A kutatás hátterében álló központi állítás az, hogy a határozott névelő grammatikalizálódása után is több lépcsőfok különíthető el a referencialitás jelölésének történetében. Az ómagyar főnévi kifejezésekben a grammatikalizálódott névelő elmaradását különböző tényezők engedélyezhetik, ennek egyik forrása a főnévi alaptag jellegéből következik, annak inherens egyediségéből, a másik forrása pedig egy kellően megszorító módosító vagy ilyen megszorító elemet tartalmazó módosító jelenléte a szerkezetben.

Minthogy a referencialitás jelölése viszonylag gyorsan, ugyanakkor a különféle környezetekben nem egyenletesen változik, vizsgálati szempontból szükségesnek tartom az ómagyar korszakot kettő helyett három nagyobb szakaszra bontani. A korai ómagyar korból a szórványemlékeket nem számolva összesen négy rövidebb szövegemlék maradt fenn egy négy évszázadot felölelő korszakból (az ún. Árpád-kori kis szövegemlékek). Ilyen alacsony mennyiségű adatra támaszkodva sajnos bizonyos mondattani vizsgálatok nem végezhetőek el. (Megjegyzendő, hogy a határozott névelőnek értelmezhető determináns tényleges névelőstátusza is vitatott a korszakkal foglalkozó szakirodalomban, vö. Egedi 2016.) A kései ómagyar korban már nagy számban állnak a rendelkezésünkre hosszú, kéziratos kódexek. Ugyanakkor egy nyelvi változás finomhangolásakor azonnal észrevehető, mennyire heterogén korpusszal állunk szemben. A szövegemlékek időbeli eloszlása ebben a rövidebb időszakban sem egyenletes, mivel a források túlnyomó többsége a korszak végére, a 16. század első évtizedeire keltezhető. Ezért érdemesnek tartom a kései ómagyar kor első felét külön kezelni a kutatásaimban. A kései ómagyar kor első felének az 1370 és 1474 közötti időszakot tekintem, melynek két határpontját a Jókai kódex post quam keltezése és a Birk-kódex megalkotásának éve jelöli ki. Az összes többi, ezek után keletkezett forrást a kései ómagyar kor második korszakába sorolom.

Ez a tanulmány a kései ómagyar kor első felével foglalkozik és elsődleges példaanyagát a Müncheni kódex (1416u/1466) szolgáltatja. Természetesen más kéziratok is szerepet kapnak a vizsgálati anyagban, ezek szövegkiadásai a tanulmány végén találhatók a hivatkozások részeként. Az adatgyűjtést az ELTE Nyelvtudományi Kutatóközpontban (korábban HUN-REN Nyelvtudományi Kutatóközpont, ill. MTA Nyelvtudományi Intézet) fejlesztett digitális Ómagyar korpusz (http://omagyarkorpusz.nytud.hu) segítette (Simon–Sass 2012; Simon 2014).

A határozott névelő használatára vonatkozó szabályok ismertetését (2. rész) olyan, a kései ómagyar kor első feléből származó, problémásnak tűnő adatok bemutatása követi, amelyeket a korábban felállított modell még nem tudott kezelni (3. rész). Ezt követően, a tanulmány 4. részében kritikailag ismertetem a nyelvtörténeti szakirodalom egyes megállapításait, rámutatva, hogy leíró szinten is igen hiányos a határozottság és a jelzős módosítás összefüggéseinek megértése.

Az 5. és a 6. rész arra vállalkozik, hogy „rendet rakjon az adatokban”, vagyis számos, kivételesnek tűnő szerkezetről bemutatja, hogy illeszkednek a megjósolt mintázatba. A 7. rész kísérletet tesz annak a módosító-típusnak a lehatárolására, amely ténylegesen részt vehet a referencialitás jelölésének nyelvtanában, azaz befolyásolhatja a határozott névelő disztribúcióját. A 8. rész pedig konkrét adatokon mutatja be, mégpedig három szintaktikai csoportba rendezve, hogy milyen módosítók jelenlétében maradhat el a névelő amúgy határozott leírásokban.