Az Élet ötéves történetében kiemelkedő helyet foglal el az első évfolyam, amelynek Katona Lajos volt a főszerkesztője. A lapot kiadó tíztagú társaságról a napisajtóban többször megjelent, hogy fiatal írók adják ki és szerkesztik:1 Braun Sándor közgazdász; [Diner-]Dénes József művészettörténész, kritikus; Diósy Béla zenekritikus; Gerő Ödön író, kritikus; Herrmann Antal néprajzkutató; Jancsó Benedek tanár, történész; Kabos Ede drámaíró, szerkesztő; Lenkei Henrik költő, drámaíró; Vikár Béla műfordító, néprajzkutató. A lap alapításának részleteiről Gerő Ödön számolt be.2 Kései visszaemlékezésében arról írt, hogy az Élet az Andrássy úti Reuter-kávéház nemdohányzó fülkéjének asztaltársaságából nőtte ki magát. A „különös szokások” szerint szerveződő, nyitott csoportosulásnak Kolozsvárról, Dunántúlról, Nagyváradról és külföldről is akadtak munkatársai.3 A társaság tagjai nem beszéltek önmagukról, nem pletykáltak, önmagukat pedig tréfásan „Fényszék”-nek nevezték. Gerő e különös nevet a fülke „topográfiai” elhelyezkedésére utalva magyarázta – asztaluk alighanem közel helyezkedett el az árnyékszékhez. Katona a következőképpen indokolta az Élet létrejöttét:

 

 

A folyóirat explicit céljai közé tartozott létrehozni egy olyan felületet, amely lehetőséget teremt a társadalomban érezhető változások értelmezésére és megvitatására, ugyanis a szerkesztőség a nemzeti önállóság eléréséhez elengedhetetlennek gondolta a fejlődést az élet minden területén. Valószínűleg a lap címét is ez a nyitottság, a mindenre kiterjedő megújulás gondolata inspirálta. A munkatársak megszólalói pozíciója a haladó álláspontú fiatalabb nemzedéké volt, így előszeretettel alkalmazták önmagukra a lap kontextusában a modern, a fiatal, a változó, a realitást és igazságot kereső címkéket.7 Programjuk szerint kísérletet tettek arra, hogy a legfontosabb társadalmi változást mind irodalmi, mind politikai, művészeti, közgazdasági szövegeken keresztül tárgyalják. Lyka Károlytól például azt olvashatjuk a lapindító első számban, hogy a modernné vált társadalom hatással van a művészetre, és ezt néhány alkotó – mint például Flaubert, Balzac, Zola, Maupassant, Bourget, Turgenyev, Dosztojevszkij, Tolsztoj, Jacobsen, Ibsen, Drachmann, Hansson, Strindberg – képes irodalmi alkotásaiban megragadni.8 Az Életben számos hasonló megjegyzés található, amelyek alapján érthető, hogy a lap működésével foglalkozó későbbi elemzésekben miért éppen e szerzők neve ismétlődik. A szerkesztőség közvetlen kapcsolatban állt külföldi szerzőkkel, akiktől publikálatlan kéziratot kért.9 Ezeket a tagok fordították le (többször jelöletlenül), hogy a magyar olvasók különleges, aktuális, máshol nem olvasható tartalomhoz jussanak. A közlemények végén rendre feltüntették, hogy e szövegeket tilos utánnyomni, fordítani. A szerzők tisztességes honorálását – kivált a külföldiekét – becsületbeli kötelességnek tartották, noha Gerő visszaemlékezése szerint a szerkesztők ingyen dolgoztak, a postára a csomagokat maguk vitték, és minden egyéb adminisztrációs ügyet is ők végeztek.10 Tehát az Élet első évfolyama a „Fényszék”-társaság profit nélküli „projektjének” tekinthető, amelynek társadalmat javító és felemelő szándéka háttérbe szorította a belső munkatársak egyéni érdekeit.

 

 

Annak ellenére, hogy Császár a Katona Lajosról szóló életrajzát jóval az Élet megszűnése után írta, kritikájában mégis felfedezhető a távolságtartás a kilencvenes évek cselekvést sürgető ifjúságával szemben,19 ami tulajdonképpen mély nézetkülönbséget takar – míg szerinte a változás a nagy tekintélyű államférfiaktól várható, addig az Élet munkatársai lehetőségeikhez mérten, önszerveződő módon akarták megreformálni a kulturális életet. Császárral ellentétben többen is a Katona-életmű szerves részének tekintették a filológus főszerkesztő tevékenységét. Zsigmond Gábor például azt is felvetette, hogy az Élet létrejötte lázadásként értelmezhető a merev tudományos és politikai intézményrendszerrel (különösen a Néprajzi Társasággal) szemben,20 s ezzel is magyarázható, hogy számos néprajzzal foglalkozó kutató a lap munkatársa lett.21 Riedl Frigyes párhuzamot vont Katonának az Ethnographiánál, a Philologiai Közlönynél és az Életnél betöltött vezető szerepei között. Utóbbit úgy jellemezte, hogy az „a kilenczvenes évek elején az ezer vitorlával a nagy óczeánra szálló ifjú Magyarország22 organuma volt. Élet, élet! – ez minden ifjúság jelszava […] Nietzsche, Ibsen, Tolsztoj – ezek lelkesítették akkor a fiatal nemzedéket”.23 Riedl érezhetően megengedőbb volt a fiatalságot illetően, de a nemzedéki szolidaritás gondolata Császárhoz hasonlóan nála is megfogalmazódott.