkább sehogy sem jósolható meg: 6–18 hónap közöttiek a közlések, de nem ritka az ötéves túlélés sem. A kórjóslatot értelemszerűen a szisztémás daganatellenes kezelés és a beteg általános állapota szabja meg. Ezzel a bizonytalansággal magyarázható, hogy korlátokkal ugyan, de indokoltnak tartsuk a folyadékkiürítő tüneti kezelést. A tumor és/vagy gyógyszer okozta immunszuppresszió, illetve maga a védekezőképesség-károsodás (HIV) az MMF felülfertőződésére hajlamosít. Egyszerre kell elérni a tüdő kitágulását és a folyadék maradéktalan eltávolítását – erre a drenázs, illetve a rákövetkező pleuralemez-egyesítés, symphysis-létrehozás alkalmas. A kiürítő szádlást gyorsan követő folyadék-reakkumuláció általában felveti a pleurodesis kérdését – ez utóbbi a visceralis és a parietalis pleura között keltett steril gyulladás révén tartós kapcsolatot (pleura symphysist, pleurodesist) teremt. A virtuális rés ilyetén megszűntével nincs anatómiai hely a folyadék újratermelődésére. A szúrcsapolás az esetek 10–30%-ában, a drenázs 40–50%-ban, a pleurodesis 80–98%-ban sikeres (talkum, Vibramicyn, 5-FU, Bleomicyn, illetve szövetragasztók: Tissucol). Az egyébként jó életminőségű, legalább pár hónapos életkilátású betegek esetében érdemes mérlegelni. A pleurodesisre alkalmazott anyagok száma magas, a legtöbb adat a talkum mellett szól: ennek hatékonysága 75–85% körüli. A pleurodesis utáni empyema gyakorisága 10% körüli, tehát a módszer nem ártalmatlan. A pleurodesist akkor végezzük el, ha a napi hozam 200 ml alá csökken. A beavatkozás körüli fájdalomcsillapítás és az azt követő agresszív légzőtorna igen fontos. Az egyes intézetek egyéni protokolljainak széles a skálája – nálunk a pleurodesisanyag beadása után a beteg lezárt csővel ötpercenként váltogatja testhelyzetét: bal és jobb oldalára fekszik, hasára, hátára forog („hordómosás”). Ezt követően felül, majd sétál, majd újra lefekszik. Két óra múltán aktív szívásra tesszük vissza. Amennyiben másnap 200 ml alatti a hozam, a csövet eltávolítjuk, és záró röntgenképet készítünk. A betegkiválasztás itt igen fontos, de szigorú kritériumokat nem ismerünk – feltétel a beteg aktív közreműködése. Bizonyosan nem kell sem drenázst, sem pleurodesist végezni akkor, ha a beteg moribund, életkilátásai nyilvánvalóan igen szűkek. Ilyenkor a beavatkozás okozta kellemetlenség, fájdalom és kockázat (empyema thoracis) nincs arányban a várható – olykor átmeneti – enyhüléssel sem. Viszonylagosan ellenjavallt a mellűri drenázs lymphangitis carcinomatosa esetén, illetve ha a fulladás oka a tüdőparenchymában lévő többszörös árnyékú, összefolyó metasztázisok okozta légzőfelület-csökkenés, és nem a mellűri folyadék. A folyadékterheléstől megszabadítandó pleuraűrt a súlyosan érintett, kitágulni képtelen tüdő ugyanis aligha képes kitölteni. Bizonyosan kontraindikált a pleurodesis a tumor miatt lezárt légutak és a roncstüdő esetén, és nem szabad elvégezni a centrális tüdőrák okozta tüdőkonszolidáció következményeként fellépő reaktív gyulladásos folyadék esetén sem, mivel nincs esély a kiürítés után maradó üreg kitöltésére. A nagy mennyiségű féloldali folyadéknak – amely mégsem okoz középárnyék/trachea áttolódást – fel kell keltenie a gyanút, hogy mögötte a tüdő véglegesen légtelenné vált. A jelenség oka, hogy a centrális tumor miatt „összeesett”, konszolidált tüdőállomány magához húzná ugyan a trachea bifurcatiót, ám a keletkezett folyadék ezt épp annyira ellensúlyozza, hogy normál helyére „tolja vissza”, támasztja ki a mediastinumot. A két súlyos patológia tehát kiegyenlíti egymás hatását és „fals negatív” fizikális lelethez, mellkasröntgen-megjelenéshez vezet, már ami a középárnyékot és a trachea helyzetét illeti.