Kiss József rövid távolléte után nemcsak a beszélő kilétével való játék vált egyre gyakoribbá, de a megszólalási mód és így a rovat funkciója is lényegesen megváltozott. A Kisstől megszokott tanári hanggal szemben, a „Heti posta” új beszélője a kezdő költőket egy általánosan csak budapesti Fűzfapoétáknak címzett üzenetben gúnyolta ki:

Ha figyelemmel kísérjük a „Heti posta” kommunikációját, az első három évfolyam aránylag konzisztens állításaival a negyedik évfolyamban újra és újra ellentmondó véleményekkel találkozhatunk. Szemléletes példa erre egy női szerző formaérzékét hiányoló üzenet:

Ha a Fűzfapoéták szerzőjének kiléte egyértelműen nem is tisztázható, az üzenet jelzi a rovat átalakulását. A negyedik évfolyam 17. (1893. április 23-i) lapszámának rendhagyó „Heti postája” is erről a változásról tanúskodik. A „Heti posta” korábban nem tapasztalt módon másfél oldalnyi terjedelemben jelent meg. Itt közölték az első olyan karikatúrát, amelyhez hasonlók később A Hét kedvelt, visszatérő elemeivé váltak, egy Ignotust ábrázoló kis rajzot: „Hogy azonban az elhallgatott névért némiképen kárpótoljuk Nagysádat, ide nyomatjuk az ő hiven talált fotográfiáját.”10 A többes szám, amely korábban inkább udvariassági formaként funkcionált, itt már a szerkesztőség mint közösség kollektív hangját jelöli, illetve a gyakori szólamváltás ellenére is fenntartja a szöveg stiláris egységét. Kezdetben úgy tűnik, mintha a szokványos, Kiss József hangjával azonosítható szerkesztői szólamról lenne szó: „a kis Ignotusnak (mi magunk közt igy hijjuk) az édes apja, a nagy Ignotus”.11 Ez kibillen, és mintha Ignotus kezdene beszélni (hasonlóan ahhoz, amit Kóbor Tamás üzeneteiben láthattunk): „A fiu sem akar jobb lenni az apjánál. Ignotus akar maradni.” Majd újra megváltozik a perspektíva: „ha véletlenül közelébe jutna [az olvasó], ellenállhatatlan vágyat érezne belemarkolni az ő természetes csigákban omló, szénfekete selymes hajába, amit mi meg is cselekszünk olykor, amikor valami nagyon szépet ir, mint például ma is, a Péter czimü kis mesteri rajz alkalmából”.12

A későbbiekben visszatérő poénná válik Kiss távolléte.13 A „rakoncátlan”, felügyelet nélkül hagyott fiatal szerkesztők hangja szétzilálja a „Heti posta” eredeti kereteit és a szerkesztőség tagjai közötti belső üzenetváltás vagy a közös munka műhelytitkainak leleplezése kerül előtérbe a rovat megszokott tartalmával szemben. Jól érzékelhető tehát, mikor ki beszél a „Heti postában”, különösen a lap indulásakor, de a többi rovathoz hasonlóan a szerkesztői üzenetek sem mentesek a lap ironikus, önreflexív játékosságától, amely egyre nagyobb teret kapott A Hét hasábjain. Az 1897-es évfolyamban már előfordult, hogy Ignotus Emma asszonyként írt a „Heti postán” belül. A szerkesztőnek címzett levelekből ismert szereplő a lap látszólag funkcionális rovataiba is beférkőzött, bevonódott A Hét hasábjain zajló folyamatos szerepjátékba. A „Heti posta” hangja akkor változott meg véglegesen, amikor Makai Emil 1898-ban főszerkesztő-helyettessé lépett elő. A korábban is jelöletlen, de könnyen nyomon követhető szólamváltás helyett, amelyet Kóbor Tamás ideiglenes szerkesztői intelmei vagy Emma asszony üzenetei jelentettek, immár egy kollektív, elvontabb beszélő jött létre. A „Heti posta” egyre gyakrabban elmaradt; hol kizárólag adminisztratív funkciót töltött be, hol a szerkesztőség szerepjátékának kellékévé vált. A funkcionális szövegek rendszeresen túlmutattak eredeti szerepükön,14 a költőtanár és tanítványai dinamikája helyett egy egyenrangú felekből álló, bennfentes kör hangja uralta a rovatot. A „Heti posta” az 1898-as évfolyam második felében, a szeptember 18-i lapszámtól kezdve nem tartalmaz érdemleges kritikát. Az olvasó az október 23-i lapszámból értesül Kiss elutazásáról, majd a rovat egészen el is marad az évfolyam utolsó előtti lapszámáig, amelyben továbbra sem a főszerkesztő szólal meg, hanem Emma asszony válaszol egy rajongói üzenetre. A század végére a „Heti posta” a szerkesztőség közösségjellegének lenyomatává vált.

A szerkesztőség korábbi struktúrája decentralizálódott, A Hét a kilencvenes évek közepétől műhelyként, az együttgondolkodás fórumaként prezentálta magát; a demokratikus műhelystruktúrának a képzete a visszaemlékezésekben is kiemelt szerepet kapott. Ignotus utólag úgy beszélte el A Hét szerkesztését, mint egy elvközösség szabadon szerveződő műhelygyakorlatát: „az inas A Hét-ben ugyanoly szabadon és teljesen hallathatta szavát, mint a mester”.15 Ennek egyértelműen retorikai funkciója is van: Ignotus saját szerepét hangsúlyozza vele, jelzi, hogy ő és a hozzá hasonló, főszerkesztőként vagy segédszerkesztőként sosem jelölt munkatársak is meghatározó hangjai voltak a lapnak. Ezzel A Hét érdemeit saját érdemeiként mutatja fel. A Hét itt vizsgált szerkesztői kommunikációjának tükrében igazoltnak tűnnek az ilyen önmitizáló visszaemlékezések: a „Heti postában”, a lap szerkesztését tematizáló metaszövegekben valóban a többszerzősség, többszólamúság domináns.

A visszaemlékezések szerint Kiss József mellett a „Heti postán” keresztül toborzott szerzők is részt vehettek a lap szerkesztésében, a szöveggel való munka során értek költővé:

A Képes Világ és A Hét szerkesztői hangjának összehasonlításából láthattuk, mennyire meghatározza egy lap költészeti ideálját annak profilja, célközönsége, illetve a szerkesztő személye. Kiss József mint a századvég ünnepelt költője, mint „költőfejedelem”,22 olyan autoritásként tudott megszólalni poétikai kérdésekben, ami a Képes Világ szerkesztőjeként még nem lett volna hiteles. A századvégen hangsúlyosan költőként szerkesztett, kortársai a lapot bizonyos értelemben az ő művészi teljesítményeként, saját alkotásaként értelmezték. Ezt A Hetet szemléző napi- és hetilapok nyelvhasználata is jelzi: rendszeresen „Kiss József lapjaként” beszélnek róla, gyakran a lap címe el is marad, csak a főszerkesztő-költő nevét említik. Éppen ezért indokolt A Hét versanyagát Kiss József mentori üzeneteivel együtt értelmezni ahelyett, hogy a verseket önmagukban, a lap kontextusából kiragadva olvasnánk, vagy kizárólag Ignotus A Hétben megjelent kritikáin keresztül közelítenénk hozzájuk. Kiss üzenetei nélkül nehéz modernnek, újítónak látni ezeket a verseket. Csak akkor látható, miben különböznek a napilapok alkalmi költeményeitől vagy biedermeier dalaitól, ha A Hét saját értékrendje felől olvassuk őket. A kevésbé sikerült vagy elavultnak tűnő versanyagot Kiss kritikai megjegyzéseivel együtt olvasva úgy tűnik, A Hét nem egyszerűen minőségi irodalmi anyag közlésére törekedett, de arra is, hogy a publikált szépirodalmi szövegek és a lap többi rovatának dialógusán és kölcsönhatásán keresztül értő befogadásra nevelje olvasóit – illetve megteremtse azt az irodalmi nyilvánosságot, amelyben sikerültebb és kevésbé jó szövegek polifóniájából elindulhat a magyar költői nyelv megújulása.