Az aspektus nem egyenlő mértékben és módon jellemzi a nyelvcsalád két fő ágának nyelveit. A szamojéd nyelvek rendszerét vélik olyannak, amely közelebb állhat az uráli alapnyelvi állapothoz: a szamojéd, különösen az északi-szamojéd nyelvekben meghatározó az igeaspektus. A hagyományos magyarázatok szerint a lexéma inherens aspektuális tartalma meghatározott, a perfektív igék jelöletlen aorisztoszi1 alakjai a közvetlen múlt időre, az imperfektívek pedig a jelen időre utalnak.2 Ez a funkcionális felosztás ugyanakkor épp az aspektuális jelentést homályosítja el, és jól mutatja a deiktikus időkategóriákhoz való ragaszkodást a leírásokban. Ráadásul ez nem is jellemzi az urál-altaji nyelveket, így az is felmerült, hogy ez a jelenség másodlagos újítás (pl. Honti 1994; Janhunen 2020). Elfogadott, hogy az uráli nyelvekben az időjelek nagyrészt képzőkből (participiumok, infinitívuszok, konverbiumok) alakultak ki. Tipikusan a *‑pa, *‑ta, *‑k(a) jelen idejű tartományokban jelennek meg, míg a *‑ca, *‑m(a), *‑y(a) a múlt időre vonatkoznak (Janhunen 2020). Számos olyan toldalékot találunk a szamojéd nyelvekben, amelyek véges és nem véges igei alakokat is létrehozhatnak. Proto-uráli/finnugor időjelként két múlt idő rekonstrukciója számít elfogadottnak: PU *‑ś(A)- (Aikio 2022, 17; a továbbiakban ebben a formában említem) és PFU *‑j, illetve felmerült a jelöletlen jelen mellett egy esetleges jelölt jelen is (*‑k).

Szólnunk kell még a nominális időről, mely terminus a szakirodalomban két, egyébként egymástól eltérő jelenség esetében is felmerül. A predikatív névszókhoz a személyragokon kívül múltidő-jelölő is kapcsolódhat az enyecben és a nyenyecben. (Hasonló jelenség a finnugor nyelvek közül csak a mordvinban fordul elő.) Például: