Steinmacher (2019) Szentgálon végzett általános iskolai vizsgálata rámutatott, hogy a helyi 9–16 éves diákok nyelvi tudatossága magas fokú a kortársaikhoz képest, a nyelvjáráshoz való viszonyuk pedig többnyire pozitív, amelyben a pedagógusok tudatos pozitív attitűdformálása is szerepet játszik. Danczi (2011) a kürti általános iskolai tanítók, tanárok kérdőíves megkérdezésével arra a következtetésre jutott, hogy a pedagógusok többsége a gyerekek nyelvjárásias nyelvhasználatát empatikus módon kezeli, ezzel is hozzájárulva a gyermekek pozitív szemléletmódjának alakulásához. Ugyanakkor Kiss Jenő 1996-os kérdőíves vizsgálata mást mutatott: a 21 megkérdezett pedagógus saját bevallása szerint összességében pozitívan (52,3%), illetve semlegesen (47,6%) viszonyult a mihályi nyelvjáráshoz, ennek ellenére nagy részük javította a nyelvjárási formákat a köznyelvi változatok használatával (Kiss J., 1996). Guttmann (1995) megfigyelése szerint a nyelvjárást beszélő tanulók 10 éves korukra elsősorban az iskola hatására több nyugat-dunántúli nyelvjárási jelenség esetében inkább már a köznyelvi formát használták, 14 éves korukra pedig mindkét nyelvi kódot birtokolták. Igaz, a köznyelviesedés esetükben nem következett be teljesen, de nyelvi attitűdjeikben a nyelvjárással szembeni ellenszenv, lebecsülés érződött. Kresztyankó (2017) elemzése arra mutatott rá, hogy a vizsgált budapesti iskolában az egyébként jellemző multikulturális szemlélet toleráns attitűdje a nyelvhasználatra nem volt érvényes: a tanárok egyöntetűen azt a nézetet vallották, hogy a standard nyelvváltozat („a szép, rendes beszéd”) használata az egyedüliként elfogadható. Vagyis a korábbi kutatások alapján úgy tűnik, a pedagógiai gyakorlatok egészen eltérőek lehetnek a településtől, az iskolától, a pedagógusok személyétől függően.