A magyar szerzőknél még hangsúlyosabb a kortársak megjelentetése. Bár néhány kivételes esetben korábbi korok alkotóitól is adtak közre egy-egy művet, mint 1895-ben Mit énekeltek nagyanyáink összefoglaló címmel Endrődi Sándor akkor megjelent antológiájából2 egy-egy költeményt Csokonaitól (1773‒1805) és Csató Páltól (1804‒1841), a legtöbb művet kortársaktól jelentették meg, akik között igen sok a fiatal, és számos a vidéki (vagy aki vidékről került a fővárosba). Bár az induló éveket felidéző visszaemlékezésében a szerkesztő azt írta, hogy „régi irodalmi szokás szerint” az első számot ő is felcifrázta „nagy, országos hirű nevekkel”, mert, mint írta, a „csecsemőnek előkelő keresztapákra volt szüksége, hadd lássa a közönség, hogy a gyerek jó familiából való”, már ezen írásában megfogalmazta, hogy „olyan irókkal” alapított hetilapot, „akik még csak lesznek”.3 Hamarosan ismeretlen nevek tűntek fel a hasábokon, és a szerkesztői üzenetek tanúsága szerint (más lapokhoz hasonlóan) megindult az olvasói költemények áradata (is). A számos dilettáns – és a szerkesztőségi válaszok szerint a rovatvezetők türelmét igencsak próbára tevő – kísérlet mellett több ma is ismert és az irodalmi kánonba bekerült nevet, valamint néhány ma már kevéssé vagy egyáltalán nem számontartott, a korszakban azonban népszerű és a lap mértékét megütő színvonalú költő nevét is megtaláljuk. És mellettük számos egy-két alkalommal megjelentett szerzőt.

Kiss József egyrészt már meglévő ismerőseit igyekezett munkatársnak megszerezni, másrészt új tehetségeket keresett (és fedezett fel). Szerzői között találunk régi iskolatársat (Mikszáth Kálmán) éppúgy, mint korábbi munkatársat, rokont (Kóbor Tamás), de ismerősei gyermekeit is, mint például Tóth Bélát vagy Ignotust. Voltak, akik maguk keresték meg vagy küldtek verset (Erdős Renée és Juhász Gyula), és voltak, akikre a szerkesztő figyelt fel (Herczeg Ferenc).4 Ahogy Ignotus írta gyakran idézett visszaemlékezésében:

Az irodalomtörténet a Nyugat (egyik) előzményeként említi Kiss József lapját, s van, aki egyenesen úgy fogalmaz, hogy „[…] majdnem az egész Nyugat dolgozott a Hétben”.8 Itt most elsősorban a szépirodalmi művekkel is jelentkező szerzőket tekintve van, aki az új folyóirat indulásakor már nem dolgozott (nem publikált) Kiss József lapjában (mint a már említett Ignotus, Kaffka Margit, vagy a korábban néhány verset megjelentető Ady), és olyan is, aki – hosszabb-rövidebb ideig – mindkét lapba küldött írásokat (Cholnoky Viktor, Gellért Oszkár,9 Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula).

Végignézve az elemzett huszonöt évfolyam alkotói névsorán, a magyarok között csakúgy, mint a külföldiek esetében, találunk szerzőket, akik kizárólag verssel, mások csak prózával jelentkeztek, de elég magas azok száma is, akik költeményt és prózai művet is megjelentettek (bár közöttük is vannak, akik csak kivételes alkalommal tettek közzé verset vagy prózát, például az ünnepi számok alkalmából, és elsősorban íróként vagy költőként ismertek).

A vizsgált időszakban legtöbb költeménnyel jelentkező alkotó Telekes Béla (103) után Juhász Gyula (94) következik, őt követi Heltai Jenő (90), Kiss József (86), az 1901-ben elhunyt Makai Emil (85), Szalay Fruzina (85), a Hetes néven is író Kún József (68), Mezey/Mezei Sándor (52), valamint Erdős Renée (50)10 és Balla Ignác (50). Bár a sorrend nem érzékelteti, érdemes felhívni a figyelmet, hogy a megjelenések intenzitása igen különböző lehet. Amint Makai Emil példája mutatja, a költők közötti előkelő ötödik helyet alig több mint egy évtized alatt szerezte meg, miközben a szerkesztő a huszonöt év alatt szinte ugyanannyi költeményt jelentetett meg.11 (A megjelenési időszak és a publikálás gyakoriságának szempontja mellett a költők, írók, valamint a mind költeménnyel, mind prózai művel jelentkező alkotók együttes vizsgálata tovább árnyalja a képet.)

A műcímek és a terjedelem szerinti sorrend közötti eltérést leginkább a regények okozzák. Bár A Hét kevés regényt tett közzé, ezek nemegyszer szerzőik jelentős és fontos alkotásai, a magyar regényirodalom meghatározó művei. Kóbor Tamástól három jelent meg a vizsgált időszakban: A csillagok felé (1898), Budapest (1900), Szanaszéjjel (1901), Ambrus Zoltántól kettő: Szeptember (1895) és Solus eris (1902‒1903). Rajtuk kívül jelentősége miatt érdemes még megemlíteni Krúdytól A vörös postakocsit (1913).