Hansági Ágnes, Szajbély Mihály (szerk.)

Történetek az irodalom médiatörténetéből

A fiktív levél mint használati szövegtípus

A levélregényeket – tehát a fiktív levelekből építkező narratív fikciós prózai alkotásokat – az érzékenység irodalma fedezte fel, és terjesztette el egész Európában. A 18. századra a magánlevelezésnek egyfajta kultusza kezd kialakulni: Franciaországban már a 17. században elterjednek az ún. Secrétaire-ek, a levelezési kézikönyvek. Maga a levelezés divattá vált.1 Az angol érzékenység alapművének tekinthető Pamela is szorosan kapcsolódik a magánlevelezés divatjához: írója, Richardson eredetileg levelezéstankönyvnek szánta szövegét.2 A fiktív levelek sorából álló regény Magyarországon a 18. század második felére válik igazán sikeressé: az ebben az időszakban megjelent regények mintegy harmada mutatja a napló- és levélregények formai jegyeit.3 A műfaj a népszerűségét az 1810-es évekig tudta fenntartani: ekkor még megjelenik néhány ilyen regény Magyarországon, de az 1820-as évek végére a napló- és levélregény mint szépirodalmi, esztétikai szövegműfaj „már nem életképes”.4

Wolf Kittler szerint a levélregények (például Goethe Wertherjének) sikere annak az aszimmetrikus kommunikációs helyzetnek volt köszönhető, amelyben csak a főhős juthat szóhoz, a válaszleveleket nem olvashatjuk. A regény lényegében olyan párbeszédként olvasható, amelynek csak egyik szólamát ismerjük – ez pedig Kittler szerint „a tökéletes csapda az olvasó számára”,5 ugyanis „azáltal, hogy a regény Werther leveleit megválaszolatlanul hagyta, egyenesen felszólít a szerző, a főhős és az olvasó felcserélésére”.6 Ez az identifikációs aktus lehet az ilyen típusú, egyszólamú levélregény népszerűségének kulcsa. Az olvasók „rabjává váltak az üzenetnek, amely maga volt a médium”.7 Bár a levélregények a reformkor elejére elvesztették népszerűségüket, a műfaj beépült az irodalmi tapasztalatok rendszerébe.8 Attól, hogy a szépirodalmi, esztétikai regiszterben mozgó szövegek már nem használták a fiktív levél szövegfajtáját, a forma tovább élt: az Életképek divatrovatába író Szlávy Sarolta éveken át tartó sikere éppen abban ragadható meg, hogy a korábban esztétikai regiszterhez kötődő szövegfajtát a használati szövegtípusokra adaptálta.9

Szlávy Sarolta végig álnéven, kezdetben S*** barátnéd aláírással, majd keresztneve feltüntetésével jelentette meg divatleveleit, amelyek a lap 1844-es indulásától fogva a lapszámok szerves részét képezték. A divatrovatban megjelent szövegek a levélformát követik, bensőséges baráti levelezést imitálnak: olyan dialógust, amelynek ugyanakkor az olvasó csak az egyik szólamába nyerhet betekintést. Ebből a szempontból az írónő követi a levélregények hagyományát: csak ’Sarolta’ leveleit olvashatjuk; a címzett, Róza válaszai nem jelennek meg a lapban. A szövegek hűen alkalmazzák a korabeli levelezés formaságait, tudatosan használják a levelezés nyelvét, szófordulatait (pl. megszólítás, elköszönés) és a levelek felépítése is a közkeletű sémákat követi. A fikciós keret fenntartása mellett ezzel is magyarázható például a tény, hogy Szlávy Sarolta divattudósításaiban egyszer sem fedi fel saját vezetéknevét.10 Ugyanakkor, ha ehhez a kérdéshez az írói álnevek felől közelítünk, a Brian McHale által „játékos hamisításnak” [mock-hoaxnak]11 nevezett álnévhasználati módot figyelhetjük meg. A ’Sarolta’ álnév olyan „esztétikai céllal megalkotott, értelmezésre szoruló, olvasói aktivitást igénylő paratextusként”12 értelmezhető, amelyet a szerző csak bizonyos helyzetekben – a divatlevelek publikálásakor – használ.13

’Sarolta’ leveleinek tiszta, deklarált funkciója van: Rózának, vidéki levelezőtársának tudósítani a pesti divatról.14 Róza egy, a lap munkatársai által kreált imaginárius levelezőpartner, egy üres karakter, akiről mindössze annyit tudunk, hogy vidéken él családjával, és bár vágyna Pestre utazni, különböző okokból nem teheti meg. Funkciója, hogy a lap vidéki olvasói (tehát a túlnyomó többség15) könnyen azonosulni tudjanak a divatlevelek címzettjével, megszólítottnak érezzék magukat a levelek olvasása közben. Bár ’Sarolta’ gyakran érdeklődik levelei végén pár sorban „barátnője” hogyléte felől, ezek a kérdések semmilyen személyes vonatkozású információt nem tartalmaznak; ahogy az írónő sem válaszol levelei elején azokra a kérdésekre, amelyeket egy magánlevelezés során a másik fél tesz fel hasonló módon. Tehát a személyes levelezés e körülményeit már nem imitálják a szövegek – amit persze magyarázhat a tény, hogy Szlávy Sarolta nyílt levélnek szánja ezeket a tudósításokat.

Az, hogy a levelek címzettje fiktív személy, feltételezhetően köztudott volt, bár az Életképekben találunk példát arra is, hogy a szerkesztőség megszólaltatja a divatlevelek címzettjét, Rózát. „Válaszlevele” a divatrovat helyett a belföldi levelezések rovat szövegei között kapott helyet, mondhatni elrejtve. Ez alátámasztaná, hogy Róza válaszait a szerkesztőség nem szerette volna a divatrovatba vonni, tehát szándékosan törekedtek a divatlevelek egyszólamúságának megtartására; másrészt azáltal, hogy a válaszlevelet az egyéb levelek közé helyezték, a szöveg csak azoknak az olvasóknak a számára vált elérhetővé, akik nem csupán a divatleveleket olvasták. Ebből a szempontból az olvasókkal való összekacsintásként, easter eggként is értelmezhető a szöveg – amivel a levelek autentikusságát igyekeztek alátámasztani a szerkesztők, és egyúttal bizonyítani, hogy a címzett valós személy. Azt, hogy Róza fiktív karakter, s a levélforma csupán a divat mint irodalmi téma legitimálása miatt keretezi a divattudósítások szövegeit, egy konkrét szöveghely is alátámasztja. Egyik 1845-ös írásában (Nyílt levél Rózához16) maga ’Sarolta’ leplezi le ironikus módon leveleinek valódi címzettjeit:

„Más izben, kedves Rózám, szólandok hozzád a' divatról, ’s akármi másról, mit kivánsz. Ez egyszer leirtam gondolatimat egy birálat olvasásának következtében, melly egyik folyóiratunk működésit bonczolgatá. ’S ez épen nem volt szándékom; de én amaz értekezést iróasztalomon találtam 's nem állhatám meg, hogy nememet ne védelmezzem; miután azt olvasám ott: hogy bennünket csak mulattató »apróságok«-kal kell jól tartani, mivel csak illy »apróságok« tetszenek nekünk. Rosz néven ne vegyétek, uraim, – akarám mondani, kedves Rózám!”17

A divatlevelekhez érdekes adalékul szolgál, hogy az Életképek szövegei között még egy fiktív női levelezést találunk: „Yole kisasszony”18 leveleit Leonához, melyek az 1844. évfolyam 1. félévének 4. számától kezdve a „Pozsonyi levelek” című állandó rovatban jelentek meg. ’Sarolta’ és ’Yole’ leveleit az köti össze, hogy míg előbbinek a divatról való beszéd, utóbbinak a pozsonyi társasági és kulturális élet tematizálásának elfogadtatásával kellett megküzdenie. Az Életképek szerkesztősége tehát a női levelezés kontextusát látta a nyilvánosság olyan terének, amelyben lehetőség nyílik a társadalmilag kevésbé elfogadott témákban is megnyilvánulni. Ezt a döntést pedig az idő igazolta: a divatrovatok közül az Életképeké volt a leghosszabb életű.

1	Bódi Katalin, „Narrato-poétikai vizsgálódások az érzékenység magyar napló- és levélregény-irodalmában”, Irodalomtörténet 80, 4. sz. (1999): 530–555, 530.
2	Wolf Kittler, „Irodalom, szövegkiadás és reprográfia”, in Metafilológia 2., szerk. Kelemen Pál, Kulcsár Szabó Ernő, Tamás Ábel és Vaderna Gábor, 19–56 (Budapest: Ráció Kiadó, 2014), 27.
3	Bódi, „Narrato-poétikai vizsgálódások…”, 530
4	Uo., 531.
5	Kittler, „Irodalom, szövegkiadás és reprográfia”, 28.
6	Uo.
7	Uo., 29.
8	Bódi, „Narrato-poétikai vizsgálódások…”, 531.
9	Jurij Tinyanov felhívja a figyelmet a műfajok ciklikus változására: a gyakorlati műfajok, például a levél dokumentumból „irodalmi ténnyé” válásáról: Jurij Tinyanov, Az irodalmi tény, ford. Réthy Ágnes és Soproni András, szerk. Könczöl Csaba (Budapest: Gondolat Kiadó, 1981), 18–22. A divatlevelek konkrét esetében már az „irodalmi tény” újbóli dokumentummá válásáról beszélhetünk.
10	Sarolta vezetéknevét az Életképek legelőször csak 1846. augusztus 15-i számában említi, a „Mi hír Budán?” című rovat végén: „[Kelmenfy beszélyei] hazánk egyik leglelkesebb leányának, okányi Szlávy Sarolta asszonyságnak, kit olvasóink is szép divat- ’s egyéb czikkeiről ismernek, van ajánlva.” Frankenburg Adolf, „Mi hír Budán?”, Életképek 4, 2:7. sz. (1846. aug. 15.): 224–228, 228. Frankenburg is megemlékezik együttműködésükről emlékirataiban: Frankenburg, Emlékiratok II., 162.
11	Brian McHale, „A Poet May Not Exist”, in The Faces of Anonymity: Anonymous and Pseudonymous Publication from the Sixteenth to the Twentieth Century, szerk. Robert J. Griffin (New York: Palgrave Macmillan, 2013), 236. Idézi: Kiss A. Kriszta, „Egy »nyelvi álarc« születése és kiteljesedése: Kakas Márton, Jókai »házi szelleme«”, Acta Historiae Litterarum Hungaricum 35–36 (2021): 257–275, 260.
12	Kiss, „Egy »nyelvi álarc«…”, 264.
13	Uo., 261.
14	A legelső megjelent divatlevelet Sarolta az írások céljának, saját motivációjának tisztázásával kezdi. S** barátnéd [Szlávy Sarolta], „Divat”, Életképek 1, 1:1. sz. (1844. d. n.): 60.
15	Lesi, A Frankenburg-féle Életképek, 20; Frankenburg, Emlékiratok II., 234–235.
16	Sarolta [Szlávy Sarolta], „Nyílt levél Rózához”, Életképek 3, 1:24. sz. (1845. jún. 14.): 771–772.
17	[Kiemelés tőlem − Cs. G.] Sarolta itt a Pesti Divatlap egyik tárcájára utal, melyben szemlézik és bírálják Frankenburg Adolf lapját, az Életképeket. „Egyébiránt Frankenburg szerkesztői ügyességét lehetetlen nem méltányolni a tekintetben, miszerint lapját lehetőleg tartalmassá ügyekszik tenni; de más részről nem helyeselhetjük azt, hogy lapja köréből a mulattató és tanulságos apróságokat, mi kivált hölgyek előtt olly kedves olvasmány, ugyszólván egészen kizárá.” N. n., „Tárcza: Nemzeti irodalom – lapszemle”, Pesti Divatlap 3, 2:10. sz. (1845. jún. 5.): 306–310, 307.
18	’Yole’ kisasszony leveleit valójában Pompéry János írta. Frankenburg, Emlékiratok II., 163; Gulyás Pál, Magyar írói álnévlexikon: A magyarországi írók álnevei és egyéb jegyei (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1956), 483.

Történetek az irodalom médiatörténetéből

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2025

ISBN: 978 963 664 161 0

Irodalom

Az irodalmi sajtótörténet más kérdéseket tesz fel, mint a társadalomtudomány egyik interdiszciplináris területeként, hagyományosan a politika- és társadalomtörténet, újabban pedig a kommunikáció- és médiatudomány segédtudományaként értelmezett sajtótörténet, amely a nyomtatott sajtóra mint a kommunikáció vagy a tömegkommunikáció intézményére tekint. Az elmúlt két évtized komoly előrelépést hozott az irodalmi sajtó kutatása, az utóbbi évtized pedig a periodikakutatás hazai fejlődésében. Ezt a kedvező változást több tényező is támogatta. Ezek közül a két, talán legfontosabb az irodalomtudomány kutatási fókuszainak az átalakulásával hozható összefüggésbe. Egyfelől azzal, hogy az irodalom mediális és másfelől pedig tágan értett társadalomtörténeti meghatározottságai olyan kérdésekké szelídültek, amelyek az interdiszciplináris peremterületekről a „normál tudomány” standardjai közé helyeződtek át. Miközben egyre világosabban körvonalazódik mindaz, amit még nem tudunk a magyar irodalom sajtóközegének durván két évszázados médiatörténetéről, egyre világosabban artikulálódik egy magyar irodalmi sajtó-, pontosabban média- vagy periodikatörténet iránti igény. A kötet 31 tanulmánya az 1837 és 1992 közötti irodalmi sajtó történetébe enged bepillantást.

Hivatkozás: https://mersz.hu/hansagi-szajbely-tortenetek-az-irodalom-mediatortenetebol//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero