A modern angolban a GW fonetikai gesztusait nem tudjuk kimerítően bemutatni, de nagy általánosságban elmondható, hogy hangsúlyos magánhangzók előtt erős posztaspiráció van (app[l̥]y ’pályázik’, at[h]one ’vezekel’, ak[h]in ’hasonló’), ahogyan szó eleji pozícióban is (p[h]ay ’fizet’, p[l̥]ay ’játszik’, q[w̥]een ’királynő’, p[h]otato ’krumpli’ stb.). Ezek az ún. erős fonológiai pozíciók (l. Scheer 2004). A gyenge fonológiai pozíciókban (szó belseji intervokális hangsúlytalan magánhangzó előtti, szóvégi, mássalhangzó előtti kódában stb.) a gyenge aspiráció és a glottalizáció gesztusai jelennek meg valamilyen fonetikai elrendezésben (pl. Giegerich 1992; Kreidler 2004; Cruttenden 2014; Carley et al. 2018; Hejná 2016; a preaspirációhoz l. Hejná–Kimper 2018; Hejná–Jespersen 2019, valamint az ezekben található hivatkozások), l. (13).

Az izlandihoz hasonlóan feltevődik a kérdés, mennyire régi a glottalizáció. Ezt nehéz egyértelműen megállapítani, de elmondható, hogy gyenge pozíciókban a lenis és fortis zárhangok között nem a preaspiráció lehetett az a fonetikai gesztus, amely fenntartotta az oppozíciót. A (11)-ben tárgyalt óészaki példák kapcsán állíthatjuk, hogy nem lehetett preaspiráció az óangol kódában, l. (14). Itt valószínűleg preglottalizáció volt, ha figyelembe vesszük, hogy az óangolban megjelenő zönge az obstruensekben passzív lehetett csak.

Kortland (1997) elemzése szerint a proto-germán preglottalizált zöngétlen zárhangokkal rendelkezett (ezeknek indoeurópai eredete volt, valószínűleg ejektívákból származtak): */’p/, */’t/, */’k/. Ezek preglottalizált elemének gyengítése az északi germán nyugati ágában (izlandi, faröeri) preaspirációt eredményezett, míg a keleti ágban geminált zárhangokat a glottális zárhang asszimilációja révén (pl. svéd vecka ’hét’, droppa ’csepp’, skepp ’hajó’), kivéve a dánt, ahol ezek gyengültek (a dán vestjysk változatának kivételével, ahol megmaradt a glottalizáció, avagy a vestjysk stød). Kortland a nyugati germán egyes ősi változataiban is feltételezi a glottális zárhangot (illetve az ebből levezethető geminációt), így pl. az ófelnémetben (offan ’nyitott’, wazzar ’víz’, zeihhan ’jel’, vö. angol open, water, token, ahol ilyen gemináció nem történt, azaz ahol maradt a (pre)glottalizáció)1 vagy az óangol egyes (északi) változataiban (a northumbriai Lindisfarne-i Evangéliumokban és a Rushworthi glosszákban, így pl. gætt ’kapu’ (déli angol: geat), scipp ’hajó’ (scip), fætt ’tartály’ (fæt), brecca ’tör’ (brecan) szavakban). Hozzá kell tennünk, hogy ezekben az ortográfiai gemináták nem okvetlenül rejtenek fonetikai (még kevésbé fonológiai) geminátákat. Könnyen meglehet, hogy a 〈cc〉 tulajdonképpen a fonetikai [ʔk] írásban megjelenő lenyomata.2 Kortland a GW dimenzió két gesztusát írja le, valamint a preglottalizációból eredő (másodlagos) változásokat (azaz geminációt). Ha a GW ősi germán laringális dimenzió, a mai angolban is megfigyelhető GW-vel jelölt zárhangok mindvégig jelen voltak minden germán nyelvben. Ha elemzésünk helyes, a (14a), (14c) és (14d)-ben található strukturális helyeken az óangolban preglottalizációt találnánk: po[ʔ]t, li[ʔ]mpan, mē[ʔ]te (az óangol gemináták szerkezetét, a GW helyét a geminátákban, valamint a középangol degeminációt Starčević (2024) elemzi). A két nyelv közötti különbségek a gesztusokat érintik, és a GW dimenzió szempontjából felszínesek, az angol és az izlandi közötti esetleges különbségeknek tekinthetők, így a kettő ugyanannak a GW dimenziónak két különböző megnyilvánulását mutatja. Ebből az is következik, hogy a zöngés nyelvnek tekinthető holland, jiddis, nyugati fríz (és egyéb változatok) GT dimenziója innovációnak tekinthető (legalábbis a laringális realizmus tükrében).