Hansági Ágnes, Szajbély Mihály (szerk.)

Történetek az irodalom médiatörténetéből

Antielitizmus és az esztétikai szempont abszolutizálásának elutasítása

Az imént ismertetett érvelés, amely szerint a művészet fontosságát az biztosította, ha minden réteget és bármiféle ízlést képes volt kiszolgálni, világosan indokolni látszik, miért tekintette Rákosi fő ellenfelének az elitizmust, az akadémizmust, illetve mindazokat, akik a „»megismert szépnek« az ő gőgös, pártatlan mértéke” szerint, „minden tekintettől függetlenül” bíráskodtak „a munkáló irodalom felett”.1 A cikkben, amelyből ez utóbbi idézet származik, Rákosi Beöthy Zsolt egy tárcájával vitázott, amelynek szerzője amellett érvelt, hogy a kritikusnak nem szabad figyelembe vennie a „közönség múlékony szeszélyét”, hanem „a szépnek [...] képzete”, azaz tisztán esztétikai szempontok alapján kell objektíven és szigorúan megkülönböztetnie „a ragyogó drágakövet” „a csillogó üvegtől”.2 Beöthy cikke két csoport éles megkülönböztetésére épült: az egyikbe sorolta a „szobrászt”, a „drámaköltőt” (azaz az autonóm művészt, aki „ihletve fejezi ki azt, a mi az emberiség lelkéből az ő keblében él s a miről érzi, hogy nem egyedül az övé”), a másikba a „kőfaragót”, a „drámacsinálót” (azaz az alkalmazott, populáris vagy szórakoztatóipari művészt, aki „mesterség gyanánt űzi” művészetét) – a megkívánt esztétikai kiválóságot pedig kizárólag az előbbiben gondolta megtalálhatónak, utóbbi tagjairól úgy vélte, azok „csak az enyészetnek” dolgoznak.3

Válaszában Rákosi egyfelől relativizálni igyekezett Beöthy kategóriáit, különválasztva a szociológiai és az értékelő szempontokat: „Hogy egyébként a jó kőfaragó mindig többet ér, mint a rossz szobrász, az előttem nagyon világos.”4 Másfelől Beöthy állítólagos pártatlanságát vonta kétségbe; álláspontja Rákosi szerint valójában a „mértéktelen pártosság”5 megnyilvánulása volt, minthogy kizárólag annak a magasabb autonómiafokú, mert nem a piacról élő közegnek a szempontjait vette figyelembe, amelyhez tartozott – és amelynek működése szöges ellentétben állt a Népszínházéval, amelynek Rákosi az első igazgatója volt, és amely állítása szerint „sehonnan semmi segítséget, semmi szubvenciót nem kapott [...] előadásaival maga biztosította fennállását”:6

„Aki mögött mecenások, akadémiák, vagy nem tudom mik állanak, az ám düllessze ki a mellét, vesse meg a profanum vulgus tapsát, s írjon a halhatatlanság számára könyveket, melyek a közönségnek nem kellenek, melyeket azonban az akadémiák kiadnak és megfizetnek. De akit gyermekkorától kezdve nem kísér pályáján ilyen szerencse, az kénytelen korának írni, kénytelen kortársai, kénytelen közönsége tapsában keresni jutalmát és exisztenciája föltételeit.”7

Beöthy érveit Rákosi nem csupán életszerűtlennek, de veszélyesnek is ítélte, mivel úgy vélte, azok elfogadottá válása elkedvetleníthetné-elnémíthatná az alacsonyabb regiszterekben, alkalmazott műfajokban alkotókat, és így megzavarhatná az őket nélkülözni nem képes intézmények működését:

„Mivé lennénk színházaink, politikai, szépirodalmi lapjaink és füzeteink, könyvpiacunk, összes irodalmi táplálékunk szükségleteivel szemben, ha becsületes kőfaragóink megtagadnák a szolgálatot, ha a nyírottfejű puritán kritikusok máglyáira rakatnának a boldogtalanok, ha szilenciumba tétetnének, amiért csak középtehetségű emberi erényekkel dicsekszenek, s nem jönnek a halhatatlanság kiváltságával a világra?”8

Hasonlóképpen a „visszafejlődés”-től kívánta megóvni a sajtót, amikor élesen visszautasította a bírálatot, amelyben Gyulai Pál részesítette a hírlapokat egyik Kisfaludy-elnöki beszédében. Gyulai szerint azokra léhaság és rögtönzéskényszer, a tárcák tömegtermelése és a magasabb irodalmiság hiánya volt jellemző,9 Rákosi szerint viszont mindezt tévedés volt kifogásolni, hiszen a lapok profilját a közönség kiszolgálásának igénye alakította, és döntéseiket népszerűségük igazolta is.10 A vitapartnerei által szóvá tett esztétikai értékkülönbségek létezését Rákosi nem tagadta, az esztétikai szempont abszolutizálását azonban elfogadhatatlannak gondolta:

„[Beöthy] ugyan megóvhatta magának azt a lélekemelő öntudatot, hogy »meg tudta különböztetni a drágakövet a csillogó üvegtől«, de nem győzte meg a világ ép érzékű részét arról, hogy az legyen a fődolog, hogy ezt meg tudják különböztetni, nem pedig az, hogy megkülönböztetésünk mellett képesek legyünk a szellemi piac minden termékét, az üveget úgy, mint a gyémántot, becse, haszna és szükségessége szerint méltányolni és szolgálata jutalmához hozzájuttatni.”11

Vitapartnerei, érvelt Rákosi, azt nem veszik figyelembe, hogy bár az egyes „üveg” (azaz szórakoztató-populáris alkotás) valóban nem az örökkévalóságnak készül, „nemében [...] nagyobb értéket képvisel, mint maga a drágakő”, mert csak ez utóbbival (azaz remekművekkel) lehetetlen lenne kielégíteni az (extenzív befogadásra berendezkedett, diverz) tömegek igényeit.12 A objektív minőségi szempontokra kompromisszumképtelenül hivatkozó, a popularitás szempontját kizáró, autonómiáját érvényesíteni igyekvő kritika tehát Rákosi szerint gyakorlati szempontból legfeljebb arra lehetett alkalmas, hogy megbontsa a harmonikus viszonyt a publikum és az elvárásaikat kielégíteni igyekvő magyar nyelvű kulturális intézmények között, és lelassítsa vagy megakassza ezek terjeszkedését a piacon – ilyen módon pedig akadályokat gördítsen a szórakoztatva asszimilálás programja elé is, amelyben Rákosi a fentebbiek értelmében éppen ezeknek az intézményeknek szánt kulcsszerepet.

1	Rákosi, A magyarságért, 170. [Lukácsy Sándor, 1882]
2	[Beöthy Zsolt] B—y, „Népszínház”, Pesti Napló, 1882. január 19., 1.
3	Uo.
4	Rákosi, A magyarságért…, 164. [Lukácsy Sándor, 1882]
5	Uo., 170.
6	Rákosi, Tárcák, cikkek…, 1: 3. [A népszínmű, 1881]
7	Rákosi, A magyarságért…, 170. [Lukácsy Sándor, 1882]
8	Uo., 164.
9	Gyulai Pál, „Az irodalom és hírlapjaink”, Budapesti Szemle 81, 219. sz. (1895): 458–464.
10	Rákosi, Tárcák, cikkek…, 2: 60–63. [Kupa Árpád, 1895] E vita részletesebb elemzéséhez ld. Lengyel, „Újságírás, közönség…”, 18–21.
11	Rákosi, A magyarságért…, 166. [Lukácsy Sándor, 1882]
12	Uo., 166–167.

Történetek az irodalom médiatörténetéből

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2025

ISBN: 978 963 664 161 0

Irodalom

Az irodalmi sajtótörténet más kérdéseket tesz fel, mint a társadalomtudomány egyik interdiszciplináris területeként, hagyományosan a politika- és társadalomtörténet, újabban pedig a kommunikáció- és médiatudomány segédtudományaként értelmezett sajtótörténet, amely a nyomtatott sajtóra mint a kommunikáció vagy a tömegkommunikáció intézményére tekint. Az elmúlt két évtized komoly előrelépést hozott az irodalmi sajtó kutatása, az utóbbi évtized pedig a periodikakutatás hazai fejlődésében. Ezt a kedvező változást több tényező is támogatta. Ezek közül a két, talán legfontosabb az irodalomtudomány kutatási fókuszainak az átalakulásával hozható összefüggésbe. Egyfelől azzal, hogy az irodalom mediális és másfelől pedig tágan értett társadalomtörténeti meghatározottságai olyan kérdésekké szelídültek, amelyek az interdiszciplináris peremterületekről a „normál tudomány” standardjai közé helyeződtek át. Miközben egyre világosabban körvonalazódik mindaz, amit még nem tudunk a magyar irodalom sajtóközegének durván két évszázados médiatörténetéről, egyre világosabban artikulálódik egy magyar irodalmi sajtó-, pontosabban média- vagy periodikatörténet iránti igény. A kötet 31 tanulmánya az 1837 és 1992 közötti irodalmi sajtó történetébe enged bepillantást.

Hivatkozás: https://mersz.hu/hansagi-szajbely-tortenetek-az-irodalom-mediatortenetebol//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero