Hansági Ágnes, Szajbély Mihály (szerk.)

Történetek az irodalom médiatörténetéből

Az egyéniség fontossága a művészetben és a kritikában

A sikerületlen mű Rákosi szemében tehát az volt, amelyben forma és tartalom harmóniája nem jött létre, és még inkább az, amelyben a szerző különféle effektusokkal, például „furcsaságokkal, szertelenségekkel, torzításokkal, vakmerőséggel, esztelenséggel és blaszfémiával”1 igyekezett elterelni az olvasó figyelmét az össze nem illésről. A „sablonoknak”, a „recepteknek” állandó rosszalló emlegetése világossá tette, hogy tartalom és forma összeillesztése mindig alkalmilag történhetett csak meg szerinte – Rákosi szótárában ennélfogva az utánzás volt az egyik leginkább pejoratív értelmű kifejezés, amely maga után vonta az egyéniség felértékelését és a csatlakozást a zsenielv hagyományához:

„Akadémiák, társaságok, csoportok, klikkek nem csinálnak forradalmat. Azt egy-egy lángelme csinál a művészetben. […] Iskolát is csinál az ilyen lángelme és irányt, de az inkább hibája és árnyékos oldala. Mert az ilyen iskola nem egyéb, mint a mester fölaprózva vagy eltorzítva. A talentum mindig egyéni.”2

Rákosi élesen megkülönböztette egymástól a valódi alkotókat, akik valami egyénit hoztak létre, a „lelketlen utánzóktól”;3 máshol pedig az „élő lelkes alkotást” állította szembe az „elmés bábbal”, amely „híjával van nemzője [...] lelkének”4 – írásai tehát azon jelentős, protoromantikus eredetű európai teoretikus tradíció részének tekinthetők, amelyben organicista szóképek voltak hívatottak elkülöníteni a művészetet a tanítható-megtanulható tevékenységek halmazától.5 Rákosi bizonyos tekintetben nem tartozott e tendencia radikális képviselői közé, nem vetette el például egészen az önképzést – a zsenialitást mindazonáltal teljes mértékben függetlennek tekintette attól: a tehetségnek, írta, érdemes a művelt alkotók „formai tökéletességeit elsajátítaniok”, a „mélység” és „eredetiség” nélküli formaművészek viszont nem tudják ezeket megszerezni, mert ezeket „Isten adja, nem a gyakorlat”; az eredeti alkotók műveit mindazonáltal „formai tökéletlenségben” is érdekesebbnek ítélte az utánzókénál.6

Ezzel függött össze, amit ugyanebben a cikkében így fogalmazott meg: „mint tehetségek fölfedezőjének szélesebb körökre elterjedt rossz hírem van”:7 a például Kupa Árpád asztalosmesterhez hasonló alkotók liberális-demokratikus elvekre hivatkozó szerepeltetése – aki Rákosi bemutatása szerint „a toll kezelésében dilettáns”, „az ismeretekben autodidakta”, de „égő talentuma a legszebbre, legművészibbre képes őt inspirálni és ragadni”8 – a forma- és műveltségközpontúnak látott akadémizmus nyilvánvaló provokációja volt (aligha véletlen, hogy megjegyzéseit Gyulai Pál hírlapokról megfogalmazott bírálatával kapcsolatban Rákosi ebben a Kupát bemutató cikkében adta közre). A fentebb említett hagyománynak Rákosi tehát sajátos változatát hozta létre: nem az organikus magasművészetet állította szembe a gépies populáris művészettel, mint az sztereotipikus volt, hanem minden regiszterben megkülönböztethetőnek gondolta egymástól az autentikus és inautentikus alkotásokat.

Az utánzás általános elvetése ahhoz vezetett, hogy Rákosi cikkeivel izolálni igyekezett az alkotókat, automatikusan gyanút keltve mindenféle iskolával, irányzattal, csoporttal és izmussal kapcsolatban: ezek létrejöttét a képzettség túlsúlyával magyarázta a tehetség felett, a „spekulációéval” az „inspiráció” felett, a „rafinériáéval” a „találékonyság”, a „közvetetlenség”, a „képzelet” és „ihlet” felett.9 Mindez pedig a racionalitással szembeni gyanakvásig is elvezette Rákosit a művészetről való gondolkodás terén – az igazán értékes alkotás létrejötte, magyarázta egy cikkében, nem tudatos és nem megérthető:

„Az erős, dalíró tehetségek tulajdonsága, hogy […] keresés nélkül találnak új és mintegy véletlenül produkálnak formailag is virtuóz dolgokat. […] Az igazi poéta lényét nem lehet teljesen kideríteni. Tehetségének végső szálai ott vesznek el a természet titokzatosságai közt. Ez a lélek nemzőképessége, mely megtermékenyül és szül.”10

