Hansági Ágnes, Szajbély Mihály (szerk.)

Történetek az irodalom médiatörténetéből

A piaci elvek korlátozása és az önmérséklet szükségessége

Rákosi tehát írásaiban igyekezett figyelembe venni a nagyközönség kiszolgálásának szempontját, általában pedig a publikum erőfölényét hangoztatta. Koncepciója szerint ez relativizálta is a kritikus vagy a szerkesztő jelentőségét, hiszen ő csak ajánlatokat fogalmazhatott meg, de a fogyasztó-befogadó döntött:

„A közönség fogja megítélni: volt-e okom e csodálatosan érdekes tehetségért lelkesedni s jól tettem-e, hogy szárnyához csatoltam a modern sajtó hatalmas erejét, hogy egy szárnycsapással juthasson a helyre, amelyet érdemel.”1

Rákosi, mint azt több alkalommal, legélesebben Gyulai Pállal vitázva kifejtette, éppen azért gondolta a kortárs napilapokat alapvető fontosságúnak és minden korábbi formánál hatékonyabbnak az alkotók népszerűsítése szempontjából („Ha a komoly irodalom érdeke az, hogy a jeles tehetség hírhez és munkája kelendőséghez jusson: akkor soha csak megközelítőleg is olyan becses szolgálatokat a sajtó nem tett az irodalomnak, mint manapság.”2), mert a sajtó – éles ellentétben például az autonóm, „akadémista” kultúratermeléssel – nem hagyta figyelmen kívül a modern viszonyokat, és igyekezett követni a közönség igényeit, így pedig képes volt lépést tartani az egyre gyorsuló fejlődéssel. Az irodalom szempontjából Rákosi szerint ez egyfelől azt jelentette, hogy az antidemokratikus tekintélyek elveszítették túlhatalmukat, másfelől pedig azt, hogy a siker elérhetővé vált az alkotók számára minden irodalmi műfajban és műnemben – a történelemben először a költők számára is:

„[A] költészet kelendőségéről, divatjáról, a költők sikeréről szóló legendák csakis legendák. Mindig az volt a költő szerepe, ami ma: kielégítetlen vágy, csonka elismerés, küzdés, nélkülözés, sóvárgás a dicsőségre, küzdés az elismerésért és elmaradt jutalom. Úri vagy fejedelmi protekció, egy-egy mecénás tartotta a költőt. Remeket alkotni s éhen halni, halhatatlanságot biztosítani s elzülleni: ez bizony az irodalomtörténetben sűrűbben ismétlődik, mint a föltétlen dicsőség és elismerés. […] Ha ellenben ma talál valaki jó dolgot írni, huszonnégy óra alatt országos nevet csinálunk neki mi újságírók és exisztenciája biztosítva van. Állást kap újságnál, magánvállalatnál, megválasztják képviselőnek. Ebből a versíró sincs kizárva. Csak tudjon annak a nagyközönségnek dalolni, amely ma az újságok körül szellemi közösségben él és mindenre figyel, ami történik.”3

Azonban, mint azt a fenti idézet is jelzi, ezt a lehetőséget nem gondolta automatikusan adottnak mindenki számára, ennek okát pedig az alkotókban javasolta keresni:

„Fölvetném a kérdést: őbenne [Vajda Jánosban] rejlik-e vagy a közönségben, hogy eddig ketten nem értették meg egymást. És bizonyos, hogy elsőbben is őbenne keresném a hibát, és valószínűnek tartom, hogy meg is találnám.”4

Máshol, a fentebb idézettekkel egybehangzóan konkretizálta is, milyen költő számíthatna szerinte a „regény-, tárca- és színműírók” sikereihez hasonló eredményekre:

„A hiba a versírókban van, nem a közönségben. Csak akadjon poéta, aki a mi korunk tartalmát tudja megfelelő becsű formába önteni, poéta, aki eltalálta a tárgyat, formát és hangot, aki gyermeke idejének s egyszersmind megfelelő tehetség: ez nyitott országutat fog találni.”5

Rákosi alapelvei közé tartozott, hogy a publikumnak nem lehet szemrehányást tenni az elmaradt sikerek miatt: ez egyrészt abból a félelméből fakadt, hogy a közönség ítéletének felülbírálata „akadémikus” szubkultúrák elkülönüléséhez vezethet, másfelől abból a pragmatikus belátásból, hogy a közönség „nem egy ember, akit megszorítani és megzsarolni lehet”,6 tehát az egyes alkotó felelőssége, hogy megtalálja meggyőzésének, befolyásolásának módját. Imént idézett, Vajda Jánossal foglalkozó írásának ambivalens tónusa jól illusztrálja ezen elv következményeit: Vajdát nagy tehetségként jellemezte, akiből azonban hiányzik „a hódító elem [...] a tömegre és az egyesekre nézve is”,7 ezért szereplései ellenére sikertelen maradt. Rákosi cikke egyszerre teszi világossá, hogy a közönség szerinte rosszul jár, ha nem olvassa Vajdát, és azt is, hogy nem gondol eladhatónak olyasmit, amire nincs kereslet:

„Fog-e nekünk hinni, aki nem hitt neki magának? – Nem hiszem. Ezért vonakodtam írni Vajdáról általán. Nagy tehetsége és az elmaradt külső siker egy példátlan ellenmondás […] Én nem ajánlhatom Vajda könyveit. Magára vessen, aki ilyen költeményt olvasva nem vágyik olvasni a többit is, amely ezzel egy vénából eredett.”8

Általánosságban azonban Rákosi úgy vélte, hogy a tehetség és a népszerűség kölcsönösen feltételezik egymást, és a közönség ítéletének nincs fellebbviteli fóruma. A Vajda kapcsán megmutatkozó ellentmondást egy másik, Komjáthy Jenővel foglalkozó írása a siker különböző csatornáinak és temporalitásainak tételezésével igyekezett feloldani. Szerinte Komjáthy nem kereste „érvényesülését az ismert módokon”, és nem is volt „nyájas, mosolygós, első látásra és hallásra elbájoló egyéniség”, vagyis „nem vállveregető népszerűségre termett, hanem arra, hogy behódoljon neki a világ” – ez viszont, állítja a cikk, „nem megy könnyen, s nem egyszerre”, hanem „hosszú hadjárattal lehet elérni.”9 Komjáthynak tehát igen hosszú ideig kellett volna élnie, hogy megérje, amikor felé fordul a közönség; az irodalomtörténet-írás mindazonáltal végezte a munkáját, Komjáthyt pedig a nemzet lassanként elfogadta irodalmi kánonjának részeként, így válhatott mégis viszonylag köz- és elismertté. „Halhatatlanságot”, azaz generációkon átívelő presztízst, érvelt egy másik írásában, amúgy is csak „az irodalomtörténet ad”, a napi érdekeire tekintő közönség, és az ennek változékony ízlését kiszolgáló intézmények erre nem alkalmasak – vagyis önmagában „a közönség pártolásának ritkán van [...] köze egy-egy halhatatlan munkához”.10

Miközben tehát Rákosi élesen opponálta a közönség- és piacellenes attitűdök terjedését, és ebben a küzdelemben fontos szerepet szánt a sajtónak, az olyan, a publikum hiperdemokratikus és felfokozott tempójú ítélkezésén alapuló gyakorlatokat sem kívánta kizárólagossá tenni, amelyek szerinte a napilapok működését jellemezték; így például szerencsésnek gondolta, hogy a hírlapokon túl „irodalmi, tudományos és szakfolyóiratok sokasága”11 is az írók – nem utolsósorban nyilván az „első látásra és hallásra” kevésbé „elbájoló” írók – rendelkezésére áll. Ahogy már az „üveg” és a „drágakő” hasonlatai kapcsán látható volt, Rákosi a közönség által könnyebben és nehezebben, lassabban és gyorsabban, közvetlenül vagy csak az irodalomtörténet közvetítésével befogadható alkotóknak egyaránt helyet kívánt biztosítani a magyar kultúra gyarapításának munkájában; álláspontja szerint a piaci logika korlátlan uralma, bár fordítva, épp úgy féloldalassá tette volna a művészeti termelést, mint annak elfojtása:

„És én nem is hiszem, hogy a közönség nagyobb pártfogása s az írók fényesebb anyagi helyzete egyenes arányban állana az irodalom tartalmasabb fejlődésével. Én az ellenkezőt hiszem, azt, hogy egészben a nagyobb irodalmi forgalom beiszapolja, sikérebbé teszi az irodalmi vizek medreit s még a nagyobb tehetséget is a halhatatlanság szolgálatától elcsábítani képes a napi ízlés, a mulandóság szolgálatára. [...] Nagy forgalomra, mindig nagyobbodóra szüksége van tehát az irodalomnak, a nemzetnek, ha előre menni akar; de nem éppen a magyar író-világnak, mely kétségkívül van olyan helyzetben, hogy emiatt se elzüllenie, se szép feladatait kudarctól féltenie nem kell.”12

A sajtóra jellemző piaci logikát másfelől anyagi-egzisztenciális értelemben sem gondolta Rákosi abszolutizálandónak, bár örvendetes, a mecénások és akadémiák túlhatalma elleni küzdelmet nagyban előmozdító fejleményként írt arról, hogy „a tömegek tapsa és tetszése lett a pályabér, és ezzel az írói pálya a hivatásból egyszerre átalakult polgári állássá is”.13 Azt azonban már fenyegetésnek gondolta volna az így megszerzett szabadsággal szemben, ha a mű teljes mértékben asszimilálódna az áru, az alkotás a munka kategóriájába, az alkotóknak pedig a megélhetése is ki lenne szolgáltatva a közönség igényeinek, és így rá lennének kényszerítve az azoknak mindenáron való megfelelésre:

„Egyet tanuljon meg minden magyar író idejekorán: se megélni, se meggazdagodni ne múzsája után akarjon. Kedvét, örömét, pihenőjét, gyönyörűségét, édes izgalmát keresse a vele való foglalatosságban, ne kenyerét, borát és pecsenyéjét. […] Az irodalom pedig így fog legfüggetlenebbül, legáldásosabban, legbecsesebben fejlődni s a két faktor: irodalom és közönség eképpen fogja legüdvösebben hatását egymásra gyakorolni. Egyik se lesz a másiknak se zsarnoka, se rabszolgája.”14

Mint ez az idézet is mutatja, Rákosi a kínálati oldal résztvevőit igyekezett írásaiban önmérsékletre bírni, hogy a rendszer stabilitása megmaradhasson, és a kapitalizmus inherensnek tűnő veszélyei ne kerekedjenek felül az általa kínált előnyökön, ami annak fényében jól érthető, hogy a közönséget, a piacot a fentebb látottak szerint kontrollálhatatlannak tekintette. Az alkotók várakozásait annak hangsúlyozásával igyekezett visszafogni, hogy „sehol sem szaladgálnak tömegesen a dúsgazdag írók”,15 és feltétlenül kiküszöbölendőnek gondolta az olyasféle türelmetlenséget vagy illúziókat, amelyek egy adott (élet)mű regiszterének, sikerlehetőségeinek hibás felméréséből fakadtak – amint ez világosan látható a holnaposokról írott szövegeiben, akikkel kapcsolatban elfogadhatatlannak ítélte, hogy „egy egész nemzedék játssza a félreértett vagy meg nem értett lángész szerepét”.16

Egy másik cikkében egy könyvkiadót biztatott arra, hogy hagyja el „a »gyorsárverelő« üzletek kikiáltóinak banális és hazug frazeológiáját”. A kiadót egy általánosan jellemző tendencia reprezentánsaként mutatta be: „a modern üzleti élelmesség kezdi [...] a forgalomból kiszorítani” a régebbi vállalkozások klasszikus polgári erényeit („hosszú évek munkája, kipróbált hűség, szakbeli jelesség, szellem, egyenesség, megbízhatóság és becsület”).17 Ennek megfelelően Rákosi azt a mai nézőpontból átmeneti formációnak tűnő állapotot vélte optimálisnak és megőrzendőnek, amelyben az írók a piacon igyekeztek sikeressé válni, a sikeresek érdemi jutalmazása azonban már azon kívül történt meg – ezt a helyzetet az egyén részéről kispolgári visszafogottsággal párosítva alkalmasnak vélte a különböző irányokból leselkedő veszélyek elhárítására:

„Itt az író ember, ha némileg komoly és megbízható, könnyebben jut álláshoz, mint bárki és bárhol. A színház, akadémia, a múzeum s hasonló nyilvános intézetek, hol szerény, hol jobb állásokkal kínálkoznak; a zsurnalisztika tűrhető kenyeret ád: a magánintézetek, még pénzvállalatok is nem ritkán szívesen fogadják az írót; a képviselőházba könnyen küldi a választó a toll embereit, kiket a pártok is szívesen látnak. [...] Ha nincs más vágya, mint hogy egy csendes, tisztességes, becsületes kényelmű otthonban nyugalmat találjon halhatatlan munkák írására: erre van mód bőven Magyarországon. Aki itt se kényelmet és nyugalmat nem talál, se halhatatlan munkát nem ír, az ennek maga az oka, oka nem a magyar nemzet.”18

Rákosi gondolkodásában tehát a liberális és konzervatív elemek szervesen összekapcsolódtak: a demokratikus és piaci elvek által meghatározott társadalmat ideális, ám lényegéből fakadóan igen ingatag berendezkedésnek látta, amelynek romboló potenciálját ráadásul bármiféle elégedetlenség, türelmetlen változtatási vágy, forradalmi törekvés aktivizálhatta. Mindennek ellenszeréül a megelégedést ajánlotta – ami nyilvánvalóan behatárolta azon politikai irányok körét, amelyeket el tudott fogadni, és ami ennélfogva határozott tiltakozásra indította mindenkivel szemben, akiről úgy látta, nem becsüli a nehezen kivívott, állandó fejlődést biztosító rendet:

„[A] természet tökéletlenségeinek s tökéletességeinek végtelen skáláját semmi filantrópia és semmi doktrína meg nem változtatja [...] De konstatálom, hogy minden megelégedés és boldogság, a mi annak szokott neveztetni, lehetséges ittlenn és elő is fordul minden rétegében az életnek. Csak azt nem kell kívánni, hogy a földi giliszta az oroszlán boldogságát élvezze vagy megfordítva; csak azt nem kell hinni, hogy a napszámos vagy munkás azért nyomorult és boldogtalan, mert nem állanak rendelkezésére Rotschild eszközei a boldogságra. Ez a boldogság igen relatív fogalom s voltaképen reálisan csak az élet kedvét s az egészséges kívánságokat lehet annak nevezni. [...] Az egyesületek, a szervezkedések, melyek sztrájkokat, munkás-zavargásokat, kommün-uralkodást s ezekben fokozott nyomort, végtelen elégületlenséget, teljesíthetetlen vágyakat hoznak a világba. Ezeknek az újkori la mankai lovagjai, Don Quixote urfiak önök, Zola követői, rovására tehetségöknek és munkáik értékének, maradandóbb becsének és általánosabb és üdvös hatásának, s az »önök« közt ön is, tisztelt fiatal barátom, Bródy Sándor!”19

Annak a rendszernek a fenntartása, amelyben meggyőződése szerint a művészet szabadsága elősegítette a nemzet növekedését és a nemzet növekedése elősegítette a művészet prosperálását, olyan prioritás volt Rákosi számára, amelynek érdekében az egyes aktorok szabadságát bizonyos irányokban korlátozandónak vélte – amint ez irodalomtörténetileg emlékezetes összetűzéseiben Adyval és a holnaposokkal is világosan megmutatkozott.

1	Rákosi, Tárcák, cikkek…, 2: 65. [Kupa Árpád, 1895]
2	Uo., 62.
3	Rákosi, A magyarságért…, 66. [Modern versek, 1898]
4	Rákosi, Tárcák, cikkek…, 1: 177. [Nyári les, 1886]
5	Rákosi, A magyarságért…, 142. [Versek és versírók, 1893]
6	Rákosi, A magyarságért…, 81. [A magyar író, 1887]
7	Rákosi, Tárcák, cikkek…, 1: 177. [Nyári les, 1886]
8	Uo., 177, 181.
9	Uo., 2: 130–131. [Komjáthy Jenő, 1909]
10	Rákosi, A magyarságért…, 81. [A magyar író, 1887]
11	Rákosi, Tárcák, cikkek…, 2: 62. [Kupa Árpád, 1895]
12	Rákosi, A magyarságért…, 82–83. [A magyar író, 1887]
13	Süle szerk., Rákosi Jenő…, 398. [Modern aesthetika, 1893]
14	Rákosi, A magyarságért…, 84. [A magyar író, 1887]
15	Uo., 82.
16	Rákosi, „A Holnap…”, 1. [A Holnap, 1908]
17	Rákosi, Alakok…, 77–81. [Becsület az irodalmi vásáron, 1884]
18	Rákosi, A magyarságért…, 83–84. [A magyar író, 1887]
19	Rákosi, Alakok…, 139–140. [Don Quixote kisasszony, 1886]

Történetek az irodalom médiatörténetéből

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2025

ISBN: 978 963 664 161 0

Irodalom

Az irodalmi sajtótörténet más kérdéseket tesz fel, mint a társadalomtudomány egyik interdiszciplináris területeként, hagyományosan a politika- és társadalomtörténet, újabban pedig a kommunikáció- és médiatudomány segédtudományaként értelmezett sajtótörténet, amely a nyomtatott sajtóra mint a kommunikáció vagy a tömegkommunikáció intézményére tekint. Az elmúlt két évtized komoly előrelépést hozott az irodalmi sajtó kutatása, az utóbbi évtized pedig a periodikakutatás hazai fejlődésében. Ezt a kedvező változást több tényező is támogatta. Ezek közül a két, talán legfontosabb az irodalomtudomány kutatási fókuszainak az átalakulásával hozható összefüggésbe. Egyfelől azzal, hogy az irodalom mediális és másfelől pedig tágan értett társadalomtörténeti meghatározottságai olyan kérdésekké szelídültek, amelyek az interdiszciplináris peremterületekről a „normál tudomány” standardjai közé helyeződtek át. Miközben egyre világosabban körvonalazódik mindaz, amit még nem tudunk a magyar irodalom sajtóközegének durván két évszázados médiatörténetéről, egyre világosabban artikulálódik egy magyar irodalmi sajtó-, pontosabban média- vagy periodikatörténet iránti igény. A kötet 31 tanulmánya az 1837 és 1992 közötti irodalmi sajtó történetébe enged bepillantást.

Hivatkozás: https://mersz.hu/hansagi-szajbely-tortenetek-az-irodalom-mediatortenetebol//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero