Hansági Ágnes, Szajbély Mihály (szerk.)

Történetek az irodalom médiatörténetéből

Az akadémizmus és a szabályelvűség bírálata

Az őt vitára ingerlő, imént idézett bírálatok által is láthatóvá tett „meghasonlást” „tudós intézeteink és közönségünk ízlésében”1 Rákosi anomáliának tekintette, amelyet megszüntetendőnek gondolt – és megszüntethetőnek, hiszen a más téren is mintának számító Franciaországot úgy mutatta be, mint ahol ilyesmi nem létezett:

[Csiky Gergely] „Párizsba menekült, oda, ahol ily szakadás az irodalmi tudás és az irodalmi élvezés között nincsen, ahol immár megbizonyította az irodalom, hogy a legfőbb tudás és a naiv sokaság mindig találkoznak az egyszerűségben, az igazságban, és megértik egymást.”2

Az efféle találkozás elmaradásának okát egy másik írásában a magyarországi tudósok túlzott klasszicizmusában és konzervativizmusában vélte megtalálni. A Gyulai- és Beöthy-féle „akadémikusokat” a „hagyományok, a szentesített formák, a külső és belső törvények” őreiként és ápolóiként, a „befejezett minták” tisztelőiként írta le – mint ilyenek tehát véleménye szerint törvényszerűen távolodtak el az élettől és az átlagemberektől: az élet ugyanis „a nyughatatlan újítás, a merész próbák és vakmerő kísérletek kohója”, „az emberek” „kíváncsiságát és sympathiáját” pedig „az élet evolutiói vonzzák”;3 és el is távolodhattak, hiszen mint Rákosi hangsúlyozta, jellemzően nem piaci elvek alapján működő intézményekhez kötődtek. Rákosi számos írásának volt ambíciója, hogy elhárítsa az akadályokat a különböző rétegek ízlésközösségének létrejötte elől – amihez elengedhetetlennek látta az „akadémikusok” befolyásának visszaszorítását és az általuk hirdetett elvek presztízsének rombolását, minthogy ezek szerinte a közönség lenézésével ellene hatottak egy efféle demokratizálódásnak, egy-egy irányzat elvárásrendszerré merevítésével pedig megakadályozhatták volna a művészet alkalmazkodását a befogadók folyton változó igényeihez.

Rákosi elképzelése szerint a valódi, nem akadémikus műveltség nem fetisizálta a múlt alkotásait, de volt azokhoz hozzáférése, ugyanakkor pedig nem szakadt el a nagyközönségtől abban a tekintetben, hogy érdekeltségei elsősorban a jelenhez fűződtek:

„Az irodalmi műveltség kritériuma, hogy a tanultabb ízlés ekképpen érdeklődése tárgyában korlátozva nincsen, élvezi és érti elmúlt idők tartalmát és formáit egyaránt. De a legműveltebbet is legközvetetlenebbül, eleven érdeklődésénél fogva saját korának anyaga, formái és tartalma vonzzák és indítják részvételre.”4

A kortárs alkotók részéről tehát tévedésnek gondolta volna, hogy az akadémikus kisebbség igényeit próbálják meg kielégíteni, és a jelenbeli problémáktól elfordulva elidegenítsék maguktól a (művelt és kevésbé művelt) nagyközönséget: „Aki pedig a régi receptre ír jót, azt a műkritikusok megdicsérhetik, de az nem a publikum embere, legföllebb az akadémiáké.”5 A közönség megragadásának feltétele Rákosi szerint nem ilyesféle előírások teljesítése volt, hanem hogy az alkotó egyfelől „igen erős költői egyéniség”6 legyen, másfelől pedig különlegessége mellett legyen nagyon is hasonló kortársaihoz:

„[M]inden időnek megvan a maga derengő vágya, megvan lelkében lappangó gondolata, megvan ki nem mondható baja. Kell tehát meglennie költőjének, aki a derengő vágynak kifejezést tud adni, a lappangó gondolatot megfogalmazza, a ki nem mondható bajt ki tudja mondani. Ez azután a kor embere.”7

Az akadémikus állásponttól való idegenkedés világos folyományaként Rákosi általában a receptszerűséggel kapcsolatban is szkeptikusnak mutatkozott. A művésznek a fentebbiek értelmében a jelenhez kellett kapcsolódnia, meg kellett találnia a „kapcsolatot az örökkévalóság és a mi életünk között”,8 azonban a korszerűség általános kívánalmából sem gondolt levezethetőnek előre meghatározható elvárásokat sem tartalmi, sem formai szempontból:

