Láthattuk, hogy az Élet kiemelt figyelmet szentelt a finn, dán, norvég, illetve svéd irodalomnak és társadalmi változásoknak; ha pedig Dénes József, Kabos Ede és Gerő Ödön itt megjelent elbeszéléseit olvassuk, egyértelművé válik az északi irodalom hatása.1 A belső munkatársak epikus művei a naturalista és impresszionista ábrázolásmód eszköztárát használó gyakorlatról árulkodnak, amelyben lényeges szerepet kapott a (bonyolult) férfi–nő kapcsolatok bemutatása, rendszeresen előtérbe került az erkölcs kérdése, a házasság intézménye, a „hazug prüdéria” vagy a női művelődés témája. Nem véletlen, hogy az Élet – egyéb jellemzői mellett – az északi irodalom népszerűsítőjeként szerepelt nemcsak a korabeli köztudatban, hanem – mint ahogy azt láthattuk – a róla kialakult leírásokban is. Vikár Béla egyik 1891-es leveléből kiderül, hogy ő a dán Georg Brandes kritikust, a svéd Ola Hansson írót és a norvég Henrik Ibsent tartotta a lap „külföldi oszlopainak”. Úgy vélte, az Élet a „nőügy” és a külföldi, azon belül az északi irodalom egyik legjobb közvetítője a korabeli Magyarországon.2 Egyik 1892-ben, már főszerkesztőként írott levelében úgy nyilatkozott, hogy itt bármilyen „erős szöveg” megjelenhet, ellentétben a „régimódi” Budapesti Szemlével.3 „Erős” szövegen olyan írásokat érthetett, amelyek témafelvetésükkel, emancipáló szándékukkal és esztétikai minőségükkel valami újat, polgárpukkasztót mutatnak meg. Erre kiváló példa a finn Minna Canth öt részben közölt A szegény nép4 című elbeszélése „a munkásnép életéből”, amelynek fordítója feltételezhetően maga Vikár lehetett. A nyomort, gyerekhalált, anyai őrültséget bemutató mű aligha kaphatott volna olyan lapban helyet, amely nem kizökkenteni akarja olvasóját a mélyszegénység ábrázolásával. Az Élet e jellemvonása még akkor is figyelemre méltó, ha ez a szemlélet nem mutatkozott meg minden szövegében, mint ahogyan azt a korábban idézett Nemzetben közölt cikk felrótta neki. De az északi irodalmi művek fordításai mellett olyan szövegek is megjelentek benne, mint az orosz Vszevolod Garsin elbeszélése, a román Ion Luca Caragiale novellája, az olasz Domenico Ciampoli vagy a szerb Lazar K. Lazarević művei – mind olyan írások, amelyek megfeleltek az Élet programjában kitűzött céloknak és világnézetnek.5

 

 

A korábban már érintett Nietzsche-irány értelmében egyértelműnek tűnik az „-f” szignó mögött Diner-Dénes Józsefet látnunk (és ezt a keresztnév utolsó betűje is valószínűsíti). Laczkó Sándor úgy értékelte az Életben megjelent Nietzsche-szemelvényeket,7 mint amelyek tükrözték a német filozófus „individualizmusát”, szakítását a régi szokásokkal, s amelyek jól használható fegyvert jelentettek az idealizmus elleni harcban.8 Az említett kritika igazolja ezt a megállapítást,9 a feltételezhetően Diner-Dénes gondolatait tükröző írás ugyanis azt tartotta a szöveg erősségének, hogy benne megvalósul az individualista szemléletmód, és megfelelő lélektani ábrázolás kíséretében megszületik a nemzeti korlátoktól és előítéletektől független ember.

 

 

Litván György szerint a századvégre egyértelművé vált a korábbi liberális nacionalista gondolkodás tarthatatlansága, amire nemzeti szempontból kétféle választ lehetett adni. Az egyik megoldás a változás tudomásulvételében, a nemzeti élet modernizálásában és kiteljesítésében, míg a másik az új törekvések „nemzetből” való mesterséges kirekesztésében, elfojtásában vagy legalább visszaszorításában mutatkozott meg.30 Az Élet az első utat érvényesítette, ami jól illeszkedik a lap alternatív programjába, ugyanis Litván szerint „[a]z uralkodó osztály valamennyi politikai pártja és csaknem minden ideológiai képviselője az utóbbit választotta”.31 Tehát a lap már a kilencvenes években megpróbálkozott a szabad gondolat és a magyar gondolat ötvözésével, munkatársai korán felismerték, hogy „a magyar sorsproblémákat csakis az »általános emberi eszmék« felől lehet megérteni és megoldani”.32 Noha az Élet önmagát modernként és provokatívként határozta meg (pozitív értelemben, a kulturális színvonal emelkedésének érdekében), az őt ért kritikák hasonló megállapításai e minősítéseket pejoratív értelemben ragasztották rá „idegen”, „nyugatos” és „anarchista” jelentésben. A külföldi írókkal fenntartott kapcsolat ellenére a lapban az eredeti, magyar szerzőktől származó szövegek domináltak, így félrevezető csupán fordítások gyűjteményeként tekinteni rá. Ugyan nem nevezte magát szocialistának, feministának vagy antiklerikálisnak, a hasábjain közölt szövegek meghatározó része szót emelt az egyenlőség, a szabadság, a befogadás és a fejlődés szükségessége mellett. A közölt írások – az 1891-es programszövegnek megfelelően – szóvá tették a nemzeti kisebbségek helyzetének tarthatatlanságát, valamint az így keletkező veszélyeket, az egyházi befolyás káros hatását; a munkatársak pedig azáltal szerették volna elérni a modern Magyarország állampolgárainak szellemi nevelését, hogy közvetítik és alkalmazzák a külföldön tapasztalt és bevált mintákat. Tehát a nemzeti ügy szolgálata ugyanúgy megkérdőjelezhetetlen kiindulópontot jelentett a szerkesztőségnek, mint a lapot bírálóknak. Az Élet tartalmával és irányával szembeni vélemények nem is ezt a szempontot kifogásolták – kritikusai inkább másképpen, más eszközökkel szerették volna elérni a változást.