Arról már volt szó, hogy az összes szépirodalmi alkotást tekintve (műcímek szerint vizsgálva és a terjedelmet figyelmen kívül hagyva) a magyar művek összaránya sokkal nagyobb, mint a külföldi műveké (~80%‒20%),1 amit magyarázhat egyfelől a mindössze egy-két költeménnyel jelentkező amatőrök nagy száma, valamint indokolhat, hogy könnyebb lehetett a magyar irodalom friss műveihez hozzájutni, mint a külföldi irodalmi terméshez. Ez még akkor is igaz, ha a korszakban a kávéházakban, az Otthonban, és (akik tagjaik voltak, azok számára) a kaszinókban is könnyen hozzáférhetők voltak a külföldi napi- és hetilapok, folyóiratok, több író (és belső vagy közeli munkatárs) töltött hosszabb-rövidebb időt külföldön, és rendelkezett – személyes – külföldi kapcsolatokkal. Emellett neves külföldi alkotók is jártak Magyarországon, és tartottak például felolvasásokat. A szerzők és munkatársak eredetiben olvasták a külföldi (szép)irodalmat, és a szerkesztő levelezésében többször is szerepel, hogy belső munkatársait, gyakran, de akár ritkábban megjelenő szerzőit is arra kérte, hogy ajánljanak a figyelmébe rövidebb külföldi novellákat, elbeszéléseket,2 másokat pedig fordítások elkészítésére sarkallt.3

 

 

 

 

Az összes szépirodalmi mű megoszlását nézve az arány 61%‒39% a költemények javára, ami a terjedelmet is tekintve 52%‒48%-ra módosul. Érdemes azonban megnézni a költeményeken és a prózai műveken belüli arányokat is a magyar és külföldi irodalom tekintetében.

 

 

 

Csak a költeményeket tekintve megint csak a magyar versek aránya a szembetűnő (86%‒14%), a prózai műveknél és jeleneteknél pedig ez az arány 70%‒30% a magyarok javára (a terjedelmet is figyelembe véve 62%‒38%). Noha az arányok egyértelműen a hazai szerzők többségét jelzik, A Hét külföldi irányultsága jelentős, amit tovább erősítenek a külföldi vonatkozású nem szépirodalmi szövegek, közöttük is a szépirodalmi alkotásokra és szerzőikre vonatkozó kritikák, hírek, vélemények, tudósítások, bemutatások.

 

 

 

 

 

Amint az előzőekben már volt róla szó, a külföldi írók-költők vizsgálatánál nem mindig egyszerű a nemzetiségi besorolás, hiszen el kell dönteni, hogy születési hely, nyelv vagy állampolgárság szerint kerüljön valaki egyik vagy másik csoportba. Mivel néhány esetben úgy véltem, hogy fontos a nyelvhasználat, ez döntött a besorolásnál, máskor pedig a választott haza miatt került valaki egy adott kategóriába. Természetesen a választás olykor „önkényesnek” is tekinthető, ezért a kérdéses és/vagy általam valamilyen szempontból jelentősnek ítélt esetekben a döntést jeleztem, és a választásomat megindokoltam. A kérdést tovább árnyalja és egyben bonyolítja, hogy jó néhány esetben a korabeli birodalmi határok nem esetek egybe a mai országhatárokkal, valamint hogy például egy lengyel–zsidó családban született írót milyen nemzetiségűnek tekintsünk. Egy alkotót akkor soroltam a jiddis szerzők közé, ha azon a nyelven (is) alkotott.

 

 

A külföldi költeményeket vizsgálva (a szerzők nemzetiségi vagy esetenként nyelvi besorolása szerint számolva és minden szerzőt tekintve) az alábbi sorrend állítható fel (cím szerint): francia (136), német (100), angol (30), olasz (22), osztrák (22), orosz (22), római (12), amerikai (11), cseh (10), belga (9), héber5 (9), ír (9), arab (8), svájci (8), lengyel (7), magyar(országi) szerző idegen nyelven (7),6 skót (6), norvég (4). Emellett három-három bolgár, görög, kínai és spanyol költeményt, két-két dán, jiddis és román, egy-egy finn, hindu, indiai, svéd és szerb alkotást találunk, két esetben pedig minden szempontból azonosít(hat)atlan a szerző. Bár a besorolási bizonytalanság más döntések esetén kisebb mértékben módosíthatja a számokat (és esetenként a sorrendet is), a lap érdeklődése és irányultsága így is látszik. A számadatok nem jelzik, hogy hány művet írt ugyanaz a szerző,7 és azt sem, hogy melyik szerző – és adott esetben, részben ennek függvényében, melyik irodalom – mikor volt népszerű a lapban, és ennek volt-e konkrét oka, de hathatott a népszerűségre, gyakoribb közlésre egy-egy szerkesztő, belső munkatárs vagy műfordító személyes érdeklődése, egy-egy szerző európai felfedezése vagy éppen magyarországi látogatása. Például a héber költőket Makai Emil fordította, A Hétben megjelenésük időpontja 1891 és 1892 (nem véletlenül, hiszen Makai Zsidó költők című kötete 1892-ben látott napvilágot).8

 

 

A két statisztikából jól látszik, hogy bár mindkét kategóriában egyértelmű a francia többség, a költeményeknél a francia és a második helyen álló német művek száma között sokkal kisebb a különbség, mint a prózánál, ahol a francia közlemények száma majdnem háromszor annyi, mint a második helyen álló orosz prózáé.

 

 

A külföldi irodalmi jelenlét elemzésének azonban csak egyik eleme a művek számának vizsgálata, emellett érdemes az egyes szerzők népszerűségét is tekinteni. Azért is fontos a legtöbbet közölt (fordított) alkotók névsorát is figyelni, mert előfordulhat, hogy míg a művek száma szerint az egyik nemzeti irodalom a leginkább reprezentált A Hét hasábjain, a szerzők tekintetében egy másik nemzeti irodalom alkotója bizonyul a legnépszerűbbnek, amint erre a külföldi próza esetében van is példa, hiszen míg az összes szépprózai alkotást tekintve a franciák felülreprezentáltak, az egyes külföldi szerzőknél az orosz Csehovtól jelentették meg a legtöbb művet a vizsgált időszakban. Természetesen – éppúgy, mint általánosságban a művek számának vizsgálatakor – az egyes szerzőknél is fontos szempont lehet, hogy folyamatosan jelentettek-e meg tőle műveket vagy esetleg alkalomszerűen, egy adott időszakban sőt, adott időpontban (esetleg csak egyetlen számban) adtak ki tőle többet, ezt azonban jelen tanulmányban nem vizsgáltam.

 

 

Míg a költőknél – az angol irodalmat leszámítva, amely azonban a konkrét számokat tekintve messze elmaradt a francia és német irodalmaktól – a legnépszerűbb szerzők nemzetisége nagyjából tükrözi a nemzeti irodalmak sorrendjét, amennyiben a legtöbb művel jelentkező szerzők között elsősorban francia (és német) alkotók szerepelnek, a próza esetében ez nincs így.

 

 

Az idegen nyelvű szövegeket magyarra átültetők sokan maguk is szépírók voltak, és bár a lap olykor következetlenül közölte a műfordítók nevét, néhányuké részben a tartalomjegyzékből és a lapszámokból, részben a különböző híradásokból tudható (például a Balzac-regény megjelenésekor az ismertetés megadta a fordító nevét is). Olykor a szerkesztő levelezéséből derül ki, hogy kiktől kért fordítást. A teljesség igénye nélkül említhető a lírikusok között (az ő nevüket következetesebben adja meg A Hét) Szalay Fruzina, Telekes Béla, Kosztolányi Dezső, Heltai Jenő, Ignotus, a prózafordítók közül pedig az orosz irodalom neves ismerője, Szabó Endre, az olasz irodalomból fordító Tóth Béla és francia művek átültetője, Ambrus Zoltán.