A mellhártyaűr fiziológiásan 15–20 ml folyadékot tartalmaz, ugyanakkor a zsigeri és a fali pleura közötti folyadékforgalom („turnover”) 24 óra alatt elérheti a 10 litert is. Kóros helyzetben akár a fokozott megajánlás, akár a csökkent felszívódás okán a folyadék csapdába kerül, felszaporodik – a következmény a tüdő összenyomatása lesz. Az áramlás ütemét és irányát a hidrosztatikus és a kolloid ozmotikus nyomások határozzák meg. A pleuralis folyadékgyülemek, effúziók (serothorax) felosztása nem csupán didaktikus célt követ: a diagnózis a teendőkről is tájékoztat ezen a pulmonológiával közös határterületen. A tüneteket (dyspnoe, tachycardia, hypoxia) a tüdő volumencsökkenése idézi elő. A fizikális vizsgálat (auszkultáció, perkusszió) elengedhetetlen, míg a röntgenvizsgálatok (kétirányú felvétel, illetve CT) mellett az ultrahang a pontos lokalizációban és a folyamat mélységének és struktúrájának megítélésében segít. A diagnosztikus thoracocentesis mindig javallott, s rendszerint a panaszok gyors enyhüléséhez is vezet. Bár 5-600 ml folyadék jelenlétét már ki lehet kopogtatni, a radiológiai megjelenéshez legalább 300 ml szükséges. Az ultrahang érzékenyebb ennél, ám a kevesebb folyadék klinikailag lényegtelen. Az effúziókat transsudatumokra és exsudatumokra osztjuk. Az első lépésben belgyógyászati kezelésre szoruló transsudatum leggyakoribb oka a só- és vízretenció (congestiv szívelégtelenség, nephrosisszindróma, ascites, máj- és veseelégtelenség, atelectasia). A sebészi teendőket is magukban foglaló exsudatumok leggyakoribb előidézői a gyulladások (para- és posztpneumóniás effúziók, empyema thoracis) és a rendszerint másodlagos neoplazmák.