A fenti három esettanulmány központi kérdése az volt, hogy ezek az esetek tekinthetők-e szintaktikai exaptációnak, azaz jellemző-e rájuk az exaptációként számontartott (de vitatott) változástípus két megkülönböztető tulajdonsága: egyfelől az, hogy a változás bemenete ún. grammatikai lom, azaz korábbi funkcióját elvesztő(félben lévő) mintázat; másfelől az, hogy az adott mintázat új funkciója ténylegesen újnak, a korábbitól függetlennek tekinthető-e. Az előbbi kérdésre kicsit bizonytalanabb választ sikerült adni: mivel a változási folyamatok fő lépései mind a felszólító módú főmondatok, mind az igekötős semleges mondatok esetében csak rekonstruálhatók, a rekonstrukció lépésein, illetve annak megbízhatóságán múlik, hogy tekinthetők-e a változások bemeneti formái eltűnőben lévő, eredeti funkciójukat elvesztő formáknak, amelyeket a beszélőközösség újrahasznosított. A harmadik változásnál, amely a tagadó mondatok körében zajlott, erre a kérdésre nagyobb valószínűséggel igenlő a válasz, hiszen az már bőven adatolt időszakban játszódott le. Az azonban mindhárom változásra érvényes volt, hogy abban a változóviszonyban, amelyben az exaptáció bemenetét képező változat szerepelt, a másik változat lényegesen gyakoribb volt, ezek tehát nemcsak ritka, hanem a párjukhoz képest marginális változatok is voltak.