A magyar nyelv terjesztésének ügye általában is meghatározó témája volt Rákosi cikkeinek. Egyfelől pártolta kulturális intézmények, egyetemek alapítását a túlnyomóan magyar lakosságú területeken, hogy ne „az egyelőre internacionális Budapesten, a német Pozsonyban vagy éppen külföldön” kelljen művelődniük az itt élőknek;1 másfelől viszont kiemelt fontosságú feladatnak gondolta annak elérését, hogy a „milliós lakosságú főváros és egy sereg százezer lakosságú vidéki város” magyar nyelven éljék az elsősorban rájuk jellemző „intenzív szellemi életet”.2 Ez utóbbi, úgy látta, Pesten–Budapesten sikeresen végbe is ment: a Rákosi pályájának kezdetén még németként, majd „kozmopolitikusként”3 jellemzett város utóbb már mint a magyarrá válás hangsúlyos példája szerepelt írásaiban. Egyik cikkében, amely ezt a folyamatot tekintette át, a nyelvi viszonyok megváltozásában jelentős szerepet tulajdonított a szórakoztató intézményeknek, vagyis annak, hogy a magyar nyelvű művészet feladta elitizmusát, és így képessé vált a közönség minden rétegét magához vonzani:

 

 

Egy másik írásában pedig általánosságban is azt jelölte ki feladatul a magyar irodalom számára, hogy tegyen „fölöslegessé vagy legalább nélkülözhetővé” „mindent, ami nem magyar”, ennek érdekében pedig elégítsen ki „minden igényt”, és szolgáljon „minden ízlésnek – jónak, rossznak egyaránt” – véleménye szerint ennek megszervezése lett volna az „írók és írói társaságok díszes nagy hivatása”.5 Rákosi logikája a fentebbiek fényében egyértelműen összefoglalhatónak tűnik: a rossz helyzetben lévő, közönség és erőforrások terén szűkölködő magyar művészetnek elemi érdeke fűződött ahhoz, hogy növelje potenciális közönségének, vagyis a magyaroknak a létszámát. Ennek érdekében a művészetnek, különösen az irodalomnak és a színművészetnek magának is erőfeszítéseket kellett tennie, és a társadalom minden szegmensét kiszolgálva, érdeklődésüket felkeltve elő kellett segítenie, hogy minél többen váljanak magyar művek fogyasztóivá, és így a magyar nyelv kifejthesse rajtuk gondolkodásalakító hatását, ennek révén pedig – szerencsés esetben – magyarrá válhassanak.

 

 

Mindezzel Rákosi nyilvánvalóan amellett igyekezett érvelni, hogy az országban élő nemzetiségek tagjainak magyarrá válása lehetséges, és feltétlenül előnyös lenne a nemzet számára. Az pedig, hogy Rákosi az irodalom és a színművészet alapvető fontosságát hangsúlyozta ebben a folyamatban, vagyis a nemzeti expanziónak a korban népszerű (és a Budapesti Hirlap politikai cikkei által is népszerűsített) missziójához kapcsolta hozzá a művészetek ügyét, kézenfekvően tűnik értelmezhetőnek kísérletként a művészetek – mint Rákosi írásaiból is kiderül: ekkoriban is bizonytalan – legitimációjának megteremtésére-megerősítésére. A fentiek fényében azonban az ellentétes irányú magyarázatot sem gondolom implauzibilisnek: a „harminc millió magyar” híres-hírhedt jelszavában kulmináló asszimilációs törekvés12 felfoghatónak tűnik nagyarányú közönségbővítési programként is, mint radikális megoldás a magyar nyelvű kulturális intézményrendszer Rákosi által azonosított alapvető problémáira; az élete nagy részében kulturális vállalkozóként a piacról élő Rákosi elköteleződését az expanzív (korabeli szóhasználattal: imperialista) nacionalizmus mellett vélhetően tehát társadalmi pozíciójából fakadó nézőpontja is motiválta. A saját érdek és a nemzet (illetve az emberiség) vélt érdeke ilyen módon kétfelől, egymást is erősítve szolgálhattak igazolásul Rákosi évtizedeken keresztül változatlan meggyőződéssel, nagy retorikai erővel képviselt álláspontja számára.