A szabályelvűség radikális elvetése természetesen a kritika lehetőségeit is behatárolta Rákosi gondolkodásában. Abból, hogy „receptet új versre nem tudunk adni” és „recept szerint nem is igen tudunk írni”, egyértelműen következett számára, hogy „mindig csak arról tudjuk megmondani, jó-e, rossz-e, ami már megíródott”;11 a tehetség „konkrét esetekben egyenként bírálható és méltatható”, de „általánosságban” nem megragadható.12 A szabályokat azonban az efféle utólagos-konkrét kritikában sem gondolta megfelelő alapnak, így attitűdje ezen a téren is a szubjektivizmus és a racionalitáskritika felé tolódott el:

„Ami kevés elméletet tudok, abból egyikre is, másikra is rá tudnám bizonyítani, hogy derekas poéta; de csak a mások számára. Magam kételkedve nézem Apolló adeptusait, mert ha a könyv törvényét meg is, de a magam gyönyörűségét nem tudom bennök megtalálni. Enélkül pedig nem hiszek sem a poétának, sem a szabálynak. Viszont, ha a gyönyörködésem teljes, ott üdvözlöm a költőt, ha tudomásom elégtelenségével nem tudom is megbizonyítani a mivoltát és kikeresni a jussát. [...] Mit csináljak? Kétkedéssel nézzek magamra is – mármint másokról való ítéletemre? Ezt nem tehetem, mert akkor le kellene mondanom magamról és magam helyébe tenni az iskolát, a szabályt. És kénytelen volnék íróban és költőben keresni – nem a magam örömét és gyönyörűségét, hanem – a szabályt. Ez pedig igen sivár és vigasztalan foglalkozás lenne. Megmaradok hát eddigi módszeremen.”13

Rákosi imént idézett írásai tehát azon hagyományvonalak részeként is elhelyezhetőnek tűnnek, amelyeket a magyar kritikatörténet-írás deskriptív, illetve impresszionista kritika néven tart számon.14 Aligha lehetne azonban – az „öröm” és „gyönyörűség” kifejezések hangsúlyos használata ellenére a fentebbi idézetben – Rákosi álláspontját esztétista jellegűnek ítélni. Nézeteit a művészi alkotásokról írásaiban általában utilitarista alapú okfejtések keretezték – legfontosabb kérdése ebből a perspektívából az volt, milyen művek nem idegenítik el a közönséget, milyen művekkel való foglalkozásnak látják értelmét a potenciális befogadók. Forma és tartalom harmóniája ebben a nézetben például energiaoptimalizálást tett lehetővé és spórolást az elfoglalt polgárok idejével: Herczeg Ferenc elbeszéléseit például átgondoltságuk miatt dicsérte, és mert így „nem kell többet olvasnunk, mint amennyire okvetetlenül szükségünk van, hogy megtudjuk a legszükségesebbet”.15 A művészet legitimációjára általában is a tanulás, tapasztalatszerzés képzeteire támaszkodva tett kísérletet:

„Az írói művészet teteje az, amikor valakiről úgy tudunk beszélni, az illetőt úgy szólaltatjuk meg és úgy szerepeltetjük, hogy mindaz, amit róla mondunk, amit ő maga mond (általunk) s amit cselekszik, a szemlélőben azt az illúziót kelti, hogy egy igazi emberrel, egy igazi sorssal, egy igazi valósággal van dolga. S ha munkáját az író vele (vagy róla) úgy végzi, hogy a néző érdeklődése kielégíttetik, hogy az érzése azt mondja: érdemes volt az illetővel és sorsával foglalkozni, olvasmánya felér egy tapasztalással: akkor biztos lehet benne, hogy ott művészettel, írói hivatottsággal, becses talentummal áll szemben.”16

„A színpad az életet másolja előadásaiban, és így, mint iskola is mindjárt az élet után következik s csak utána jönnek sorban a többi iskolák. [...] Az iskola teljesíti kötelességét könyvekből, a színpad mulattatva az élvezetet nyújtja, az élet pedig torkon ragadja az egyént érdekeinek erejével.”17

„Hiszen évszázadokon, évezreken keresztül társadalmaknak, népeknek, az emberiségnek úgyszólván tanítása, közkincse, tömörített életbölcsesége marad egy-egy gondolat, melyet valaki, egy inspirált elme, legtöbbször poéta-ember megfelelő lapidáris mondatba vagy szavakba tömörített.”18

Az öncélú, „teljesen céltalan”19 művek e szemléletmód szerint nyilvánvalóan elszalasztott alkalmakat jelentettek, illetve visszaélést a befogadók idejével-erejével. És innen látszik legkönnyebben megérthetőnek Rákosi vissza-visszatérő megbotránkozása is a művészeti ágak közötti határátlépések felett, amely kérdést ugyancsak a hatékonyság szempontja felől közelítette meg:

„Nem egy fölfordult világ ez? Amikor a poéta, akinek rendelkezésére áll a nyelv, mely a gondolatok kifejezésének az eszköze, immár csak úgynevezett hangulatokra, benyomásokra, elmosódó érzésekre, ideges lélekbeli izgalmakra dolgozik, ami a zene föladata lenne; a zene pedig okoskodik, magyaráz, filozofál, sőt konkrét dolgokat, eseményeket, valóságokat akar megérzékíteni, amire csak az íróknak és költőknek van elégséges fegyverük: a nyelv. [...] nagyobb részük érthetetlen, mert zenei hatásokat keres [...] annak a fizikai gyönyörnek, melyet ehhez a zene tud adni, tized, századrészével se, mert hiszen erre a nyelv – a legszínesebb és legritmusosabb is – gyenge és szegény, ha a világos megértés döntő és óriási tényezőjét érintetlen hagyja.”20

1	Rákosi, „Versek…”, 2. [Versek, 1909]
2	Uo.
3	Rákosi, Tárcák, cikkek…, 2: 113. [Wagner Richárd, 1908]
4	Rákosi, A magyarságért…, 54. [Költészet, 1886]
5	Erről ld. pl. Martha Woodmansee, The Author, Art, and the Market: Rereading the History of Aesthetics (New York: Columbia University Press, 1994), 35–55.
6	Rákosi, A magyarságért…, 63–64. [Modern versek, 1898]
7	Uo., 63.
8	Rákosi, Tárcák, cikkek…, 2: 63–64. [Kupa Árpád, 1895]
9	Rákosi, A magyarságért…, 68. [Modern versek, 1898]
10	Rákosi, A magyarságért…, 53–54. [Költészet, 1886]
11	Uo., 67. [Modern versek, 1898]
12	Uo., 53. [Költészet, 1886]
13	Uo., 61–62. [Modern versek, 1898]
14	Rákai Orsolya, A teljes zenekar: Schöpflin Aladár és a társadalmi modernség irodalmi jelentősége (Budapest: EditioPrinceps Kiadó, 2013), 133–143; Angyalosi Gergely, Ignotus-tanulmányok: Közelítések az „impresszionista” kritika problémájához (Budapest: Universitas Kiadó, 2007), 43–78; Maya Lo Bello, „Impressziók hajszolása: A magyar impresszionista kritika komparatív kulturális elemzése”, ford. Márjánovics Diána, Literatura 45, 3. sz. (2019): 300–312; Komlós Aladár, Gyulaitól a marxista kritikáig: A magyar irodalmi kritika hét évtizede (Budapest: Akadémiai, 1966), 106–116.
15	Rákosi, Tárcák, cikkek…, 2: 51. [Herczeg Ferenc, 1892]
16	Uo.
17	Süle szerk., Rákosi Jenő…, 382. [Pulszky Ferenc mint kritikus, 1883]
18	Rákosi, „Versek…”, 1. [Versek, 1909]
19	Uo., 2.
20	[Rákosi Jenő] –ő, „A Holnap”, Budapesti Hirlap, 1908. dec. 20., 1–5, 2. [A Holnap, 1908]

Történetek az irodalom médiatörténetéből

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2025

ISBN: 978 963 664 161 0

Irodalom

Az irodalmi sajtótörténet más kérdéseket tesz fel, mint a társadalomtudomány egyik interdiszciplináris területeként, hagyományosan a politika- és társadalomtörténet, újabban pedig a kommunikáció- és médiatudomány segédtudományaként értelmezett sajtótörténet, amely a nyomtatott sajtóra mint a kommunikáció vagy a tömegkommunikáció intézményére tekint. Az elmúlt két évtized komoly előrelépést hozott az irodalmi sajtó kutatása, az utóbbi évtized pedig a periodikakutatás hazai fejlődésében. Ezt a kedvező változást több tényező is támogatta. Ezek közül a két, talán legfontosabb az irodalomtudomány kutatási fókuszainak az átalakulásával hozható összefüggésbe. Egyfelől azzal, hogy az irodalom mediális és másfelől pedig tágan értett társadalomtörténeti meghatározottságai olyan kérdésekké szelídültek, amelyek az interdiszciplináris peremterületekről a „normál tudomány” standardjai közé helyeződtek át. Miközben egyre világosabban körvonalazódik mindaz, amit még nem tudunk a magyar irodalom sajtóközegének durván két évszázados médiatörténetéről, egyre világosabban artikulálódik egy magyar irodalmi sajtó-, pontosabban média- vagy periodikatörténet iránti igény. A kötet 31 tanulmánya az 1837 és 1992 közötti irodalmi sajtó történetébe enged bepillantást.

Hivatkozás: https://mersz.hu/hansagi-szajbely-tortenetek-az-irodalom-mediatortenetebol//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero