Mint írásaiból kiderül, Franciaország általában is követendő példát jelentett Rákosi számára – épp úgy, mint azoknak a fiataloknak, akiket a 20. század elején bírált, bár persze részben más okokból: Rákosi elsősorban népes, ugyanakkor nemzetileg egységes és öntudatos, gazdaságilag fejlett országot látott benne. Úgy vélte, a hasonulás az ottani helyzethez megoldaná a magyar művészet legfontosabb gondjait: a nagyobb belső piac javítaná az alkotók anyagi helyzetét, és csökkentené közöttük az irigységet,1 a kifejlett nemzeti ízlés és büszkeség pedig a külföldről importált alkotások háttérbe szorításával szintén javítaná kilátásaikat.2 Mindezt nem gondolta egyik pillanatról a másikra és könnyen elérhetőnek, de a fentebbiek értelmében a kétségbeesést vagy a panaszkodást nem, csupán az átalakításon való kitartó munkálkodást tartotta elfogadhatónak. Írásainak jelentős hányada értelmezhető iránymutatásként ehhez.

 

 

Ezzel párhuzamosan azonban a francia minta másik aspektusát, a nemzeti öntudatot is feltétlenül megvalósítandónak vélte; Rákosi gyakran visszatérő kérdése az volt, hogyan lehetne a külföldi művészetek által meghatározott ízlés hatása alá került jelenbeli közönség helyére a magyar művészetet preferáló, illetve specifikusan magyar művészetet létrehozni képes új generációkat nevelni. E probléma megoldásának kulcsát Rákosi a nyelvben vélte felfedezni, amelyet olyan médiumként fogott fel, amely egyszerre lenyomata és öntőformája a nemzeti karakternek:

 

 

A Rákosi által ajánlott pedagógiai program szerint kívánatos lett volna már a gyermekek „agyvelejét” „impregnálni” a magyar nyelv által; ennek feltétele elképzelése szerint a homogén nyelvi és kulturális környezet, kívánatos eredménye pedig hogy az így nevelt személyek számára „idegen és tökéletlen” lenne „minden más nyelven fogalmazott gondolat” – így lehet Rákosi szerint „nemzetivé a tudomány, az ízlés, a művészet, az inspiráció és az emberi alkotás minden tényezője”.6 Mindezt elősegítendő Rákosi ellenezte az idegen nyelvek (főleg a német) széles körű oktatását az iskolákban, mivel úgy vélte, a külföldi tudománnyal és művészettel a nagyközönségnek nem szükséges közvetlenül találkoznia, bár – elismerve „egy idegen kultúra elevenítő befolyásának” értékét – nem hirdetett kulturális elzárkózást: elképzelése szerint „a kultúra munkásainak” lett volna a feladata „nemzeti feldolgozásban áthozni az idegen kultúra kincseit, és értékesíteni”.7 A nyelv kiemelt jelentősége értelemszerűen fontos szerepet biztosított Rákosi gondolkodásában a nyelvi műalkotásoknak: egy cikkében arra biztatta a magyar asszonyokat, hogy gyermekeiket „a magyar irodalom művein” neveljék,8 máshol pedig azt kifogásolta, hogy a fiatalok „már 15 éves korukban elszakadtak a magyar irodalom hagyományaitól, a vele való belső viszonytól, [...] liaisont kötöttek már idegen irodalmi hölgyekkel, mielőtt örök frigyre léptek volna a magyar múzsával s mielőtt elvégezhette volna elméjükön fölavató művét páratlan nyelvünk csodaereje”.9 Rákosi protekcionista logikát10 érvényesítő írásai tehát több szinten is a magyar művészet térnyerését és megerősödését szolgálták: ez volt a kitűzött cél, de ezt ajánlotta már e cél elérésének eszközeként is.