Úgy tűnhet, a szerkesztői üzenetek rovat nem érdemel figyelmet, a lapok szükségszerű, de figyelmen kívül hagyható részéhez tartozik, legfeljebb a szerkesztés adminisztratív kérdéseiben segíthet eligazodni. A Hét „Heti postája” azonban ezen túlmutató kutatás tárgyát is képezheti, Kiss József szerkesztői válaszaiból ugyanis magát a lap poétikai programját és szerkesztési elveit érthetjük meg. A rovat név nélkül megszólaló beszélőjét ugyan nem lehet teljes bizonyossággal Kiss Józseffel azonosítani, a beszédpozíció és a hangnem alapján azonban nagy valószínűséggel az ő szövegeiről van szó. A szerkesztői üzenetek rovata mindig a főszerkesztő közvetlen kommunikációs csatornájaként prezentálja magát. Rédey Tivadar visszaemlékezéseiben egyértelműen a „maestro” saját szavaiként olvassa a „Heti posta” javaslatait.1 Ami a szakirodalmat illeti, Angyalosi Gergely ugyancsak nyilvánvalónak tekinti, hogy a „Heti posta” üzeneteit Kiss József írta.2 A kéziratok visszautasítására vagy elfogadására vonatkozó üzeneteket tehát joggal olvashatjuk úgy, mint a főszerkesztő szólamát: azokat az értékelési szempontokat tartalmazzák, amelyekből magának Kiss Józsefnek rajzolódnak ki a színvonalas, korszerű, modern költészetről vallott nézetei. Kritikai megjegyzéseket majdnem minden lap szerkesztői üzeneteiben találunk, ám ami A Hét rovatát egyéníti, az a beszédpozíció: a „Heti postában” a főszerkesztő tanárként, mentorként lép fel, visszautasításaiban nem a beküldő kigúnyolása vagy a rovat olvasóinak a szórakoztatása a (kizárólagos) cél. Legélesebb kritikáját is egyértelműen pedagógiai szándék vezérli, a rovat funkciói között kitüntetett szerepet kap a tehetséggondozás.

A továbbiakban A Hétben közvetlenül megszólaló szerkesztői hanggal foglalkozom, a szerkesztőség, pontosabban a főszerkesztő, Kiss József elvárásrendjének rekonstruálására teszek kísérletet. Ahhoz, hogy érthetővé váljon A Hétben közölt szerkesztői üzenetek egyedi helyzete, több kontextus alapos vizsgálatára van szükség. Egyrészt konkurens lapok szerkesztői kommunikációját elemezve körvonalazható, mi az, ami A Hét „Heti posta” rovatát egyéníti – milyen értékek mentén bírál, és hogyan használja sajátos módon a korban általánosan elterjedt rovattípust. Másrészt Kiss József korábbi szerkesztői gyakorlata fényében nyomon követhető elvárásrendjének és poétikai felfogásának változása, így ráláthatunk, hogy az egyéni ízlésen túl mely tényezők irányítják A Hétben megfogalmazott poétikai értékrend kialakulását. Ezzel a kettős keretezéssel juthatunk el a tanulmány tulajdonképpeni kérdéséhez: hogyan is működik az általam „tanári-mentori” szerepnek nevezett beszédpozíció A Hétben? Milyen értékek mentén ítél a szerkesztőség, és hogyan jelöli ki a modernként elképzelt új irodalom irányát és lehetőségeit? Ezek megválaszolásához a „Heti posta” üzenetei megkerülhetetlen forrásanyagnak bizonyultak. A Hét modernségképzetét közvetítik a lapban közölni vágyó költők felé, és mintegy betekintést nyújtanak a szövegmunka, a szerkesztés egy szakaszába. A lap indulásakor felvett mentori-tanári szerep hangsúlyossága az átmeneti szerkesztőváltások fényében válik nyilvánvalóvá: Kiss sajátos beszédpozíciója annak időszakos megváltozásával, majd megszűnésével együtt körvonalazható.

Ahhoz, hogy A Hét egyedi szerkesztői kommunikációját értelmezni lehessen, érdemes kitekinteni néhány kortárs párhuzamra. A „Heti posta” gyakran élcelődik a rivális lapok szerkesztői gyakorlatán. Ennek részben reklámértéke van: a versenytársak megszégyenítésével a lap saját magát magasabb színvonalúként prezentálja. Ugyanakkor a konkurencia kigúnyolásával saját értékrendjét is körülírja:

A felsorolt lapok mindegyike hetilap, ám célközönségüket, ízlésvilágukat és szerkesztési gyakorlatukat tekintve jelentősen eltérnek egymástól. A negyvenes évek divatlapjait idéző Képes Családi Lapoknak Murányi Ármin volt a szerkesztője és kiadója, a lap programszerűen a német képes újságok kiszorítására törekedett.6 Nem is feltétlenül irodalmi periodika volt, és csupán azért tekinthető A Hét versenytársának, mert a korban népszerű hetilapok közé tartozott.7 Konkurenciának inkább az 1854-ben alapított ismeretterjesztő-irodalmi hetilap, a családi lapok közül a legnagyobb tradícióval és legszélesebb olvasóközönséggel rendelkező Vasárnapi Ujság nevezhető,8 amely azonban A Héthez képest jelentősen eltérő irodalomszemléletet képviselt. Előfizetési felhívásaiban a „nemzeti irány hű szolgálatát” ígérte, Dersi Tamás értékelése szerint „irodalmi ízlése Gyulai Pál irányát követte”.9 A nepotizmus vádja, amellyel A Hét támadta a Vasárnapi Ujságot, az „akadémikus irodalom” bennfentességére vonatkozott, az említett Szász Károly A Hét számára nem egyszerűen a Vasárnapi Ujság munkatársa, hanem a Kisfaludy Társaság és a Magyar Tudományos Akadémia tagja volt. Úgy a Képes Családi Lapok, mint a Vasárnapi Ujság a század első felének német mintára alkotott, népszerű hetilaptípusait fejlesztette tovább, széles és változatos olvasóközönségre számított, fókusza kevésbé irodalmi, mint inkább ismeretterjesztő, szórakoztató volt. Szerkesztői üzeneteikben is több évtizedes múlttal bíró, bejáratott lapok módjára kommunikáltak.

A következőkben a felsoroltak közül két, A Héttel körülbelül egy időben induló lap, a Magyar Géniusz és a Magyar Szemle szerkesztői üzeneteire térek ki. A Hevesi József és Karczag Vilmos által szerkesztett Magyar Géniusz 1892-ben indult, fél évvel A Hét idézett bírálata előtt. A Magyar Géniuszt a Nyugat „egyik bölcsőhelyeként” értékelő utólagos értelmezések inkább a későbbi, 1902–1903-as évfolyamokra fókuszálnak, amelyek szerkesztésében Osvát Ernőnek is kitüntetett szerepe volt.10 Most a 20. század eleji lapszámok helyett A Hét idézett kritikájával körülbelül egy időben megjelenő néhány évfolyam anyagával (1892–1894) foglalkozom, amely nyilván más képet fest, mint az új szerkesztővel és új munkatársakkal működő későbbi évfolyamok szöveganyaga. A Magyar Géniusz szerkesztői üzenetei kevésbé kritikusak, mint A Hétben olvashatóak, inkább csak a szokványos logisztikai kérdésekre válaszolnak, pozitív olvasói levelekre reagálnak, biztosítanak egy-egy beküldőt szövege közelgő megjelenéséről, bekötési táblák, előfizetések, beküldött rejtvénymegfejtések kérdésében nyilatkoznak. A szerkesztői üzenetek között gyakori a köszönetnyilvánítás: az előfizetők és olvasók támogatását olyan mértékű udvariassággal nyugtázzák, amelyre sem A Hétben, sem más, itt tárgyalt lap üzenőfalán nem találunk példát. A lap beszédmódjának állandó vonása a negédesként ható udvariasság, míg a csipkelődő humor és irónia teljesen hiányzik belőle. Ha egy szerkesztői üzenet kritikus is, a lap nem zárkózik el a beküldött szöveg esetleges közlésétől.11 Egy-egy beküldött szöveg fogadását vagy visszautasítását nem kíséri indoklás, a személyre szabott üzenetekből ritkán lehet a Magyar Géniusz profiljára vonatkozó általános következtetést levonni. Így érthető Kiss éles ítélete a lap szelekciós folyamatáról. Természetesen előfordul, hogy a Magyar Géniusz is visszautasít kéziratokat, de ilyenkor vagy egyáltalán nem indokolja a döntést, vagy tömören, semleges hangnemben ír a beküldött szövegekről.12 Kiss viszont konkrét korrekciós javaslatokkal egészíti ki kritikai megjegyzéseit, vagy fenntartja magának az átírás, szerkesztés jogát. Gyakran maga dolgozza át a javításra szoruló verseket, míg a Magyar Géniusz szerkesztője a beküldőt kéri a szöveg átírására.13 A Magyar Géniusz „Szerkesztői üzeneteiben” tehát egy elsősorban szervező, ügyintéző, technikai kérdésekkel foglalkozó szerepkör rajzolódik ki, de konkrétan megragadható irodalmi program vagy költészeti iskola a rovat alapján nem körvonalazható. A Magyar Géniusz első évfolyamainak az irodalomtörténeti emlékezet sem kedvezett. A főszerkesztő, Hevesi József „szerény irodalmi teljesítménye némileg beárnyékolja és elhomályosítja az általa szerkesztett, 1892. január 1-jén indult Magyar Géniusz jelentőségét”.14 Kiss József, a kilencvenes évek ünnepelt költője természetesen más kritikai és szerkesztői presztízzsel bírt, így másként is szólalhatott meg poétikai kérdésekben, mint Hevesi József.

Más a helyzet a Magyar Szemlével, amely Kiss gúnyos ítélete szerint nem szelektált eléggé alaposan a beküldött munkák között. A Magyar Szemle, bár felekezeti – katolikus – lap volt, aktívan részt vett az egyházi kérdéseken túlmutató diskurzusokban is. Zászlóbontás című, programszövegnek tekinthető vezércikkében a „nemzeti szín” mellett a katolicizmust nevezte meg a lap által támogatott irodalom irányadó eszméjeként.15 A Hét megjelenése előtt, az akkor még Rudnyánszky Gyula által szerkesztett hetilap lelkesen fogadta az új konkurenciát: „A Magyar Szemle nem csak hogy ez egyetlen versenytársát üdvözli, de őszintén kivánja, bárcsak keletkeznék minél több ilyen vállalat. Mert itt az ideje, hogy eféle folyóiratok vegyék ki végre az irodalmi ügyek vezetését a telhetetlen napilapok keézből [sic!].”16 A Magyar Szemle új, potenciális irodalmi vezetőt ünnepelt A Hétben,17 amely képes lehet a napilapok által dominált, felgyorsult, átláthatatlan irodalmi térben vezérhangként fellépni. A legtöbb századvégi heti- és havilap (beleértve később A Hetet is) pártállástól függetlenül osztotta ezt a napilapok térnyerését veszélyesnek minősítő véleményt.18 Léteztek ugyan olyan napilapok, amelyek a gyakori megjelenés ellenére is irodalmi igényességgel tudtak működni (például a Fővárosi Lapok), a századvégen mégis általánosan elterjedt volt a nézet, hogy a napilapok „irodalomellenesek”, demokratizáló potenciáljuk ellenére romboló hatásúak.

A Hét mutatványszámának megjelenésekor már kevésbé volt pozitív a fogadtatás, de az új lapot még mindig a Magyar Szemle kiegészítőjeként értelmezték:

Beszédes az „egészséges költészet” kifejezés, amely századvégi kontextusban a népszerű, nyugati mintákat követő, „dekadens”, ilyen értelemben „beteges” vagy „káros” irodalmi szövegek ellenpólusaként értendő. A dekadens irodalmat „betegesnek” minősítő bírálatok már az 1880-as évek konzervatív sajtójában gyakoriak voltak. Pár évvel a Magyar Szemle idézett kritikája után pedig egész Európában univerzálisan ismerték és széles körben osztották a „modern”, vagy „dekadens” irodalmat „nem egészséges” irodalomnak tekintő nézetet. Max Nordau Entartung című 1892-es nagy tanulmánya az általános degeneráció tüneteként értékelte a századvégi, „dekadens” művészetet.21 A könyv a századvég egyik legmeghatározóbb irodalmi irányzatokkal foglalkozó szövege lett, tudományosnak tűnő, pszichológiai megalapozású elméletet adott a „dekadens” művészettől idegenkedők kezébe, és a valamely irányzathoz kapcsolódó vagy a magukat dekadensként értelmező művészeket is vitára késztette.22 A Magyar Szemle nézőpontjából A Hét, bár magát nem nevezte dekadensnek,23 ennek az „egészségtelen” irodalomnak a terjesztője volt, nem lépett fel elég szigorúan az új irányzatok hatása ellen, engedett a divatnak, és csupán tét nélküli, a szórakoztatást szolgáló szaloncsevegést űzött.

A Magyar Szemle „Szerkesztői üzenetek” rovatában megmutatkozó értékrend is egyértelműen ellentétes A Hétével. A Magyar Szemle üzeneteinek java része kezdő költőket kosarazott ki; pusztán tényközlő vagy megsemmisítő kritikával társuló elutasítást fogalmazott meg. Beszédmódjában sokkal közelebb állt Kiss „Heti postájához”, mint a Magyar Géniusz hasonló rovata, de ha van is átfedés a két lap kommunikációs stratégiája és stílusa között, a Magyar Szemle költészetideálja lényegesen konzervatívabb volt, mint A Hété. Már A Hetet üdvözlő első cikk alapján is láthattuk, hogy a Magyar Szemle az új hetilap versanyagát nem az akadémiai művészetfelfogással, hanem a napilapokban közölt irodalmi szövegekkel szemben képzelte el. Saját szerepkörét is hasonlóképp értelmezte: az irodalmat a „rossz” hatásoktól megmentő, a „helyes” és „egészséges” (=konzervatív, katolikus) irányt képviselő lap; azzal a megszorítással, hogy A Hétnek szánt szerephez képest a Magyar Szemle saját magát nemcsak a napilapokkal szemben pozicionálta, hanem mint olyan konzervatív kritikus sajtóorgánumot, amely az Akadémiát és a Kisfaludy Társaságot is „jobbról támadja”.24 Ezt a felfogást tükrözik a szerkesztői üzenetek rovatában közölt elutasító kritikák is:

A legtöbb kritikai visszajelzés nem poétikai jellegű, hanem a lap profiljára vonatkozik. Visszautasítja, és más profilú lapokba (gyermeklapokba, élclapokba, napilapokba, divatlapokba, szaklapokba) irányítja át a nemkívánatos szövegeket, ezzel deklarálja saját felsőbbrendűségét. Előfordul, hogy ez a lap profiljára hivatkozó elutasítás nem a szöveg minőségéről, hanem annak tartalmáról, témaválasztásáról vagy regiszteréről tesz állítást. A visszautasításokon keresztül, mintegy azok inverzeként implikálja, milyennek kell lennie a Magyar Szemlébe illő, „egészséges” irodalomnak: „Borzadunk e képektől s nem tartjuk szépirodalmi lapba, főképen női közönség elé valóknak. Ilynemü realizmus helyén való egy orvosi szakkönyvben, de megbotránkozással kell visszautasitanunk a törekvést, mely azoknak kényes izlésü szépirodalmi lapban követel helyet.”27 A realista, naturalista ábrázolásmód visszautasítása szintén olyan normatív irodalomfelfogásról tanúskodik, amely úgy a formai megalkotottság, mint a témaválasztás vagy a képviselt erkölcsi pozíció tekintetében előírni kívánja, mi számíthat irodalomnak és mi nem. A Hét szerkesztősége ugyan határozott, egyértelmű elvek mentén gondolkozott a modern irodalom lehetőségeiről, nem fogalmazott meg ilyen típusú és léptékű tematikus és formai előírást.

A Magyar Szemle konkrét műfaji kikötéseket is közölt, elutasító kritikáit gyakran ezekre az elvárásokra alapozta:

A Hét egyszerre revü és szépirodalmi lap. Ugyan csak 1894-től vette fel a „Politikai és irodalmi szemle” alcímet, addigra kialakult struktúrája nem módosult. Dersi Tamás szerint A Hét ekkorra ismerte fel azt a piaci rést, amelyet sikerrel tudott betölteni: „A Hét fő célja olvasóinak friss és átfogó tájékoztatása, a napilapok igényeit és lehetőségeit meghaladó mélységű reflexiók, kommentárok közlése.”29 Az új alcím inkább a már kialakult struktúra és szerepkör felvállalását jelezte. Bár A Hétnek is volt többé-kevésbé állandó kritikarovata, és rendszeresen közölt értekező cikkeket az irodalom és kultúra alakulásáról, helyzetéről és feladatáról, a publikált irodalmi szövegek és hamar ikonikussá váló rovatai (mint a „Krónika” vagy az „Innen-onnan”) elsőbbséget élveztek az elméleti, kritikai cikkekkel szemben. A Hét az irodalom alakulására nem előíró jellegű elméleti szövegeken keresztül, hanem a közölt szépirodalmi és publicisztikai szövegekkel próbált hatni. Nem képviselt soha egységes, könnyen körvonalazható kritikai iskolát, a bírálatok gyakran egymásnak is ellentmondtak. A kritikákban megfogalmazott nézeteket nem a lap kollektív álláspontjaként, hanem az adott kritikusnak A Hét nyilvánosságában vállalt álláspontjaként kell kezelnünk. Emiatt a lap szerkesztői üzenetei kiemelten fontosak: ez az egyetlen rovat, amely konkrét állításokat tesz A Hét szerkesztősége által kollektív módon (és a főszerkesztő által) is képviselt poétikai elvekről és elvárásokról.

A „láthatatlan” szerkesztő poétikai elvei helyett mégis a lap állandó kritikusának, Ignotusnak az értékrendje vált reprezentatívvá, amiről a lap irodalomtörténeti megítélése is tanúskodik, noha a korai, A Hetet átfogó irodalomtörténeti narratívában értelmező elemzések még Kiss Józsefet helyezték középpontba. Csak néhány példát említve: Pintér Jenő Magyar irodalomtörténete, majd Farkas Gyula A magyar irodalom története is Kiss József viszonylatában értelmezi a lapot, és (legalábbis részben) az ő személyes irodalmi ízlését és ítéletét látja tükröződni benne. Szerb Antal egyértelműen a Nyugat elődjeként mutatja fel A Hetet, és Kisst az irodalmi lap ízlését irányító, centrális szereplőként értelmezi, aki szerkesztő- és szervezőként maga köré gyűjtötte és tanította a kor új, polgári szellemben alkotó írónemzedékét.30 Egy idő után Ignotus vált a lap irodalmi elveit érintő tanulmányok centrális vagy kizárólagos alakjává.31 Az 1890-es évek második felére Ignotus (kritikái révén) kezdte átvenni azt a funkciót, amit Szerb Antal narratívája szerint Kiss József töltött be A Hétnél. A közös munka utolsó tíz évében – 1906-ig – Ignotus egyre fontosabb szerepet kapott a lapnál. Bár jelentősége vitathatatlan, A Hét indulásakor, különösen az első négy-öt évfolyamot tárgyalva érdemes mégis a főszerkesztő poétikai és lapszerkesztési meggyőződéseivel foglalkoznunk. Ha a szerkesztő szerepét hasonlóan értelmezzük, mint Uwe Wirth a kiadóét, vagyis „elsőként nyilvántartásba vevő olvasóként” és „utolsó kommentáló íróként”,32 egyértelművé válik, miért elengedhetetlen Kiss József szerkesztői gyakorlatának értelmezése A Hét irodalomszemléletének megértéséhez. Kiss szerkesztői döntései kimondatlanul is irányítják a lapban megjelenő szépirodalmi korpusz alakulását és így a lap irodalomszemléletét is. A szerkesztő már a szelekció révén is befolyásolja a lap szépirodalmi anyagát – ráadásul Kiss vállaltan átírja, átdolgozza és alakítja A Hétben megjelenő szövegeket. Éppen ezért szerkesztői jelenlétét érdemes „társszerzőségként” elképzelni.

Azt, hogy A Hét kritikusai nem egy kollektív álláspontot képviseltek, a bírálatok alatt feltüntetett név vagy (egy-egy belső munkatárshoz köthető) álnév is jelzi. Ellentétben például a Benedek Elek által szerkesztett Magyar Kritika gyakorlatával, ahol a bírálat gyakran névtelen, így a lap szerkesztősége inkább egyetértésben megszólaló görög kórusként mond ítéletet egy adott műalkotásról. A Magyar Kritikában a kritikus személyének eltitkolásával az elfogulatlan bírálat elsőbbségét hirdették,33 ugyanakkor egy egységes szerkesztőségi álláspontot is megteremtettek. A Magyar Szemle nézőpontjából A Hét azért bizonyult alkalmatlannak a neki megelőlegezett vezetőszerep betöltésére, mert kritikai értékrendje labilis, következetlen volt, a kritikus személye határozta meg és nem egy átfogó, közös program; irodalmi ízlését nem egy jól körülhatárolt és kimondott értékrend vezérelte. A „Heti posta” üzenetei a Magyar Kritika bírálataihoz hasonló módon, aláírás nélkül jelentek meg. Bár beszélőjük könnyen azonosítható Kiss Józseffel, az üzenetek megjegyzései nem kritikaként, hanem szerkesztői javaslatként jelentek meg a lapban: A Hét által publikálásra érdemesnek ítélt (ilyen értelemben támogatott) irodalom értékelési szempontjait körvonalazták.

A semlegesebb Magyar Géniuszhoz képest a Magyar Szemle és A Hét szerkesztői üzenetei nyilvánvalóan tükrözik azt a poétikai értékrendet, amelyet fő rovataikban képviselni kívántak. Az utóbbi két lap költői között kevés az átfedés: Palágyi Lajos, Endrődi Sándor, Reviczky Gyula, Koroda Pál, Zempléni Árpád neve mindkét hetilapban gyakran olvasható, de a legtöbb költő vagy A Hét vagy a Magyar Szemle hasábjain publikálta verseit. A Hét visszatérő kedvencei vagy teljesen hiányoztak a konkurens lapból, vagy egészen más irányt képviselő versekkel jelentkeztek. Telekes Béla, aki A Hét egyik legtermékenyebb költője volt a kilencvenes években, és akit A Hét olvasói nyíltan erotikus verseiről ismertek,34 a Magyar Szemlében csak első verseskötetének megjelenése után tűnt fel, először egy fordítással,35 majd alkalmi versekkel és vallásos témájú költeményekkel.36 A korabeli lapok tartalomjegyzékében vagy egy-két verssel jelentkező műkedvelő költőkkel találkozhatunk, vagy minden lapban publikáló, visszatérő nevekkel. Az, hogy a költők melyik hetilapban mit közöltek, inkább a lapok profiljáról és költészeti ideáljáról árulkodik, mintsem az adott költő poétikájáról. A „könyvészeti kód”37 erőteljesen kihat a „nyelvi kódra” is: a lapok célközönsége, kiadója, példányszáma, ára, a versek környezetében megjelenő elméleti, közéleti és szépirodalmi szövegek – de még az első ránézésre pusztán funkcionális rovatok is, mint a „Szerkesztői üzenetek” – befolyásolják az adott vers befogadását. A lapon belül megjelenő szövegek kölcsönhatására Kiss József tudatosan figyelt.