Térjünk vissza az óészakira: az intervokális frikatívák és a szóeleji ’zöngés’ zárhangok etimológiailag ugyanarra a germán */β/, */ð/, */ɣ/-re vezethetők vissza. Ezeknek volt zárhang (így pl. szó eleji és posztnazális környezetben) és kontinuáns (frikatívaszerű) allofónja (így pl. intervokális helyzetben). Feltevődik a kérdés, mi volt a ’fonéma’ ebben az esetben: egy zárhang (*/b/, amiből levezethető a [b] és a [v/β]) vagy egy frikatíva (*/β/, amiből úgyszintén levezethető a [b] és a [v/β]). Árnason az előbbiből indul ki (ezért mondja ki, hogy intervokálisan a zárhangok frikativizálódtak, és ezáltal ebben a helyzetben megszűnt az oppozíció a zöngés és zöngétlen zárhangok között, míg a szóeleji helyzetben nem (*baba > *baβa). Ha abból indulunk ki azonban, hogy intervokálisan zöngés frikatívák voltak a közgermánban (így szó eleji pozícióban is), de zöngés zárhangok nem, a zárhangok rendszere a */p/, */t/, */k/-re redukálódik (pl. Haugen 1982, 57). Ezek után feltevődik a kérdés, hogy ezek a zárhangok fonológiailag jelöletlenek vagy jelöltek voltak (valamilyen laringális jeggyel). Mivel a */p/, */t/, */k/ intervokálisan is előfordult (és nem neutralizálódott a zöngés zárhangokkal/frikatívákkal: *ata > **ada/aða, amely így egybeeshetett volna az eredeti *aða-val), nem lehettek jelöletlenek (ha azok lettek volna, passzív felzöngésedést várnánk). Ez arra utalhat, hogy laringális jegyük akadályozta meg a kontextuális zöngésedést. Ez a GW dimenziója lehetett, melynek valószínűsíthetően [aspirált] volt az egyik gesztusa (pl. szó eleji pozícióban).

Ha feltételezzük, hogy az intervokális frikatívák és a szóeleji ’zöngés’ zárhangok etimológiai értelemben azonosak fonológiailag, akkor a 〈b〉 csak /b0/ lehetett fonológiailag egy olyan nyelvben, amelyben a jelölt zárhangokat fonológiailag a GW különböztette meg a jelöletlenektől. Ebből az következik, hogy az intervokálisan előforduló [β] is csak */β0/ vagy, elmélettől függően, */b0/ lehetett. A szó eleji */b0/ és az intervokális */β0/ (*/b0/) etimológiailag ugyanabból az indoeurópai */bh/-ből vezethető le.

Tovább megyünk: intervokálisan a hagyományos elemzésekben látható zöngétlen (így talán jelöletlen?) frikatívák is elfordultak (*/f/, */θ/, */s/ stb.), ahogyan szó elején is (*fafa). A közgermán intervokális zöngétlen frikatívák soha nem esnek egybe a zöngésekkel (*afa vs. *aβa; itt eltekintünk a Verner-törvénytől), azaz rendelkezniük kellett olyan (fonológiailag) jelölt jeggyel, amely megakadályozta a passzív felzöngésedésüket intervokálisan (*afa > **aβa, amely így egybeesett volna az eredeti *aβa-val < *abha). Ha szeretnénk fenntartani (zéró hipotézisként) a zárhangok és a frikatívák laringális jelöltsége közötti párhuzamot, ez csak a GW lehetett, vagyis a frikatívák fonetikailag voltak zöngétlenek, fonológiailag jelöltek voltak (ahogyan a modern angolban is): */fGW/, */θGW/ stb.1 Az így felállított obstruentális kategóriákat (7), míg (8) ezek lehetséges fonetikai megvalósulásait mutatja.

(9)-ben példákat találunk az eddig tárgyalt megszorításokra a labiális képzési helyen. A **-gal jelölt formák a közgermán fonológiai változásait és megszorításait mutatják: a */b0/ intervokálisan, a */β0/ szó eleji vagy posztnazális helyzetben nem található meg, aminek nyelvtörténeti előzménye van. Ha helyes az itt felvázolt laringális oppozíciók rendszere, azt kell állítanunk, hogy a zönge másodlagos volt (fonológiai értelemben), de mindig fontos kontrasztfenntartó (fonetikai) szereppel rendelkezett a közgermántól a mai modern germán változatokig, ahol a GW dimenziójával ragadható meg a laringális oppozíciók rendszere az obstruensekben. Az aspiráció viszont csak az egyike volt a GW dimenzió gesztusainak, így az aspirációt és a glottalizációt együttesen kell kezelni, mint a GW dimenzió két komplementer megvalósulását.