Nyelvtörténeti szempontból érdemes hangsúlyozni, hogy a ‑mOs- elemet tartalmazó paradigmát a 19–20. század fordulóján jegyezték föl. Feltételezhetjük, hogy a déli és keleti nyelvjárásoknak korábban volt egy erőteljesen szintetizáló korszakuk, amikor az agglutinálódásnak és a grammatizálódásnak fontos szerep jutott. Ekkor teljesedett ki a névszóragozás (a déli és a keleti névszói paradigmát több névutóból és nyomatékosító elemből agglutinálódott rag gazdagítja), és ekkor jött létre többek között a felszólító módú paradigma – aktív és passzív igenemben egyaránt. A Karjalainen és Paasonen által dokumentált nyelvállapot ezt a szintetikus korszakot idézi. Manapság a szintetikus szerkezeteket folyamatosan váltják fel az analitikus szerkezetek, például a passzív felszólító módot is körülírással fejezik ki a hanti beszélők. Ez az analitikus irányba történő elmozdulás megfigyelhető a nyelv több szintjén: névszóragok helyett névutókat, igeneves alárendelés helyett kötőszós, több finit igét tartalmazó összetett mondatokat használnak. Ennek a változásnak tulajdonítható, hogy a szintetikus passzív felszólító igealak is kikopott a hanti beszélt nyelvből – viszont archaizmusként megőrződött a folklórszövegekben.

Dialektológiai szempontból figyelemre méltó, hogy a legkeletebbi és az északi nyelvjárásokból nincs adatolva a ’kell’ ige grammatikalizációja. Ennek alapján is feltételezhető, hogy talán sohasem létezett egységes hanti nyelv, hanem csak nyelvjárások laza láncolata, és a nyelvi változások az egyes nyelvjárásokon belül mentek végbe.