Rákosi Jenő elgondolásait az irodalomról aligha lehet megérteni a korábbi korszakokról alkotott koncepciójának figyelembevétele nélkül. Számos cikkében hangsúlyozta annak jelentőségét, hogy a magyar múlt nem volt nemzeti jellegű, így pedig nem jöhetett létre egységes és folytonos magyar nyelvű tudomány, művészet és közönség – Rákosi a múltban alkalmi kísérleteket, egymástól elszigetelt alkotókat és alkotásokat látott csupán. A 18. századi és 19. század eleji helyzetet leírása szerint az jellemezte, hogy „minden, ami egy kissé úribb, nobilisabb, finomabb, műveltebb, szellemibb volt, az német volt [...] magyarul csak gazdálkodtak és káromkodtak az emberek”; a „nemzet géniuszának” „héroszai”, akik a 18. század végén „kezdték a vérizzadást”, „a kezdődő magyar művészet, az úttörő színészek, az ébredező poéták és gyér pártolóik” pedig „vértanú-éveiket” kellett, hogy ekkor elszenvedjék.1 Vagyis szerinte a nemzeti kultúrát a semmiből kellett ekkor megteremteni, ami lehetséges volt ugyan, mert a nemzeti nyelv fennmaradt, de a diadal még az 1840-es években is „csak erkölcsi volt”.2 Rákosi szemében a magyar nyelvű kultúra leginkább meghatározó tulajdonsága az volt tehát, hogy későn kezdett el kiépülni, ami nem utolsósorban azért jelentett szerinte problémát, mert nagyobb hagyományokkal rendelkező, a művészeti piacon eddigre megerősödött, biztos pozíciókra szert tett, és így az ízlést Európa-szerte diktálni képes nemzeti kultúrák termékeivel kellett versenyeznie:

 

 

A közönség érdeklődéséből, idejéből, pénzéből így az eredeti magyar nyelvű kultúrának kevés jutott, ami állandósította, sőt egyre fokozta versenyhátrányát – vélte Rákosi; helyzetértékelését pedig számosan osztották a korszakban, és az ezzel kapcsolatos érvek rendre fel is bukkantak a szerzői jogi törvény bevezetését vagy állami intervenciót szorgalmazó írásokban.5 Rákosi szerint azonban a nehézségek dacára is észszerű döntés volt megállítani a német kultúrába való beolvadás folyamatát, és specifikusan magyar művészet létrehozására vállalkozni Magyarországon: ez (a korban szintén népszerű) elképzelése szerint ugyanis megteremtette legalább a lehetőségét annak, hogy művészeink egyedi, s így valódi sikert ígérő termékekkel lépjenek ki a világpiacra:

 

 

Rákosi más írásai ugyanakkor arról árulkodnak, hogy ezt a racionális, de csupán potenciális eredményekre hivatkozó érvet önmagában nem feltétlenül érezte kellően meggyőzőnek; ezekben a mitizálás felé hajló szövegekben a magyar nyelv különlegességére és az összemberiség ahhoz fűződő érdekeire hivatkozva igyekezett igazolni, hogy a magyar kultúra „vértanúi” értékes és szükséges munkát végeztek:

 

 

A nemzetek életét Rákosi – ismét csak: mint sokan mások is ekkoriban8 – nyilvánvaló vulgárdarwinista ihletésre a természetben folyó létharc analógiájára képzelte el; koncepciójának központi tétele volt, hogy a fejlettebb, erősebb nemzetek hajlamosak tápláléknak tekinteni és bekebelezni a környezetükben élő visszamaradottabb nemzeteket – a magyar nemzet vonatkozásában nyilvánvalóan ilyen lehetséges prédának tekintette a Magyar Királyság területén élő nemzetiségeket, a németség vonatkozásában pedig a magyar nemzetet. Mint azonban írásaiból kiderült, nem önmagában a másik erőfölényét látta elsősorban veszélyesnek a gyengébb nemzetre nézve, hanem azt, ha eluralkodik rajta a kisebbrendűség tudata és az önmegvetés, s így maga kínálja fel magát zsákmányul:

 

 

Ebből következett Rákosi folytonosan hangoztatott álláspontja (amely utóbb az Adyval és A Holnap-antológiákkal kapcsolatos attitűdjét is messzemenően meghatározta), amely szerint a fejlettebb nemzeteket nem szabad irigyelni, saját helyzetünket pedig nem velük közvetlenül összehasonlítva, hanem az adottságokat, a történelmi előzményeket, a megtett utat és a lehetőségeket is számításba véve kell értékelni:

 

 

Így miközben maga is gyakran írt a magyar művészet és a magyar művészek sorsának sanyarú voltáról, állandóan hangsúlyozta azt is, hogy jelenének magyar kultúráját relatíve jó állapotban lévőnek gondolta – hiszen intézményeinek, épületeinek számát és állapotát például ahhoz viszonyítva vélte megítélendőnek, hogy ilyenek a 19. század elején még nem léteztek.