Az először 1881 júniusában megjelent Budapesti Hirlapot a történetírás az első világháború előtti évtizedek „legnagyobb hatású s a közvéleményt leginkább befolyásoló”1 napilapjaként tartja számon; némelyek odáig mentek, hogy a lap szerkesztőjét, majd tulajdonosát, Rákosi Jenőt egyenesen mint „az 1870–1920 közötti évtizedeknek legnagyobb hatású közvélemény-formálója” jellemezték.2 A Budapesti Hirlapról máshol azt olvashatjuk, hogy a korabeli napilapok mezőnyében kiemelkedő mértékű figyelmet fordított az irodalomra:

 

 

Mindebből logikusan látszana következni, hogy az irodalomtörténet-írás elsőrendű fontosságú feladatként kezelje annak tisztázását, Rákosi és lapja pontosan miféle irodalomfelfogást közvetített olvasóközönsége felé – hiszen egzakt adatok híján is feltételezhető, hogy a Budapesti Hirlap által terjesztett eszmék nem elhanyagolható mértékben befolyásolták azt, hogyan gondolkodtak a vonatkozó kérdésekről a korszak Magyarországán. Ennek ellenére kijelenthetőnek gondolom, hogy sem Rákosi Jenőről, sem lapjáról nem alakult ki kellően részletgazdag és megbízható kép az irodalomtörténeti emlékezetben. A 19. század utolsó harmadának kritikatörténetével kapcsolatban máig alapműnek számító monográfiájában Németh G. Béla csak a Reform korszakával (1869–75) és A tragikum című értekezéssel (1886) foglalkozott Rákosi kapcsán,4 a későbbi újságírói pályát egyetlen megjegyzés erejéig érintette: „[a Reformot szerkesztő Rákosit], bármennyi volt is már benne későbbi elvei s magatartása csíráiból, semmiképp sem szabad a Budapesti Hírlap Rákosijának szellemével azonosnak tekinteni”5– mely megjegyzés azt sugallta, hogy ez utóbbi pályaszakasz jellege egyértelmű, közismert (és közismerten kevéssé tetszetős), s mint ilyen, közelebbi vizsgálatra nem is érdemes. A 20. századi irodalommal foglalkozó kutatók pedig jellemzően a saját területüket érintő részmozzanatok extrapolálásával rajzolták meg Rákosi Jenő portréját, elsősorban a Nyugat indulása táján íródott néhány szöveget (Az év című vezércikk, a két A Holnap-antológia kritikái) és az első világháború alatti Rákosi–Ady-polémiát véve alapul.6 Rákosi jellemzései ilyen módon figyelmen kívül hagyták a legbefolyásosabb évtizedek írásainak zömét, ami nyilvánvalóan elősegítette, hogy ezek az irodalmi modernség mellett többé-kevésbé egyébként is elkötelezett leírások továbbhagyományozzák egykori ellenfelei vitaszituációkhoz kötődő túlzásait és félreolvasásait – amint erre a sajtótörténész Sipos Balázs több alkalommal felhívta a figyelmet.7 Nem gondolom továbbá a tisztánlátást és a disztingválást elősegítő fejleménynek a „népnemzeti tradicionalizmus” kategóriájának bevezetését sem, amelynek Rákosi egykori vitapartnereivel (Gyulai Pál, Beöthy Zsolt) és az általa gyakran bírált intézményekkel (Kisfaludy Társaság, Akadémia) együtt vált tagjává.8