„De nehogy valaki azt értse ebből, hogy politikai vagy társadalmi, vagy nem tudom miféle témáról kell ennek az új világnak dalolni, hogy poétává avatódjék valaki. A modern világ csak más-más színben mutatja esetleg az örökkévaló emberi tulajdonságokat.”9

„Igen alárendelt dolog és legfölebb a pillanatnyi népszerűségre nézve lehet fontos, hogy valaki métrumos vagy ritmusos vagy ametrikus, rímes vagy rímtelen vagy éppen prózában megirt verssel jő: minderre van a múltban példa. A fő, hogy jó verssel jöjjön.”10

Mindazonáltal leírhatónak gondolta, hogy mitől lesz egy mű „jó”, de nyomatékosan nem szubsztanciális módon: ennek – a történelem során változatlan – kritériuma Rákosi szerint nem egy meghatározott tartalom vagy forma, hanem csupán e kettő összeillése:

„[A]z egésznek fogalma is kettős: külsőleg kell egésznek lennie s ez a kompozíció, belsőleg is egésznek kell lennie s ez a koncepció. A kettő úgy függ össze, ahogy az utóbbi az elsőbe – elosztva – beillesztődött, benne elhelyeztetett. A forma és a tartalom kérdése ez, amely az időkön át soknemű változáson ment át, iskolák alakították különféleképpen, de soha e kettőnek szép ölelkezése nélkül semmiféle iskolában senki maradandó sikerhez nem jutott.”11

Rákosi szerint így potenciálisan egyaránt használhatók voltak például az „újmódi” és a „régi” formák, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy „megfelelő tartalom nélkül” mindkettő egyformán „csak sablon és banális”.12 Ez az álláspont nyilvánvalóan szembement bármiféle szabályelvű, preskriptív törekvéssel, amely előzetesen és általánosan kiiktatott volna bizonyos lehetőségeket a művészek repertoárjából.

1	Rákosi Jenő, Alakok…, 178. [Csiky Gergely, 1891]
2	Uo.
3	Süle szerk., Rákosi Jenő…, 398. [Modern aesthetika, 1893]
4	Uo., 400.
5	Rákosi, A magyarságért…, 67. [Modern versek, 1898]
6	Uo., 68.
7	Uo., 67.
8	Rákosi, A magyarságért…, 142. [Versek és versírók, 1893]
9	Uo., 61. [Modern versek, 1898]
10	[Rákosi Jenő] –ő, „Versek”, Budapesti Hirlap, 1909. május 20., 1–5, 2. [Versek, 1909]
11	Rákosi, Tárcák, cikkek…, 2: 50. [Herczeg Ferenc, 1892]
12	Uo., 54.

Történetek az irodalom médiatörténetéből

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2025

ISBN: 978 963 664 161 0

Irodalom

Az irodalmi sajtótörténet más kérdéseket tesz fel, mint a társadalomtudomány egyik interdiszciplináris területeként, hagyományosan a politika- és társadalomtörténet, újabban pedig a kommunikáció- és médiatudomány segédtudományaként értelmezett sajtótörténet, amely a nyomtatott sajtóra mint a kommunikáció vagy a tömegkommunikáció intézményére tekint. Az elmúlt két évtized komoly előrelépést hozott az irodalmi sajtó kutatása, az utóbbi évtized pedig a periodikakutatás hazai fejlődésében. Ezt a kedvező változást több tényező is támogatta. Ezek közül a két, talán legfontosabb az irodalomtudomány kutatási fókuszainak az átalakulásával hozható összefüggésbe. Egyfelől azzal, hogy az irodalom mediális és másfelől pedig tágan értett társadalomtörténeti meghatározottságai olyan kérdésekké szelídültek, amelyek az interdiszciplináris peremterületekről a „normál tudomány” standardjai közé helyeződtek át. Miközben egyre világosabban körvonalazódik mindaz, amit még nem tudunk a magyar irodalom sajtóközegének durván két évszázados médiatörténetéről, egyre világosabban artikulálódik egy magyar irodalmi sajtó-, pontosabban média- vagy periodikatörténet iránti igény. A kötet 31 tanulmánya az 1837 és 1992 közötti irodalmi sajtó történetébe enged bepillantást.

Hivatkozás: https://mersz.hu/hansagi-szajbely-tortenetek-az-irodalom-mediatortenetebol//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero