A Magyar Szalon nemcsak a design, a képszerkesztési technikák és a rovatszerkezet tekintetében követte Joseph Kürschner7 folyóiratát. A naptári éveken keresztülvágó kötetlogika szintén ezen a mintán alapult: mindkét folyóirat hat lapszámból állít össze kötetet, a páratlan számozásúak az április–szeptemberi, míg a páros számozásúak az október–márciusi füzeteket tartalmazták, tématerületekre bontott tartalomjegyzékkel. Ez a ma már különösnek ható kötetszervezési eljárás, valamint az a körülmény, hogy a havi lapszámok az aktuális füzet tartalmát a hátsó borítón hozták (ami a kötés során le is kerülhetett a lapról), azt a benyomást keltheti az olvasóban, hogy a mediális értelemben dialogikusnak tekinthető illusztrált folyóiratokkal szemben a kiadó a monologikusnak tartott könyvtárgy előállításáról sem akart lemondani.8 A kötetek logikája az olvasók számára még évek múltán sem volt egyértelmű, a Lenczi fráter közlése kapcsán egy méltatlankodó olvasói levélre válaszolva kénytelenek voltak el is magyarázni:

A kép az illusztrált folyóiratokban nem másodlagos, kiegészítő vagy díszítőelem: maga is elsődleges műalkotás vagy információhordozó.13 Ahogyan a kép vonatkozhat a szövegre és interpretálhatja, úgy a szöveg is a kép értelmezőjévé válhat (erre a divatrovat, a néprajzi tárgyú, az idegen tájakat vagy technikai eszközöket bemutató cikkek, de az irodalmi szövegek is számos példát kínálnak). A képes folyóirat egymást olvasó és értelmező verbális és ikonikus tartalmai révén eredendően önreferenciálissá válik (hiszen a folyóiratszám egészében gondolkodva gyakran saját magát teszi a tárgyává), és ezáltal metareflexív értelmezői műveletekre kényszeríti olvasóját. Igl és Menzel ezért is tekintik a „metaizálódást” az illusztrált folyóiratok és hetilapok egyik legfontosabb struktúraalkotó tényezőjének.14 Az illusztrált folyóirat ugyanakkor szemiotikai, kognitív és kommunikációs szempontból multimodális jelenség. A printmédiumok történetében Hans-Jürgen Bucher szerint a nyomtatott sajtó megjelenési formáiban bekövetkezett változások két markáns történeti tendenciába illeszkednek. Az egyik „a multimodalizáció, ami azt jelenti, hogy az eredetileg domináns szöveges megjelenítési módot szisztematikusan más megjelenítési módok, például fotó, grafika, dizájn, layout, tipográfia és szín egészítették ki; másrészt a delinearizáció, melynek következtében az újságok lineáris, könyvszerű szövege nem-lineáris információs kínálattá vált, ahol az olvasó maga dönthet a befogadás sorrendjéről”.15 Az illusztrált irodalmi folyóiratok kulturális és irodalmi szerepét aligha érthetjük meg a multimodális kommunikáció hatásmechanizmusainak figyelembevétele nélkül.

A 19. század „képi fordulata” nemcsak azt jelentette, hogy a sajtó elsődlegesen verbális médiumból elsődlegesen vizuális médiummá alakult át.16 A printmédiumok történetében radikális váltást jelent, hogy a 19. század második felére létrejön a „képek tömegpiaca és a vizuális kínálat tömegközönsége”.17 Az illusztrált lapok formátumát azonban Hans-Jürgen Bucher meggyőző érvelése szerint mindenekelőtt az a gyorsuló globalizáció legitimálta, amely a közlekedési és kommunikációs hálózatok robbanásszerű fejlődésének, az expedícióknak és a turizmus megindulásának köszönhetően a tapasztalati világ „beláthatóságáról” alkotott korábbi elképzeléseket is megváltoztatta.18 Bár a Magyar Szalon címe, ellentétben a Vom Fels zum Meer metaforikájával, nem a világ tágasságára, hanem éppen a társadalmi-kulturális tér nemzeti és anyanyelvi behatároltságára utal, vagyis olyan helyszínre (szalon), amely inkább a (nagy)polgári vagy arisztokrata kulturális élet zárt tere, német laptársához hasonlóan nem mondott le a globalizálódó világ, az idegen tájak és kultúrák, valamint az idegen nyelvű irodalmak, a külföldi írók és művészek bemutatásáról.19 A 19. század utolsó harmadának illusztrált lapjai a képéhség kielégítésével, a változatos, szórakoztató tartalomelemekkel az ekkoriban formálódó populáris kultúra meghatározó tényezőivé váltak. Az illusztrált családi hetilapok, néplapok irodalmi kínálatából ezért sem hiányoztak az irodalom élvonalába tartozó írók és költők. Ezek az orgánumok ugyanis széles körű ismertséget és kiterjedt olvasóbázist garantáltak, így annak ellenére is vonzó platformnak számítottak, hogy mind műfajilag, mind terjedelmileg (a képek előretörésével egyre inkább) korlátozták az irodalmi szövegek és szerzőik mozgásterét.

Az illusztrált folyóiratok a nyolcvanas években tulajdonképpen annak az alineáris és multimodális kommunikációnak a lehetőségeit akarták kiaknázni az intellektuális diskurzus műfajai, a művészetek és nem utolsósorban a szépirodalom számára, amelyet az illusztrált családi hetilapok és néplapok teremtettek meg, a magyar és német lappiacon az 1850-es évek második felétől kezdődően. Ha a Magyar Szalon hasábjain ugyanazokkal az írókkal, újságírókkal és közírókkal találkozott a közönség, akiket a Vasárnapi Ujságból már ismert, az nem kis részben ennek a következménye. A strukturális párhuzam ebben a kérdésben azért sem elhanyagolható, mert a jóval kiterjedtebb német lappiacon ugyanezt a viszonyt figyelhetjük meg az Über Land und Meer: Allgemeine Illustrierte Zeitung (1858–1923)20 és a Magyar Szalon mintáját kínáló Vom Fels zum Meer között. Ahogyan Jókai, aki a Vasárnapi Ujság „húzóneve”, a Magyar Szalon arculatadó szerzőjeként tűnik fel, Theodor Fontane egyaránt illusztris szerzője mindkét német nyelvű lapnak. (A folyóiratban fennállása során szinte minden fontos németül író szerző megjelent, Theodor Stormtól Stefan Zweigig, az első számban az óbudai születésű August Silberstein is szerepelt.)

A Magyar Szalon szerkesztői a lap indulásakor Fekete József21 és Hevesi József, tudatos és szisztematikus sajtó- és reklámkampánnyal vezették be az új folyóiratot a magyar irodalmi piacra. A Czegléd című vegyes tartalmú hetilap, ahogyan a vidéki lapok többsége (Félegyháza: társadalmi hetilap; Kecskemét: a kecskeméti függetlenségi párt politikai és közművelődési közlönye; a kolozsvári Magyar Polgár és Ellenzék, Mohács és Vidéke, a sepsiszentgyörgyi Nemere: határszéli közlöny, a beregszászi Bereg: Társadalmi és megyei érdekü lap, a Pécsi Figyelő stb.), a kiadó által promóciós céllal közreadott beharangozót szinte szóról szóra követve számolt be az új folyóirat indulásáról:

Nem egészen négy évvel az indulás után, 1887 októberében közlik a folyóirat addigi szerzőinek a listáját.29 Néhány nevet érdemes kiemelni ebből a felsorolásból, kiegészítve a következő évek rendszeres szerzőiével, mert még a hevenyészett válogatás is sokat elárul arról, miként valósították meg a minőség, illetve a modernség programját a szerkesztők: Ábrányi Emil, Asbóth János, Bajza Lenke, Beksics Gusztáv, Bródy Sándor, Degré Alajos, Endrődi Sándor, Gárdonyi Géza, Gozsdu Elek, Herczeg Ferenc, Jókai Mór, Justh Zsigmond, Kiss József, Kóbor Tamás, Kozma Andor, Kürthy Emil, Lauka Gusztáv, Mikszáth Kálmán, Nogáll Janka, Petelei István, Rákosi Viktor, Reviczky Gyula, Szalay Fruzina, Szana Tamás, Tábori Róbert, Tolnai Lajos, Tutsek Anna, Wohl Stefanie. A folyóirat példányszámának emelkedése, a rövid idő alatt elért népszerűség és tekintély tehát azon alapult, hogy pontosan azt adták, amit ígértek. A folyóirat „modern” programja alapvetően különbözik a néhány évvel később, 1890-ben elinduló A Hét modern programjától és stratégiájától:30 „A korra jellemző szóhasználattól eltérően a modern itt nemcsak kortársat jelentett, hanem egy új költészeti irányt is kijelölt. A lap saját retorikája szerint A Hét publikálni, méltatni és létrehozni kívánta az új – vagyis az akadémiai-konzervatív értékrenddel szakítani vágyó – költészetet.”31 A Magyar Szalon az „új” bejelentése; a hagyománnyal való szakítás kinyilvánítása nélkül „újít”: a Jókai köré szerveződő indulás a fin de siècle íróinak kanonizálását segíti elő, miközben magának Jókainak is fórumot teremt kísérletező, modernista szövegei közléséhez. Az „átalakítás révén való közvetítés csele”32 azért is valósulhatott meg, mert a „legnagyobbakra” specializálódott folyóirat szerzőgárdája nem esztétikai-irányzati és nem is generációs alapon szerveződött. Az akkori kortárs irodalom valamennyi nemzedéke felbukkan a folyóiratban, mesterek és tanítványok, tisztességben megőszült negyvennyolcasok éppúgy, mint a kiegyezés táján születettek. Az avantgárd, kísérletező, felforgató szövegek mellett folyamatosan jelen vannak azok az igényes, magas minőségű, de inkább lektűrnek tekinthető „használati” szövegek,33 amelyek a napi olvasásszükséglet kielégítését szolgálják, miközben nem akarnak sem a bevált poétikai, retorikai vagy tematizációs gyakorlatokon változtatni.

Jókainak és Jókai holdudvarának a folyóirat mellé állítása hasonlóan tudatos lépés: nemcsak irodalmi minőségi garancia, hanem indirekt reklám is. A lap első számának második oldalán, a képek tartalomjegyzéke Jókai támogatását egyenesen patrónusi szerepként írja le, amikor azt a bennfentes információt osztja meg az első szám olvasóival, hogy a címképet megrajzoló Jókai Rózának a híres író-apa adta az ötletet: „Méltó büszkeséggel utalunk arra, hogy czímképünkhöz koszorús regényírónk Jókai Mór adta az eszmét geniális leányának Jókai Róza kisasszonynak, aki nagy ügyességgel és sok gonddal teremtette meg a »Magyar Salon« külsejét.”34 Szoros kapcsolatát az induló folyóirattal maga Jókai is fontosnak tartotta.35 A Nemzet, amelynek impresszuma szerint főszerkesztője Jókai Mór, felelős szerkesztője Visi Imre, kiadótulajdonosa pedig az Athenaeum Irodalmi és Nyomdai Részvénytársulat,36 1884. szeptember 25-én, az esti kiadás tárcájában Jókai Mórról címmel mutatványt közöl a Magyar Szalon szeptemberi füzetéből, amely „majdnem egészen Jókainak van szentelve”.37 A „metaizálódás” ebben az összefüggésben is érthető: a politikai napilap Nemzet mutatványt közöl a folyóiratból; a Magyar Szalon szeptemberi számát a Fővárosi Lapok másnap, 1884. szeptember 26-i számában ismerteti, a szerkesztők és a szerző engedélyével teljes terjedelmében átveszik Hegedüs Sándor írását.38 Hegedüs Sándor és Mikszáth Kálmán Jókai-cikkének részleteit a szövegekhez tartozó képanyag leírása vezeti be:

Nem véletlen, hogy a mediálisan különösen érzékeny Jókai a folyóirat első évtizedében folyamatosan jelen van az egyes számokban. A folyóirat a napilapok tárcarovataihoz képest az író számára a hosszabb epizódokkal és az epizódok közötti hosszabb szünetekkel a lassú olvasást igénylő szövegkísérletekre adott lehetőséget. A kisregények után az évtized vége felé közeledve azonban a novellák kerültek túlsúlyba, 1890 után pedig, Hevesi József szerkesztői kiválásával Jókai írásai látványosan eltűnnek a folyóiratból. A Magyar Szalonban jelent meg először Az apja fia (1884–1885), A Magláy-család (1885), az A ki holta után áll boszut (1886), a Lenczi fráter (1886−1887), a Légyottok a halállal: Visszaemlékezések (1887–1888), a Csalavér: Dramatizált elbeszélés három szakaszban (1888), A talmi asszony: életkép (1889), a Basszista és szabdsághős: Egy hajdani karnagy elbeszélése után (1889), a Vőlegény-verseny: Novella (1889), Két csepp a végtelenben: Mese (1889), Éjjeli fogás: Igaz történet (1889), Három pár: Életkép (1890). Jókai három év szünet után, 1893 karácsonyára tér vissza a Magyar Szalonba az elveszettnek hitt pályakezdő dráma, A zsidó fiú első közlésével.41 1894 januárjában a Magyar Szalon különszámmal tisztelgett az ötvenéves írói jubileumát ünneplő Jókai előtt, de az emlékfüzetet természetesen már karácsonyra kihozták.42 Alig találunk olyan magyar napi-, hetilapot vagy folyóiratot, amely ne adott volna hírt a Jókai Mór emlékfüzet megjelenéséről. Szerkesztője, Fekete József a szilveszteri napilapokat elárasztó reklámhirdetésekben valóban nem túloz, amikor azt állítja: az emlékfüzet a maga nemében „páratlan”. Az ismertebb, centenáriumi albumokkal összehasonlítva anyaggazdagság tekintetében valóban az emlékfüzet viszi el a pálmát.43 A különszámot A zsidó fiú első közlésével és azzal hirdeti, hogy a képanyaghoz Jókai saját relikviái, fiatalkori festményei közül maga végezte a válogatást: „e nemében páratlan és örökbecsü mü, melyhez Jókai Mór maga szolgáltatta személyes irodalmi és müvészi relikviáit, mely legelőszőr közli Jókai Mór első müvét, az 50 év előtt Petőfi Sándor által lemásolt »Zsidó fiu« czimü drámáját és több, mint 100 iró személyes reminisczencziáit Jókai Mórról”.44

A gazdag képanyag tehát Jókai saját válogatása, amely betekintést enged az idegen tekintetek elől amúgy elrejtett privátszférába; a politikai és a kulturális elit képviselői a sajtó, a színház, a tudományok és az irodalom „munkásaival” egy lapszámban beszélik el személyes emlékeiket az íróról.45 Az illusztrált folyóirat a képek és a szövegek összjátékával azt engedi látni és tudni, ami a mindennapi életben egy másik emberről a kívülállók számára általában hozzáférhetetlen marad. A megközelíthetetlen elit tagjai ugyanúgy beszámolnak a számukra emlékezetes találkozásokról, történésekről, mint egykori kollégái, munkatársai, a „kultúripar” munkásai. Az emlékfüzet írásainak olvasóra tett hatását az a kétarcúság is befolyásolta (ahogyan ma is), hogy a visszaemlékezők névsorának reprezentativitása a felidézett epizódok, életesemények bensőségességével, sokszor banalitásával, az emlékezések személyes hangvételével párosult. Ezt a kettősséget különös módon sem a tudományos, sem a kifejezetten lajstromozó, dokumentatív igényű cikkek nem törik meg, mint például Simonyi Zsigmond Jókai mint nyelvművész című írása46 vagy a Jókai-drámák színrevitelét akkurátusan számba vevő Festetich-dolgozat, a Jókai a Nemzeti Szinházban.47 Idősb. Ábrányi Kornél Jókai és a király-hymnusz: Egy kis visszaemlékezés48 címmel közreadott írása Jókai pályafutásának legnagyobb bukását beszéli el, azt a műfaji „kalandot”, amely az író meghurcolásával végződött.49 Bár Ábrányi saját szerepét hangsúlyozza az események alakulásában, három év távlatából, amikor az 1891 áprilisában kirobbant sajtóbotrányt éppen kezdenék elfelejteni, leírja azt a történetet, amelyen szerinte is „jobb volna rajta hagyni az áthatlan Sais-fátyolt”.50 Az illusztrált folyóirat tehát a multimodális kommunikáció eszközeivel a jubiláns író teljesítményének tárgyilagos bemutatásán túl elsősorban azt hangsúlyozza, ami az olvasóhoz hasonlóvá teszi: hibázik, időnként félreértik, időnként mulatságos vagy kellemetlen helyzetekbe kerül; szakmai teljesítményében ugyan különbözik pályatársaitól és olvasóitól, hétköznapi interakcióiban ugyanolyan, mint ők, szerethető ember.51

Jókai eltűnése a folyóiratból nemcsak Hevesi távozásával, hanem a Fekete József nevéhez köthető koncepcióváltással is összefüggésbe hozható. Fekete ambiciózus elképzelése valójában kísérlet a „modern” „magyar” „világirodalom” megalkotására a századfordulón. Az 1894. januári szám a „Szerkesztői üzenetek” rovatban arról tudósítja az olvasókat, hogy a Magyar Szalon tematikus, világirodalmi számok közlésébe kezdett:

Fekete célkitűzései között nem csupán az szerepelt, hogy a Magyar Szalont a modern világirodalom, a jó minőségű fordítások igényes orgánumává tegye. Az irodalmi műveltség Fekete felfogásában világirodalmi tájékozottságot is jelent. A globalizálódó és egyre tágasabbá váló világban megbízható, az olvasók világirodalmi orientációját segítő fórummá kívánta tenni a lapot, amely a világirodalom „képzetét” mintegy kiszabadítja a „nagy” nyelvek, de főleg a francia, az angol és a német nyelv fogságából. A magyar olvasók számára eleve otthonos német, vagy a széles körben ismert francia, angol irodalom mellé az első világirodalmi összeállításban a spanyol, 1894 áprilisában az olasz, novemberben viszont a kevéssé ismert szerb, és az utolsó, 1895. februári összeállításban az ekkoriban komoly nemzetközi érdeklődésre számot tartó skandináv irodalom modern, kortárs fejleményeit szemlézték. A spanyol, olasz, szerb és skandináv szám a fordításokat változatos és igényesen szerkesztett, informatív képanyaggal, kísérőtanulmánnyal bocsátotta útjára.53 Szalai Emil bevezető tanulmánya a vállalkozás egészének motivációjára is rávilágít: míg a régi spanyol irodalmat ismeri a magyar közönség, a kortárs spanyol írók és művészek, más európai nemzetekkel összehasonlítva, ismeretlenek a magyar olvasók számára.54 Szalai, amint arra a bevezető tanulmány címe is utal, abból indult ki, hogy a kortárs spanyol irodalom és képzőművészet modern törekvései csak együtt, egymás kontextusában érthetők meg. Az illusztrált folyóirat a jó minőségű reprodukciókkal erre a szinoptikus látásmódra és értelmezési metódusra alkalmas médiumot biztosított. A francia hatás feltételezése, amelyről a kortárs spanyol irodalom és művészet kapcsán gyakran beszélnek, Szalai szerint azért megalapozatlan és igazságtalan, mert a kortárs spanyol irodalom „nincs híján az önállóságnak”,55 és „sokkal kifejezettebben nemzeti, sokkal kevésbé kozmopolitikus, mint bármely más népé akár nyugaton, akár északon, akár keleten, fejlődik, halad s lépést tart a többi számottevő államokkal, de mindig a maga külön ösvényén jár”.56 Szalai alapos, imponálóan tájékozott és informatív tanulmánya olyan szerzők műveit vezeti be, mint Emilia Pardo Bazán, José Echegaray, Emilio Castelar, Armando Palacio Valdés, Joaquín Dicenta, Juan Valera, Pedro de Alarcón.

A másik teljes lapszámot megtöltő világirodalmi szám (ez is több mint 200 oldal) közel harminc kortárs olasz írótól, költőtől közöl verset, novellát, regényrészletet. Gauss Viktor, amint Szalai Emil és a vendégszerkesztők munkáját támogató Fekete József válogatása azért is érdemel elismerést, mert biztos ízlésüket nemcsak a lapszámok megjelenését követő évtizedekben kiosztott Nobel-díjak, de az elmúlt bő száz év is igazolták. Olyan szerzőktől válogattak, akiket ma is világirodalmi jelentőségűként tartanak számon, amilyen Ada Negri, Giovanni Verga, Gabriele D’Annunzio, Edmondo de Amicis, Giosuè Carducci vagy az első olasz női lapszerkesztő, Matilde Serao például. A szerkesztői megjegyzés szerint Domenico Ciampoli Spes, ultima dea című novellája első közlés, kifejezetten a Magyar Szalon számára íródott.57 A szerzők fakszimile aláírása, és a szövegek címsorában elhelyezett bélyegnagyságú portré arcot adott az itthon kevéssé ismert íróknak, az egész oldalas tablók pedig a művészek fotóival közelebb hozták a magyar közönséghez a kortárs olasz művészetet. A lapszámot ezúttal is kortárs (itt: olasz) képzőművészek alkotásai illusztrálják. A szerb és a skandináv blokk már nem tölt ki egy teljes lapszámot, és a bevezető tanulmányok is nagyobb hangsúlyt helyeznek a történelemre, országismeretre, a népszokások bemutatására, mint az irodalomra és a művészetekre. Az áttekintő igényű spanyol és az olasz tematikus szám után a terjedelmileg is jóval szolidabb szerb és a skandináv összeállítás a kimerülés jeleit mutatja, azt a benyomást keltve az olvasóban, hogy a szerkesztőknek nem állt megfelelő mennyiségű anyag a rendelkezésére. A nagyívű tervek és az első két sikeres szám után a világirodalmi projektum megtorpanása az újabb tulajdonos- és szerkesztőváltás előszele. Hevesi József visszatérése a lap élére véget vetett Fekete József ma is elismerést érdemlő kísérletének.

A Magyar Szalon mint illusztrált irodalmi folyóirat kulturális és irodalmi stratégiáját a világirodalmi számok mellett az 1889. novemberi tematikus szám világíthatja meg, amely a „gyerek” kérdésével foglalkozott. A három tanulmányból,58 egy novellából és két versből álló,59 a lapszám szűk egyharmadát kitevő tematikus blokkot Mai Mano és Társa gyermekekről készült, művészi fotósorozata illusztrálta; mivel azonban jóval több a kép, mint a szöveg, a 31 fotóból álló sorozat túlnyúlik a tematikus blokk határain. Az esszék sorában Pósa Lajos Hogy kell írni a gyerekeknek? címmel a gyerekirodalom kikülönülésének szükségessége mellett érvelt; azt az álláspontot képviselve, hogy az önálló, kifejezetten gyermekek számára írt irodalomnak „gyerekkompatibilis” tematikára és poétikára kell épülnie. A Magyar Szalon nyílt kiállása a magyar gyerekirodalom mellett nem meglepő akkor, ha a lap szerzőgárdáján végigtekintünk: a rendszeres munkatársak között többen is írnak (más orgánumokban) gyerekeknek; a folyóirat küldetésének tekintette a nőkérdés napirenden tartását, a nőírók munkáinak közlését. Meglepő és sokatmondó viszont ez a kiállás abban az összefüggésben, hogy a Magyar Szalon az esztétikai irodalom, a művészi minőség és a modernség első számú letéteményeseként tekintett ekkoriban önmagára, és ebben a programban mind az autonóm gyerekirodalom igenlése, mind a nőírók integrációja fontos szerephez juthatott.

A folyóirat irodalmi súlyának és kulturális pozíciójának a kontextusában érthető meg igazán, miért jelzésértékű Pósa Lajos Hogyan kell írni a gyermekeknek? című programcikkének a közlése, amely eredetileg az Országos Kisdednevelési Kiállítás 24 előadásból álló sorozatának lezárásaként, a záróünnepséget megelőző napon, 1889. október 14-én hangzott el. A Magyar Szalon irodalmi diskurzusban betöltött pozíciója Pósa Lajos cikkének olyan inkluzív megjelenési közeget biztosított, amely Pósa határozott állásfoglalását a gyerekirodalom kérdésében (kizárólag az az irodalom gyerekirodalom, amelynek odaértett címzettje gyerek) a modern mainstream irodalom fejleményeként artikulálta. A gyerekirodalom tehát az irodalom részhalmaza, amelyet azonban nyilvánvaló funkcionalitása elkülönböztet az autonóm esztétikai irodalomtól. A Magyar Szalon, amely megindulásától kezdve egyszerre definiálta magát a legmagasabb minőséget képviselő esztétikai irodalom orgánumaként és a színvonalas lektűr, a mindennapi olvasásra szánt „használati” irodalom fórumaként, kétségtelenül nyitott, mondhatni „tágas” irodalomfogalommal dolgozott, és mint ilyen, szinte predesztinálva volt arra, hogy a kikülönülő magyar gyerekirodalom ügyének támogatója legyen. A kikülönülési folyamat aktuális állásáról azonban sokat elárul az is, milyen előzmények után került a folyóiratba Pósa Lajos cikke. Dr. Faragó Gyula, az Országos Kisdednevelési Kiállítás orvosi titkára a Magyar Szalon 1888. augusztusi számának „Egyveleg” rovatában adott először hírt a folyóirat olvasóinak a készülő kiállításról.60 Faragó egyrészt eredményként tekint arra a tényre, hogy a magyar társadalom, ha megkésve is, de „érdeklődik a síró-rívó baby iránt”.61 Faragó szerint a szándék jó kezdetnek tekinthető, amely azonban nem pótolja a hiányzó intézményrendszert (hiányzik „a rendszeres üzem, amely a nyugoti kulturállamokban czéltudatosan kifejlődött”62). Faragó cikke tehát a társadalmi felelősségvállalásra helyezi a hangsúlyt, amikor hírt ad a lap olvasóinak a készülő kiállításról. Az 1889. novemberi számot megelőzően az 1889. szeptemberi szám is foglalkozik a kiállítással, és két olyan novellát is közöl, amely a gyermek kérdését tematizálja. Hevesi József A gépvezető című novellája azok közé a mesterségbeli tudással megírt, de alapvetően használati irodalmi szövegek közé tartozik, amelyek ugyan nem aspirálhatnak a kanonikus státuszra, de egyrészt a cselekményszerkezet profi megkomponáltsága, másrészt az irodalmi fikció retorikai-formanyelvi fogásainak gyakorlott alkalmazása (ellentétek, párhuzamok jól proporcionálva) alkalmassá teszik arra, hogy az olvasó a szöveg által elbeszélt életeseményt (az első gyermek megszületése a családban, az „apa születése”) érzelmileg is megértse, átélje, újragondolja.63 Balogh Arthur novellája a válás gyermekekre gyakorolt hatását hasonló módon viszi színre.64

A Kisdednevelési kiállítás címmel Hevesi József közölt részletes, képekkel gazdagon illusztrált élménybeszámolót. A szubjektív hangvételű, egyes szám első személyű tudósítás az egyéni benyomásokra, a tapasztalásra helyezi a hangsúlyt, arra, hogy a kiállítás, miközben az ismeretterjesztés bevett formája, egyénileg átélhető, privát, érzelmi tapasztalat is egyben. („Gyermek vagyok, gyermek lettem újra, hogy végigsétáltam amaz ezernyi apróság között […]”65) Hevesi cikkét az etnográfiai kiállításról szóló beszámoló zárja, és ehhez kapcsolódik a szubjektív helyszíni tudósítás kissé talán hatásvadász zárlata is: „És a mint el-elnézegetjük e tarka csoportokat, arról győződünk meg, hogy a kamcsatkai jégmezőkön, épúgy mint a tropikus vidéken és a mérsékelt égalj alatt, a félművelt és a czivilizáczió legmagasabb fokán élő népek között a szeretetnek, a gyöngédségnek csak egy tárgya van: a gyermek.”66 A novemberi tematikus számot előkészítő szerkesztői szándékról, dokumentumok hiányában, nehezen állíthatni bizonyosat, a korabeli sajtó azonban a „kisdednevelési kiállítás utóhangja gyanánt”67 tekint a folyóiratszámra. (A lapot illusztráló Mai Mano műterméből kikerült gyerekportrék is a kiállítás anyagát képezték.) Az azonban nyilvánvaló, hogy a Magyar Szalon szerkesztői társadalmi kérdésekben elkötelezettek, és a funkcionális, „használati” irodalom legitimitását is a társadalmi felelősségvállalásból eredeztetik. Olyan irodalomfogalomban gondolkodtak, amelyben az önmagát nem nyelvi művészetként értelmező fikciós elbeszélés, amely fontos társadalmi kérdéseket tematizálhat, és az önmagát éppen autonómiája okán esztétikaiként, nyelvművészetként értelmező irodalom megfért egymással. A modern irodalomnak ez a fajta megközelítése minden bizonnyal szükséges volt ahhoz, hogy a gyerekirodalom, abban az értelemben, ahogyan erről Pósa Lajos programcikke is gondolkodik, egy jó értelemben véve „elitista” magyar irodalmi folyóirat hasábjain hirdesse meg a maga új és korszerű programját.