Kiss József „egyéni” hangokat keresett, olyan költőket, akik ki tudtak (és ki akartak) lépni a fennálló, megszokott költészeti iskolák keretei közül, és sem a romantikus vershagyomány öröksége, sem a divatos irányzatok által nem hagyták magukat befolyásolni. Az új „nagyságok” megkoronázása azonban nem szerepelt Kiss kimondott céljai között. Nem új költőóriások megtalálását remélte, nem egyetlen géniusz felbukkanását várta, aki majd revitalizálja a magyar irodalmat. A 19. század végére verstani, stilisztikai fogalmakkal tisztában lenni: az általános műveltség része volt. Írni tudni, olvasni a nagy klasszikusokat (akár több nyelven is) szintúgy. A magyar retorika és stilisztika már a 19. század közepétől iskolai tananyag volt. A századvégi iskolai értesítők tanúsága szerint a nyolcvanas évekre a legtöbb iskola tananyagához hozzátartozott a „rendszeres verstan”; elsősorban Greguss Ágost Költészettana alapján tanítottak.6 Számos más, iskolai vagy magánhasználatra írt tankönyv, segédanyag és összefoglaló létezett a 19. század végén, amely kifejezetten verstani alapokat összesített és gyakoroltatott. A Magyar Könyvkereskedők Egyletének közlönye, a Corvina 1880 és 1890 között Névy Lászlótól, Riedl Frigyestől, Dengi Jánostól, Baráth Ferencztől, Négyesy Lászlótól, Kaposi Luczián Ignácztól, Korda Imrétől, Torkos Lászlótól és Góbi Imrétől említ verstannal és stilisztikával foglalkozó tankönyveket, elméleti munkákat. A korabeli költészetpedagógiának ez a részleges körképe is mutatja, hogy a fogalmi tájékozódás általánosan elérhető és elsajátítható volt.

Kiss „költészeti iskolája” éppen ezért nem verstani normák átadását vagy a „helyes” nyelvhasználat szabályozását jelentette: szerinte nem lesz valakiből költő csak azért, mert a bejáratott formákat, költészeti hagyományokat ismeri, és jól bánik velük. Bár a „Heti postában” részletesen elemzett néha egy-egy képzavart vagy homályos költeményt, a versírásnak tankönyvekből elsajátítható „tudományát”, a „technét” nem kérte számon: „A technika mai fejlettsége hozza, hogy intelligens ember minden fáradság nélkül ir meg akár hat kötet olyan poémát is, melyet aki elolvasott, nyomban el is felejti, de amelyről még Gyulai Pál sem tudná bebizonyitani, hogy rossz.”7 Az a tanárszerep, amelyet Kiss József felvett, nem az ismeretátadást, hanem a tehetséggondozást helyezte előtérbe. Gondoljunk vissza a Magyar Szemle idézett kritikájára, amely a dal műfaji szabályosságát kérte számon a beküldött szövegen. Ehhez képest Kiss számára a műfajba sorolhatóság érdektelen. Nem normatív poétikai szempontok mentén ítélő kritikus, hanem a lapban jól működő verseket váró szerkesztő. Gyulai Pál azért lehet beszédes viszonyítási pont az idézett üzenetben, mert ő a legláthatóbb képviselője annak a költészeti és kritikai iskolának, amelyet Kiss merevnek és idejétmúltnak gondolt. Ugyanakkor kettejük szerepkörének a különbsége is fontos: Gyulai kritikusként bebizonyíthatná egy-egy vers sikerültségét, míg Kiss feladata nem a bizonyíthatóan jól sikerült, „szabályos” versek méltatása, hanem A Hét szerkesztése volt: az a vers, amely a tanulható verstani szabályoknak megfelel, de felejthető, a szerkesztő számára érdektelen.

Nem arról van szó, hogy Kiss teljesen elhatárolódott minden verstani alapelvtől, de kritikáiban szinte soha nem ezekre fókuszált. Azokat a kezdő poétákat, akikben meglátta az újszerű megszólalásmód lehetőségét, a kísérletezési vágyat, a verstani gyakorlatlanság ellenére is bátorította, és pártfogásába vette. Talán legbeszédesebb példája ennek a „Nagylaki” jeligével küldött levélre adott válasza:

A Hét a modern magyar költészet számára nem abban az értelemben választott nyugati (francia) mintát, hogy a francia modernség formatechnikáit és képi világát „kölcsönözte” volna. A „normaszegő aktusok mindennapos termelésén”11 keresztül végbevitt, provokatív, útkereső kísérletezést választotta mintaként, amely a művészet önértékének hirdetésével, a művészetet „életmódként”12 értve új művész-egyéniségeknek kívánt platformot nyújtani. A fiatal költőben, aki „poéta, csakhogy verselni nem tud még”,13 egyrészt megvan ez az újítási vágy (nem a meglevő minták újratermelésével próbál betörni), másrészt rendelkezik a művészi látásmód, egyéni figyelem elsődlegesként felmutatott képességével; azzal, amit Bourdieu így fogalmaz meg Baudelaire kapcsán: „az én kultúráját (és nem kultuszát) óhajtja, vagyis az érzéki és az értelmi képességek felfokozását és összpontosítását”.14 Az pedig, hogy Kiss József a visszautasított költőt nemcsak további versek beküldésére, de mielőbbi látogatásra is invitálja, azt jelzi, hogy szerkesztőként nem egyszerűen a lap feltöltése a célja, hanem a tehetségesnek ítélt fiatalok támogatása, a lapnak rendszeresen író, megbízható új szerzők megtalálása. A Hét és Kiss József elismerését kivívni nemcsak az utólagos visszaemlékezések tanúsága szerint jelentett irodalmi beavatást, de a lap által közvetített önképből is erre lehet következtetni. A „Nagylaki” jeligével jelentkező fiatal költő kiléte sem ebből a „Heti posta” üzenetből, sem más, a lapban megjelent szövegből nem kikövetkeztethető, de valójában lényegtelen is. Ami fontosabb, az az általános érvényű üzenet: akikben megvannak A Hét által támogatott értékek, azok nemcsak a publikálás lehetőségére, de a nagy költő személyes pártfogására is számíthatnak.

A legtöbb jeligés vagy álneves beküldővel, akiket Kiss a „Heti postában” pozitív vagy bátorító kritikával értékelt, A Hét olvasói a lap szépirodalmi részében újra találkozhattak. A továbbiakban az álneves szerzők közül egy Mezarthim nevű költővel foglalkozom behatóbban. Ignotusszal, Heltai Jenővel, Szalay Fruzinával, Tóth Bélával ellentétben Mezarthim soha nem került fel A Hét címlapjára, sőt mára már egészen elfelejtődött. Példáján keresztül azonban A Hét kritikai viszonyulása, Kiss József mentori attitűdje és az általa elvárt költészeti ideál is jól érzékelhető. Mezarthim neve először az 1891-es évfolyam 38. lapszámában, a „Heti posta” rovatban olvasható: „Mezarthim. Nagy szerénység öntől, hogy ilyen obscurus csillag nevét választotta aláirásul, holott az égbolt összes csillagai rendelkezésére állottak.”15 Az élcelődő köszöntést egy hosszú, részletes elemzés követte. Ez a felvezetés nem egyszerűen a szokatlan névvel játszik, de azt is megelőlegezi, ami majd a kritikai megjegyzésekből egyértelművé válik: Kiss szerint indokolatlan az anonimitás, mert a beküldött vers magas színvonalú. Mezarthim tisztázatlan kilétével több „Heti postában” közölt üzenetben foglalkoztak,16 és szintén a szerkesztői rovatban nevezték meg először, évekkel később, 1896-ban: „Mezarthim (polgári nevén Báró Kempelen Farkas) fiatal katonatiszt, aki Mars mellett a Múzsát is szolgálja. Hogy nem sikertelenül, arról az ön meleg érdeklődése is tanúságot tesz.”17 Az álnév feltehetően éppen a nemesi rang eltitkolását szolgálta, ezzel védve a költőt a dilettantizmus vádjától, amely gyakran sújtotta a századvég arisztokrata származású szerzőit.18 Báró Kempelen Farkas neve különösen terhelt volt, a széles körben ismert felmenőjével való teljes névazonosság miatt. 1885-től többször publikálta verseit saját nevén, A Hétnél mégis álnéven jelentkezett. Anonimitása mintegy lehetővé tette tehetsége felismerését. A Mezarthim nevet 1896 után is megőrizte A Hét hasábjain közölt versek esetében, és első kötetének megjelenése után más lapokban is használta. Báró Kempelen Farkast tehát nem A Hét fedezte fel, de az itteni „névtelen” megjelenés „garantálta”, hogy tehetséges, elismerésre érdemes (és modern!) költőről van szó. Két lapszámmal Mezarthim költői fellépése előtt Kiss részletes elemzést közölt a beküldött versről:

A vers egy betegápoló nővér pillanatnyi lelki tusáját (világi élet vs. hivatás) viszi színre. Kiss a következő hiányosságokat azonosítja: 1. Az 5–7. szakaszban kifejezett vívódás (kísértés) megjelenítési módja mesterkélt és túlságosan szembetűnő hangnembeli váltást eredményez. 2. Elütő képek kerülnek egymás mellé, „tüzjáték-apparátust” alkotva, ami csökkenti a vers hitelességét. 3. „Nem nevezi nevén a gyermeket”, vagyis homályos, eufemizáló nyelvet használ, „allegorizál.” 4. A „nővér” / „apáca” szavak hiánya értelmi zavart eredményez a szövegben; itt az utólagos korrekció nyilvánvaló, mivel A Hétben megjelent vers már címében használja a „Soror”, illetve a negyedik szakaszban az „apácza” szavakat. A 2. megjegyzés könnyen belátható módon a harmadik szakaszról szól:

A szakasz „tüzjáték-apparátusa”, amely valószínűleg a költőiség mértékét kívánta fokozni, „nem szép”, hiszen túlterheli a verset. A fényforrások megsokszorozása („csillag”, „ablak”, „csillár”, „mécsvilág”) és az azonos tőből származó „lobogtak” – „lobogó” szavak közelsége redundánssá teszik a versmondatot. Az idézett szakasz nem olvasható a Kiss által kifejezetten kedvelt elidőzés vagy késleltetés alakzataként. A késleltetés mint az esztétizmus fontos megoldása, a vers idődimenziójának felfüggesztésével magára a nyelvre, az eufóniára, a szöveg érzéki tapasztalatára irányítja a figyelmet,23 folyamatosan elmozdítja a jelentést. A különbség Mezarthim versének idézett szakasza és az esztétista késleltetés képhalmozása között, hogy míg utóbbi a képek érzékiségére és a nyelv hangzására fókuszál, Mezarthim verse tobzódik az egymást kioltó stilémákban és „gondolkodó nézés, átlelkesített érzékelés, erkölcsi mélységű gyönyörérzet” helyett24 „költői csengésű” kifejezéseket halmoz.25 Kiss ezzel a megállapításával pontosan rámutat arra a szakaszra, ahol a vers először átlép a „giccs” kategóriájába.26 A „tüzjáték-apparátus” Kiss szerint nemcsak „nem szép”, de „nem igaz”, hiszen figyelmen kívül hagyja – és ezáltal érvényteleníti – azt a szimbolikus rendet, amely a vers többi szakaszában érvényre jut; kiiktatja a vers bölcseleti értelmezési lehetőségeit, annak ellenére, hogy a filozófiai telítettségű „fény” motívumát használja.27 Bednanics Gábor a századvégi költészet alapvonásának tekinti a rögzítetlen jelentésre törekvő képalkotást, és éppen Kiss József Nagy fekete erdő című versében mutat rá ennek sajátos működésére: „a megképződő természeti jelenségek rendre mást jelentenek, s ezért nem köthetők le egyetlen jelölet oldalán sem”.28 Mezarthim verse azonban nem a nyelv sajátos működésére mutat rá a jelentés rögzítetlenségén keresztül, hanem rögzített (és klisévé vált) jelentésű képeket kever. A fent–lent (transzcendentális és humán) és fény–sötétség (élet–halál) szimbolikus rendjét egyszerre akarja érvényesíteni, így a jelentés tudatos eltolása helyett homályos allegorézisre invitál.

A 3. megjegyzésben Kiss erre a homályosságra figyelmeztet. A „Heti postában” gyakran használja a „nevezze meg a gyermeket a maga nevén” kifejezést (amely a német „Das Kind beim Namen nennen” szólás szó szerinti fordítása). A dolgokat nevükön nevezni nem azt jelenti, hogy Kiss minden komplex jelentést ki akar iktatni, A Hét versanyagát olvasva egyértelmű, hogy nem teljes „képrombolásra” szólít. A századvégi magyar líra egyik törekvése éppen a trópusoktól való tartózkodás leküzdése,29 a költői nyelv lehetőségeivel való kísérletezés. Kiss inkább azoktól a magyarázó jellegük miatt didaktikus alakzatoktól óv, amelyek egyértelműen egy előre kijelölt értelmezés felé terelik a befogadót. A rövidzárlatos, egyetlen jelentésre kihegyezett alakzatok megtörik a vers „hangulatát”, csökkentik a líraiság mértékét: „Elég kellemesen simulnak a kadencziák egymáshoz, de helyenként mint valami száraz ág belenyúlik a próza a poézisbe és tönkre teszi a hangulatot”30 – írja Kiss egy másik beküldött versre reflektálva. A próza – vagyis az értelmezést irányító hang kiránt abból a pillanatra koncentráló időtapasztalatból (hangulatból), amelyet Kiss a költészet lényegének tekint.

A Soror Baptiszt esetében az „allegorizálás” kritikája valószínűleg a negyedik szakasz giccsbe hajló explikatív allegóriájára vonatkozik:

A Kiss által „modernként” értett költészet a témaválasztás köznapisága és a vers „hangulatára” irányított figyelem révén a líra lehetőségeire kérdez rá. Az allegorézist a „nagyot mondás” érvére hivatkozva utasítja el: „Az a csapás, a melyen indulni látszik, nem oda vezet, a hova Ön jutni szeretne. Ne allegorizáljon. Ne akarjon mindig nagyot mondani.”33 A költő, aki „nagyot mond”, azt feltételezi, hogy a vers egy kifejezni kívánt eszme szolgálatában áll: formát keres a már meglévő (grandiózus) tartalom kifejezésére. Kiss ez ellen tiltakozik: „modern poéta nem allegorizál”, mert hiszi, hogy a költészet nem állítható valamely eszme szolgálatába anélkül, hogy instrumentalizálódna. Eszerint a baudelaire-i modernségfelfogáshoz közelítő elv34 szerint az egyszerű témák és a „nagyot mondás” tudatos kerülése lehetővé teszik a jelentéssel való játékot, a formával való kísérletezést – egy új költészet kialakulását. Kiss „költészeti iskolája” tehát nem verstani alapokat tanít, nem egy jól körülhatárolt elvrendszert követ, hanem a kísérletezési vágyat és a részletekre figyelést próbálja fejleszteni, ugyanakkor megtanítja, hogyan lehet felismerni és elkerülni a giccset. Hierarchikus viszonyban elképzelt ismeretátadás helyett a mentor/mentorált dinamikáját követő, tehetséggondozó (ilyen értelemben irodalomszervező) tevékenységről van szó.