Ami a céhen kívüliséget illeti, Déchy esete a korban egyáltalán nem számított egyedinek. A magyar földrajztudomány számos kiemelkedő alakja más területen szerzett végzettséget. A korszak két legjelentősebb földrajztudósa, Lóczy Lajos és Cholnoky Jenő egyaránt mérnökként végeztek, csakúgy, mint a magyar Ausztrália-kutatásokat megalapozó Gubányi Károly. Még a jogi végzettséggel rendelkező utazó sem számított kivételnek, hiszen a kiváló vadász-utazó, Vojnich Oszkár (1864–1914) pályája elején még ügyvédként praktizált, és csak később került érdeklődése középpontjába a vulkánosság, amelynek csendes-óceáni megjelenési formáiról részletesen írt az egyik könyvében.4 Ami Déchyt különlegessé teszi, az munkásságának úttörő jellege, ugyanis hiába ismerünk a korszakból más alpinistákat – például Eötvös Loránd (1848–1919) fizikust, az Akadémia elnökét vagy Téry Ödön (1856–1917) orvost, a magyar turistamozgalom egyik megalapítóját –, nemzetközi elismertséget rajta kívül ebben az időben csupán egyetlen magyar nemzetiségű hegymászó, a fiatalon elhunyt Zsigmondy Emil (1861–1885) szerzett.5 Másrészt Déchy a hegymászásban és az utazásban már nemcsak szabadidős tevékenységet, hanem egy magasabb cél megvalósításának lehetőségét is látta: tudományosan leírni és bemutatni a környezetet, ahová eljutott, és a társtudományok segítségével komplex képet festeni egy adott területről, amelyet majd más tudományterületek képviselői is továbbgondolhatnak. Önzetlensége tudósi erény volt, ahogy ezt már a nagy magyar utazó, Balázs Dénes is észrevette: „Széles körű tapasztalatai (Alpok, Himalája) ellenére nem becsülte túl saját ismereteit, ezért expedícióira meghívott gyakorlott szakembereket, hogy egy-egy tudományágban maradandó kutatómunkát végezhessenek. Ő maga elsősorban glaciológiai megfigyeléseket folytatott – elsőként a Kaukázusban.”6 Másik erénye a pedantéria határát súroló pontosság. Nem véletlen, hogy Kaukázusról szóló munkáinak fényképeit még évtizedekkel később is használták, adatait pedig – amelyek pontosságát modern műszerekkel is igazolták – máig referenciaként hivatkozzák. Végül pedig fontos kiemelni az átgondolt kutatási program jelentőségét. Déchy tudatosan választotta vizsgálata tárgyául a Kaukázust. Ez volt az, amit munkája mellett, szabadidejében el tudott érni. Ha nem került volna Oroszországba, valószínűleg tovább mászik az Alpokban, vagy visszatér a Himalájába, amely korábban annyira nagy hatással volt rá. Így viszont, hogy helyhez volt kötve, a Kaukázusban – amely számára az Alpok után számos szempontból ismerős lehetett – egyszerre lelte meg a szabadságot és szolgálhatott – magyarként, ahogyan azt mindig hangsúlyozta – egy nagyobb ügyet: a tudomány érdekeit. Csak a párhuzam kedvéért érdemes megemlíteni, hogy Lóczy egyik tanítványa, Gubányi Károly ugyancsak hasonló módszerrel látott neki Ausztrália „felfedezésének”, csak az ő tudományos munkásságát később kettétörte az első világháború.7

Déchy Mór megérdemelten részesült a tudományos élet számos elismerésében, hiszen nemcsak az alapkutatások szintjén, hanem módszertanilag is új utakat tört a tudományban. A magyar földrajztudomány így annak ellenére is büszke lehet rá, hogy ezen eredményeit jogászként érte el. A magyar jogásztársadalom számára pályája szintén példaértékű, hiszen azt igazolja vissza, hogy a jogászképzésben megszerzett alapokkal és látásmóddal – kellő elszántság és kitartás esetén – akár még természettudósként is maradandót alkothatunk.