Hansági Ágnes, Szajbély Mihály (szerk.)

Történetek az irodalom médiatörténetéből

1896 – Elindul Leopold Gyula Általános Tudósítója

A hírlapi szövegközlés és szövegterjedés fő protokolljai a századfordulón1

Wirágh András

„A legcélszerűbb reklám kétségen kívül mégiscsak az, amelyik az újság sebes szárnyán repül végig az egész országon. Ennek legnagyobb a nyilvánossága, mert az újság mindenkinek a kezébe elkerül rangosztály és társadalombeli különbség nélkül.”2

(Leopold Gyula)

Leopold Gyula kőnyomatosai, az Általános Tudósító, majd az ennek sikere nyomán 1902-ben indított Munkatárs azt a lehetőséget kínálták fel a századfordulós magyar regionális sajtótermékeknek, amit a korszakban kiépülő vasúthálózat az ország legtávolabbi lakosai számára biztosított: a centrummal, azaz a fővárossal való közvetlenebb kapcsolat ígéretét. A hírközlő médium, a sajtó kontextusában mindez a gyors kommunikáció (mai értelemben pedig a gyors információáramlás) ígéretére fordítható le. Leopold vállalkozásai azzal nőttek túl a számtalan versenytárs kínálta hírszolgáltatási funkción, hogy hírek mellett szépirodalmi szövegekkel is kereskedtek. Noha az 1880-as évektől az első világháborúig a fővárosban tevékenykedő irodalmi szereplők különböző műfajú írásai számtalan más csatornán is eljuthattak egy-egy vidéki szerkesztőségbe, az Általános Tudósító és a Munkatárs ezen szövegek tömeges elosztásáért kezeskedett, ami a szerzői névérték, azaz a reklámérték fenntartása és – ez esetben exponenciálisnak tűnő – megnövelése szempontjából páratlan alternatívának tűnt. Miközben igencsak ambivalens helyzet állt elő, hiszen erős jogi szabályozás hiányában Leopold disztribútorai a századfordulós sajtó irodalmi kalózkodásának kiemelt tényezőivé váltak, így csak azért folytathatták tevékenységüket, mert az irodalmi élet prominensei többszöri próbálkozás után sem voltak képesek életre hívni a hasonló protokollokat (is) szabályozó jogvédő egyesületet. A két irodalomszolgáltató kőnyomatos oroszlánrészt vállalt az ország kistérségeinek esztétikai jellegű „felvilágosításában”, miközben a járási központok ezáltal részlegesen mentesülhettek a kiforrottabb és igényesebb sajtóval rendelkező regionális centrumoktól, vármegyeszékhelyektől való függéstől is, igaz, külön megegyezések formájában az ezekkel való kapcsolatokat sem adták fel teljesen. A századfordulós sajtóban cirkuláló irodalom hálózatos jellege nagyrészt Leopold nagy sikerű vállalkozásának köszönhetően formálódott ki.

Alapvető tanulmányában Lakatos Éva a következőképpen definiálta a találó kifejezéssel „sajtószolgának” nevezett kőnyomatost:

„Szerepe a hírek minél gyorsabb gyűjtése, majd továbbítása volt. Szerkesztője, előállítója erre a jól értesültségre és gyorsaságra alapozta tevékenységét, s arra természetesen, hogy híreit a lehető legolcsóbb anyagon és módon juttassa el – ugyancsak a lehető leggyorsabban – előfizetőinek, a lapok szerkesztőinek. A napisajtó egyfajta segédanyagáról van tehát szó, amely nem a nyilvánosságnak, hanem megrendelőinek készült, akik e hírforrás birtokában állították össze lapjaik tartalmát.”3

A műfaj első képviselője 1830-ban jelent meg Strassburgban, az első igazi magyar változatnak az 1869-ben alapított Országgyűlési Tudósítások nevezhető. Ezután, a sajtótermékek számának növekedésével párhuzamosan, egyre több kőnyomatos jelent meg az országban, virágkora az 1880-at követő évtizedekre tehető, ez a „burjánzás” pedig az első világháborúval ért véget. 1920 után csak az a néhány kőnyomatos maradt fenn, amely extra szolgáltatást tudott kínálni (vidéki sajtó ellátása, rendőrségi hírek továbbítása stb.). A kőnyomatosok karrierje 1945 után lényegében lezárult.4

Leopold Gyula 1870-ben született a néhány száz lelket számláló kis faluban, a felvidéki Rárósmúlyadon (ma Muľa, Szlovákia). Bő húsz évvel később alapította meg hirdetési irodáját, amelynek hallatlan sikeréről 1900-ból olvashatók az első hírlapi tudósítások.5 Első kőnyomatosát Központi Tudósító címen indította 1896 áprilisában,6 ezt váltotta az Általános Tudósító az év őszén.7 1902-ben elindította a Munkatársat, 1903 őszén társtulajdonosa lett az első, máig létező sportnapilapnak, a Nemzeti Sportnak (1907-ig), 1904-től elindított egy lóversenyekkel és lótenyésztéssel foglalkozó szaklapot, a Sportujságot, 1906-től pedig tulajdonosa lett a Hétfői Hirmondónak (a napilapok nem jelentek meg hétfőn, ez a lap pótolta az űrt). 1905-ben kezdeményezte egy központi hirdetési iroda megalapítását a vidéki lapok számára, valamint a Villamosvasúti Reklámtársaság elindításával egyidejűleg reklámfelületeket helyezett el a fővárosi villamosokon.8 1906-ban bankett keretében ünnepelte meg cégének tízéves fennállását. Több írásában szállt síkra az elmaradott magyar reklámkultúra modernizációja mellett.9 1910-ban betéti társasággá formálta cégét, de 1913-ban csődeljárás alá vonták azt, így fiait nagykorúsította és új céget alapított, amelynek vezetését – névlegesen – rájuk bízta.10 1916-ban kitüntetést kapott a háborúban, 1918-ban átvette az Intim Kabaré igazgatását. Kőnyomatosai ekkorra vélhetően már megszűntek, de a hirdetési irodát a kabaréigazgatóságról való 1923-as lemondása után is vezette. 1947-ben hunyt el Budapesten, de hirdetőirodája 1950-ben még létezett.

Leopoldot elsősorban a reklámerőre felfűzött hálózatépítés motiválta, így elképzelésében a szépirodalom formai értelemben a napisajtó kontextusára jellemző szekunder szerepet töltötte be: csak protézise volt az intenzíven erősödő országos szintű vállalkozásnak. Másfelől maga az ötletgazda sem volt tisztában azzal, hogy a reklám szintjére „süllyedő” tárcák mennyire kiszolgáltatottak a századforduló instabil szövegközlő mechanizmusának, és hogy mennyire alapozzák-alapozhatják meg a vidéki olvasóközönség könyvekre vonatkozó vásárlóerejét. (Hiszen a könyvkiadás felől nézve a tárcának és a tárcaregénynek a reklám mindig is funkciója volt.)

Az Általános Tudósítóról és a Munkatársról nagyon kevés kézzelfogható információval rendelkezünk, alapdokumentumoknak (a lapok példányainak, Leopold és a szerzők közötti szerződéseknek stb.) pedig szinte teljesen híján vagyunk. Az egyetlen tényleges korabeli nyom a korábban indított kőnyomatos egyetlen fellelhető példánya, valamint az Általános Tudósító tízéves jubileumára kiadott díszkötet, ehhez járul egy-két lényeges hírlapi reflexió, amelyekben viszont sem Leopoldot, sem lapjainak címét nem említik. A tárcaszövegek tömeges elosztásának gyakorlatához a századfordulón (így kimondva-kimondatlanul a kőnyomatosokhoz is) Hajdu Péter jutott a legközelebb egy 2007-es tanulmányában, amikor Mikszáth Kálmán Kozsibrovszky tréfája című szövege vidéki lapokban fellelhető variánsainak nyomába eredt.11 Ennek vizsgálata előtt érdemes összefoglalni a korabeli szövegtranszfer főbb módozatait.

Az eladott példányszám és a potenciális olvasottság szerint háromféle hírlaptípust különböztethetünk meg a századfordulón: a fővárosi napilapokat, a vármegyeszékhelyek és nagyvárosok napi- és hetilapjait, illetve a kisvárosok, falvak hetilapjait. Ellátottságban és jólértesültségben a budapesti politikai napilapokkal nem lehetett felvenni a versenyt. Ugyanakkor ezek a lapok is rászorultak vidéki tudósítóikra, illetve – ennek hiányában – az úgynevezett „csereviszony” által köttetett megállapodásokra. Ez azt jelentette, hogy két lap kölcsönösen, ingyen és bérmentve megoszthatta egymással egy-egy lapszám tartalmát, amelybe hírek, tudósítások, sőt tárcanovellák is beletartoztak. A csereviszony a nagyvárosok és a kisebb települések közötti híráramlás szempontjából is elengedhetetlennek tűnt, miközben egy vármegyeszékhely napilapja szépirodalmi szövegek szempontjából – a budapesti napilapokhoz hasonlóan – nem állt rosszul, hiszen még a szerzőknek is érdekében állhatott, hogy személyes kapcsolatban maradjanak szülővárosuk, régiójuk fontosabb orgánumaival, így rokonaik és ifjúkori ismerőseik körében terjesztve írói pályájuk egyes mozzanatait, egy újabb írást vagy éppen az új kötetet reklámozó szöveget. Érthető, hogy ilyen lehetőségekkel a kisebb járási szintű lapok általánosságban nem rendelkeztek (igaz, akadhattak speciális kivételek, például amikor Babits Mihály fogarasi tanárkodása idején a Fogaras és Vidékében publikálta írásait). Ezek a lapok egyrészt Leopold kőnyomatosaiból szerezhettek írásokat, másrészt csereviszony útján is hozzájuthattak szövegekhez, de gyakran ollóztak ki cikkeket más orgánumokból annak tudatában, hogy az egyébként is meglehetősen rosszul működő „ellenőrző instanciák” figyelme nem terjed ki a néhány ezer olvasó híréhségét csillapító heti megjelenésű, sokszor csak négyoldalas lapokra.

Ha ezt a közigazgatási szintekre épülő protokollt az átvétel jogi státusza szerint rendezzük újra, a következő öt alapeset áll elő:

személyes és legális átvétel (a szerző célzottan az adott lap számára ad át szöveget: például innen származik, itt dolgozott, kapcsolatban áll a redakció egy-egy tagjával, felolvasókörúton vett részt a településen, és átadta az itt felolvasott szöveget stb. vagy a lap megvásárolja a szöveget),
közvetett, de a szokásjog értelmében legálisnak minősülő átvétel (elosztóhálózat vagy szövegügynökség útján: a szerző eladja írását, a vevő pedig vidéken teríti – korlátlan felhasználás, de erős instabilitás),
közvetett, a szokásjog értelmében legálisnak minősülő, de szerzői jogilag aggályos átvétel (csereviszony útján: egy fővárosi és egy vidéki lap vagy két vidéki lap megállapodnak közölt szövegeik cseréjében),
közvetett és legális, jogilag szabályozott, de a szerző jóhiszeműségét kihasználó átvétel (a szerző eladja szövegeinek jogait egy kiadónak vagy kiadványnak, amelyik aztán korlátlanul „üzérkedik” vele külön megegyezések, például vidéki lapoknak reklámcélból átadott mutatványszövegek formájában),
illegális átvétel (kimásolás, ollózás: a vidéki lap változatlan formában, vagy megváltoztatott címmel és/vagy a szerző nevének törlésével, megváltoztatásával közli újra a szöveget).

Cholnoky László Írisz-virág című tárcanovellájának huszonegy vidéki megjelenéséről tudunk 1907 májusa és 1909 novembere között. Ha a szöveg előző variánsai ismeretesek is,12 ez a változat sehol máshol nem jelent meg, így jobb híján azt feltételezhetnénk, hogy a nagyváradi Szabadságtól került át kapcsolások sorozatán kívül húsz másik laphoz. De miért is küldene egy fővárosi szerző egy hozzá semmilyen módon nem kötődő település lapjának írást? Az Általános Tudósító egyetlen hozzáférhető példánya viszont tartalmazza ezt a tárcát, így ebben az egyetlen esetben pontosan ismeretes a szöveg terjedési útvonala. Az újraközlések összehasonlítása során kiderült az is, hogy a vidéki lapok szerkesztői és szedői meglehetősen pongyolán „kezelték” a szöveget: bár az alapszöveg egyes hibáit többen is korrigálták, egyúttal új hibákat is létrehoztak, de szövegkonstituáló tényezőként funkcionált a szedő éppen rendelkezésre álló betűkészlete is. Komolyabb beavatkozás, például hosszabb törlés vagy önkényes hozzátoldás itt nem történt, de ismert olyan Cholnoky-elbeszélés, amelynek a címén, sőt szövegén is módosítottak (az Éjszaka az események apró kiegészítésével együtt Rémek az éjszakában címmel jelent meg a Csallóközi Lapokban, majd öt évvel később, 1912-ben a Komáromi Újságban), így elmondható, hogy a Leopold-hálózatok útján terjedő szövegek rendkívül instabilak voltak.13 Cholnoky szövegei kapcsán megerősítést nyert a kőnyomatos elosztók egyik ismert szabálya is, nevezetesen az, hogy egy évben egy településen csak egy lap fizethetett elő rájuk (a Munkatárs azért indult, hogy egy település két lapja is igénybe vehesse a szolgáltatásokat). A megjelenési számok alapján Cholnoky Általános Tudósítóban megosztott elbeszélései több (húsz-harminc), míg a Munkatársban megjelenő novellái legfeljebb tíz-tizenkét lapban tűntek fel – ez a kőnyomatosok lefedettségének különbségeire utalhat. Szintén ez a szövegminta bizonyította, hogy (1) a lapoknak nem feltétlenül kellett élesíteni, illetve nem kellett azonnal élesíteni a megkapott szöveget, eltárolhatták; (2) egy lap akár mindkét kőnyomatosra előfizethetett; (3) a kőnyomatos – a napilapokhoz hasonlóan – nem szankcionálta vagy nem tudta szankcionálni azt, ha a szerző egy már megjelentetett szövegének új variánsát adta le; (4) a kőnyomatosok nagyvárosi lapok számára is vonzó lehetőséget jelentettek.

Amint erről már szó esett, homály fedi a szerzők és Leopold közötti megegyezések részleteit. Az biztos, hogy az Általános Tudósítónak saját redakciója volt,14 így akik belső munkatársként küldték szét írásaikat a hálózaton, vélhetően – ismét csak a többi laptípus gyakorlatához igazodóan – nem adták el az örökös közlési jogot a lapnak, így szabadon kereskedhettek a továbbiakban szövegeikkel. Két esetben viszont biztosan tisztázatlanok voltak a (jog)viszonyok.

Szomaházy István, a századforduló kedvelt írója tagja volt Leopold szövegíró csoportjának, ezért sem lehet véletlen, hogy írásai szinte minden kisebb lapban előfordultak az 1900-as, sőt, az 1910-es években is. 1906-ban A Polgár című fővárosi napilapban publikálta írását, amelyben a vidéki hírlapok utánközlési káoszára hívta fel a figyelmet. A publicisztika apropóját az adta, hogy a Balatonvidék című keszthelyi lap változatlan szöveggel, de A vezérigazgató címen hozta le az eredetileg A Nyárfa utcai bank című írását egy −k. betűjelű szerző neve alatt. Az igazság azonban az, hogy Szomaházy elkavarodott saját szövegvariánsai labirintusában, hiszen A vezérigazgató 1905 végén több lapban is megjelent Szomaházy nevén, Sz. I. betűjellel, sőt névtelenül is – azaz ő maga terjesztette, vélhetően Leopold segítségével a kiterjedt laphálózatban. Lehetséges, hogy Szomaházyt csak az bosszantotta föl, hogy egy olyan betűt használtak az „álnévhez”, ami nem fordul elő a nevében, így abszolút azonosíthatatlanná tették az elosztott szöveget? Vagy Szomaházy csak az „önmarketing” eszközével élt? (Az ügy folytatása nem ismert, de a korabeli viszonyokra jellemző, hogy az egyetlen további híradásban, a nagykanizsai Zala cikkében összecserélték a variánsok címeit, azaz úgy tálalták az esetet, hogy a keszthelyi lap A Nyárfa utcai bank címen hozta le az eredetileg A vezérigazgató című elbeszélést.)15

A másik példa Zöldi Mártonhoz kapcsolódik, akiről röviden azt lehet elmondani, mint Szomaházyról – azzal a különbséggel, hogy az ő emléke még kortársáénál is jobban megkopott. A Nógrádvármegyében 1907 áprilisában jelent meg Feltételes bátorság című tárcanovellája a következő megjegyzéssel: „A Munkatárs című kőnyomatosból, tehát Zöldi Mártonengedélyével vettük át ezt a kedves apróságot. A neves író munkái között is megjelent ez, de azt hisszük, hogy sok előfizetőnk nem ismeri.”16 Mindez első látásra megerősíti a fentebb leírtakat: az írás a kőnyomatosban korábban már megjelent, így a lap az ollózást elkerülve személyesen a szerzőtől kérte el a szöveget, aki annak jogaival továbbra is rendelkezik. A bonyodalmat mégis a bejegyzés ténye, jobban mondva a „tehát” kötőszó okozza. Ha a Munkatársból vette át a szöveget a lap, miért volt szükség a szerző engedélyére? És megfordítva: ha a szerző „soron kívül” áldását adta az újraközlésre, miért tüntették fel az elosztó címét? A Nógrádvármegye 1907-es évfolyamában sok elosztott szöveg jelent meg, ezért is meglepő a megjegyzés, miközben a tárcanovella másik variánsa is virálisan terjedt a vidéki lapok hálózatában.

1. tábla. Zöldi Márton Rézkapcsos bibliák című tárcanovellájának (és variánsainak) ismert megjelenései 1904 és 1907 között.

fázis	megjelenés ideje	megjelenés helye	szöveg címe
1.	1904. március 17.	Hazánk (Bp.)	Rézkapcsos bibliák
1.	1904. október 25.	Komédiák (kötet)	A rézkapcsos bibliák
2.	1904. december 11.	Békés és Hódmezővásárhely	Rézkapcsos bibliák
	1904. december 13.	Szatmár és Vidéke	Rézkapcsos bibliák
	1904. december 15.	Esztergom és Vidéke és Tokaj-Hegyalja	Rézkapcsos bibliák
	1904. december 25.	Kőszeg és Vidéke	Rézkapcsos bibliák
	1905. január 2.	Székely Nemzet	Rézkapcsos bibliák
	1905. január 15.	Zalamegye	Rézkapcsos bibliák
3.	1905. április 15.	Budapest (Bp.)	Rézkapcsos bibliák
4.	1907. április 21.	Zólyom és Vidéke	Feltételes bátorság
4.	1907. április 25.	Nógrádvármegye	Feltételes bátorság

A tárcanovella terjesztésének első fázisa beleillik a kor publikálási stratégiáiba: a hírlapi közlést követően Zöldi felvette írását Komédiák című kötetébe. A második fázist az egyik Leopold-kőnyomatosban való publikálás magyarázhatja. A harmadik fázis sem nevezhető szokatlannak, hiszen a századfordulós szerzők jelentős része élt a lehetőséggel, hogy egy-egy szövegét a fővárosi sajtóközegen belül újraközölje. A negyedik fázisban az elbeszélés új címen a Munkatárs hálózatában cirkulált: ezt bizonyítja többek között az is, hogy a Zólyom és Vidéke szerkesztősége (a benne 1907-ben olvasható szövegek előfordulási gyakoriságát nézve) feltehetően a kisebb kőnyomatosra fizetett elő. Nem magyarázhatja hát más az érdekes megjegyzést, mint az, hogy a lap külön reklámot akart generálni a szerzőnek (vagy éppen a kőnyomatosnak) – talán azért, mert ugyanebben az évben a konkurens balassagyarmati hírlap, a Nógrádi Hirlap nem élt a szövegelosztás lehetőségeivel, vagy elő sem fizetett a kőnyomatosra. Kizárható az, hogy a Nógrádvármegye illetéktelenül vette volna át a szöveget, ahogyan az is, hogy a szöveg disztribúciójának második és negyedik fázisát a szöveg kötetes vagy hírlapi (újra)megjelenése generálta volna – hiszen ehhez mindkét esetben túl sok idő telt el. A nógrádi lap megjegyzése mindezek mellett azért tekinthető kuriózumnak, mert ez az egyetlen korabeli írásos nyoma annak, hogy létezett a Munkatárs című kőnyomatos hírlaptudósító.

Hajdu korábban említett fontos tanulmányában egy Mikszáth-tárcaszöveg nyomába eredt, és meglepve konstatálta, hogy a Kozsibrovszky tréfája rövid időn belül számtalan vidéki lapban megjelent. Bár a megjelenési sor a Leopold-hálózatok nyomát sejttette, a szerző helyesen egy kiterjedt reklámkampánnyal magyarázta a széles körű disztribúciót.17 Valójában a fentebb említett esetek egyik altípusával állunk szemben, hiszen az elbeszélés az első alkalommal megjelenő Budapesti Újságírók Egyesületének Almanachját hivatott beharangozni – a mutatványszöveget közlő orgánumok mindegyikében megtalálható a felhívás az impozáns kötet előfizetésére. Azt azonban sem Hajdu, sem a kritikai kiadás korábbi sajtó alá rendezője nem vette észre, hogy az elbeszélés az Egyetemes regénytár (1898-ra szóló) Almanachjában is megjelent – abban a kompilációban, amelyet Mikszáth szerkesztett, és egyik korai kötetének bevezetőjében maga is reflektált a sokadszorra újraközölt novellák tényére.

Az Almanach, amely aztán Mikszáth halála után (Herczeg Ferenc szerkesztésében) Mikszáth-almanach címen jelent meg évről évre 1922-ig, a kor egyik legsikeresebb kiadói sorozata volt. A Singer és Wolfner gondozásában megjelenő széria szerkesztői előszava – különböző előfizetői felhívások és kampányok kíséretében – a legtöbb kis vidéki lapban megjelent, általában egy-egy mutatványszöveg társaságában, amely nemcsak a kiadónak, hanem a szerzőnek is óriási reklámot biztosított. Az 1918-ig a sorozatban megjelenő 495 elbeszélésből 155 (az egész korpusz mintegy egyharmada) már korábban napvilágot látott hírlapban vagy folyóiratban, ebből 17 más címen. A novellák majdnem tíz százaléka egy vagy több lapban mutatványszövegként is szerepelt, és közel negyede a szerzők egyes köteteibe is bekerült (néhány más címen). Az Almanach ilyen szempontból reklámfüzetként funkcionált: a Singer és Wolfnerhez tartozó szerzőknek a kiadónál frissen megjelent vagy készülőben lévő köteteiből tartalmazott részleteket, így jogilag is rendezett közlésekről volt szó. Miután a szerző nagy általánosságban örök áron átadta a kötet jogait a kiadónak, az szabadon reklámozhatta azt, de a jövendőbeli könyvvásárlók felhajtása érdekében ez a fajta disztribúció nemhogy ártott, hanem használt a szerzői névértéknek. (Kérdés persze, hogy a kiadó beépítette-e a honoráriumba, már ha ez esetben volt egyáltalán ilyen, a mutatványszövegként történő disztribúció után járó extra apanázst.)

A szövegáramlás így a kiadók megjelenésével sem csillapodott, de jogi értelemben biztosan szabályos(abb) mederbe terelődött: egy kiadói struktúrában komoly hangsúlyt kapott a – nem feltétlenül a szerző, hanem a kiadó biztosítékait és becsületét óvó – jogvédelem, hiszen rendelkezésre állt a peres eljárások megkezdéséhez szükséges szaktudás és tőke is. Ezenkívül a szerzők és a kiadók közötti megegyezéseket szerződésekbe foglalták, a könyvek megjelenését rögzítették, a címeket lajstromozták. E két utóbbi feltétel viszont nem teljesült, jobban mondva nem teljesülhetett a szerzők és a lapszerkesztőségek viszonylatában. A hírlapokban és folyóiratokban megjelenő szövegek jogait az esetek jelentős részében nem vásárolta meg a redakció,18 így az ügyleteket legfeljebb a honorárium kifizetését bizonyító utalvány szentesítette. Ugyanakkor – a lapok, illetve a bennük közölt írások óriási mennyiségéből következően – nem vezettek listákat arról, hogy melyik lapban milyen szövegek jelentek meg: amíg a praktikus cél, azaz a szépirodalmi szövegeknek szánt oldalak feltöltése teljesült, semelyik félnek nem állt érdekében, hogy az írások státusát komolyabban firtassa.

Az első modern magyar szerzői jogi szabályozás (1884: XVI. tc.) a számtalan korabeli kritika ellenére nem hagyta teljesen magára a szerzőt. Védte például a plágiummal szemben, igaz, a hírlapok esetében csak a szépirodalmi és tudományos szöveg esetében – az ismertetések és a recenziók nem tartoztak ebbe a körbe.19 A sajtóhálózat szövegközlési protokolljainak problémáiért elsősorban három hiányos vagy elmaradt rendelkezés okolható. Az egyik az elavult sajtótörvény (1848: XVIII. tc.), amelynek nyomán egy kőnyomatosban megjelent, nem jogtiszta szöveg átvételéért elsősorban nem a kőnyomatost, hanem az átvevő lapot terhelte a felelősség (ezt az aprócska, de sok visszaélésnek kedvező hibát az új, 1914-es sajtótörvény korrigálta). Másfajta gondok adódtak abból, hogy Magyarország nem csatlakozott az 1886-os, a szerzői jogot szabályozó nemzetközi Berni Egyezményhez. Emiatt a magyar lapok és kiadók nem voltak kötelesek jogdíjat fizetni a más nyelvről fordított szövegekért, de ez a hiba a másik irányban is megvalósult. Végül az írói érdekvédelmi szervezet hiánya említhető. Míg a színpadi szerzők és a zeneszerzők már a 20. század első éveiben megalakították érdekvédő csoportosulásaikat, sőt, az újságírók a fővárosban és a vidéken is külön-külön egyletekbe tömörültek, addig az írók 1908-ban jutottak legközelebb egy hasonló társulat megalapításához, de a próbálkozás dugába dőlt. Három évvel később, 1911-ben Mohácsi Jenő a Világ című napilap hasábjain indított ankétot, felélesztve egyúttal az írói segélyegylet megindításához kapcsolódó próbálkozásokat is. Bár ez a kísérlet sem hajtott magot, az egy hónapig tartó, végig higgadt mederben zajló diskurzus napvilágra hozta az évtizedek óta felhalmozódó problémákat, a felszólalók pedig rámutattak a századfordulós szövegáramlás kibékíthetetlen ellentéteire és ellentmondásaira.

Mohácsi vitaindítójának egyik számunkra érdekes pontja a vidéki lapok ollózgatása elleni határozott kirohanás volt.20 Ez a vélemény azonban nem talált pozitív fogadtatásra a fővárosi írók körében, a felszólaló vidéki lapszerkesztők pedig értelemszerűen hevesen védekeztek a „kalózkodás” vádjaival szemben. A neves írók és költők nagyobb része szerint az érdekvédelmi képviselet kialakítása jóval fontosabb feladatnak számított, mint a szöveghiánnyal küzdő vidéki sajtó „megfojtása”, ráadásul az utánközlésekkel járó reklám sem lebecsülendő, vélekedett Ady Endre.21 Móricz szerint a vidéki sajtó mindig is rászorult a fővárosi lapok írásaira.22 Míg Mohácsi több alkalommal is kitartott reformterve mellett, addig a vidéki lapszerkesztők élesen árnyalták a – szerintük – elnagyolt ötletet, illetve ennek hibás prekoncepcióit: a hódmezővásárhelyi A Jövendő főszerkesztője, Gonda József szerint meg kell különböztetni a „szervezett, komoly, intelligens” (nagyobb) lapokat azoktól a kisebb lapoktól, amelyek valóban gyakran élnek az ollózás eszközével, igaz, ugyanezt teszik a fővárosi lapok is a külföldi szerzők munkáival, így sokkal fontosabb lenne szerinte a kiadók és a szerzők közötti jogi viszony konkretizálása, illetve a külföldi jogvédelem (kétirányú) biztosítása.23 Míg Dénes Sándor, a Szamos felelős szerkesztője azt állította, hogy ő éppen ellenkező tendenciát vél felfedezni, lévén éppen a fővárosi lapok ollózgatnak a vidéki orgánumokból a regionális tudósítók hiányában, addig a Bácsmegyei Napló szerkesztője, Fenyves Ferenc a sajtóhálózat rendszerszintű problémáit (a vidéki sajtókultúra fejlődését és a tisztes honoráriumok lehetőségét csorbító járási szintű kis lapok bőségét, illetve az ezek alhálózataira épülő, főleg a kőnyomatosok által gerjesztett disztribúció hatását) sorolta fel.24 Mohácsi Jenő az ankét összegzésében nemhiába hangsúlyozta az érdekvédelem és az írói önérzet fejlesztésének fontosságát. A megszólalások hatására talán ő is rájött, hogy a szerző maga is sokat tehet a vita során felmerülő problémák orvoslásáért.

Peres ügyek, legalábbis tömeges mértékben, érdekes módon azonban sem 1911 előtt, sem 1911 után nem indultak. Miközben ennek – a keresethez szükséges információk hiánya mellett – nagy valószínűséggel az volt az oka, hogy – mint ezt a vitában Ormos Ede megjegyezte – a jogi hercehurca és a perköltség egész egyszerűen nem volt egyenes arányban a várható kártérítéssel (illetve a per „tétjével”, az egy-egy tárcanovella szerzői joga körüli felhajtással), arra az ankéton is reflektáltak, hogy a századfordulón egyes ügyvédek saját szakállukra megpróbálták rendezni a számlát. Egyikük, a sok helyen megemlített Szalai Emil állítólag olcsó pénzen megvásárolta a szerzőktől a hírlapokban megjelent írások jogait, majd ezek jogosulatlan utánközlésekor pert akasztott a kis vidéki lapok nyakába. Egyszer azonban őt is megtréfálta a rendszer, hiszen egy általa illegálisnak vélt átvételről kiderült, hogy az átadó és az átvevő lap csereviszonyban álltak egymással, így a közlés kvázi-legálisnak számított.25

Nézzünk egy újabb konkrét példát! Vajon mi érdeke származott volna Molnár Ferencnek abból, ha eljárást indít a segesvári Medgyesi Újság ellen, amely név nélkül hozta le A fösvény című novelláját 1909-ben? A Bródy Sándor-féle Jövendőből kiollózott cikk szerzői joga vélhetően a szerzőnél volt, aki két okból is joggal támadhatta volna a lapot: szövegének illegális felhasználása, illetve a szerzői név törlése okán. Ahogyan azonban ebből nem lett eljárás, úgy annak sem lett következménye, hogy ugyanez az elbeszélés 1913 folyamán a Nagykároly és Érmellékben és a nagykanizsai Zalában is napvilágot látott.26 Ha utóbbi helyen szerepelt is az alcímben az, hogy a lap „eredeti tárcájáról” van szó (ami utalhatott közvetlen, szerzőtől származó átvételre/megvásárlásra, vagy szövegügynökségi terjesztésre is), a nagykárolyi átvétel feltehetően jogosulatlan volt. Nem voltak peres ügyek, mert valószínűleg nem érték meg a beléjük fektetett erőforrásokat.

A rendszerszintű problémák tényleges fennállása és messzemenő hatásai könnyen feledtethetik azt, hogy maguk a szerzők, ha akarva-akaratlanul is, de hozzájárultak a hálózati csomópontok aggályos tevékenységéhez. Egyrészt egészen addig, amíg egy-egy szöveg szerzői jogát nem adták el egy kiadónak, szabadon üzérkedhettek írásaikkal, amelyek aztán az egyes lapok féllegális üzelmeinek tárgyává válhattak. Molnár Ferencnek négy tárcanovellája jelent meg a Nagykároly és Érmellékben. A sárgaszemű két felesége egy hónappal korábban a szegedi Délmagyarországban, A fösvény két hónappal korábban a Tolnai Világlapjában, az Olga hercegnő a temetésen két és fél hónappal korábban a Pesti Hirlapban, a György hadnagy és a 12 asszony viszont legutoljára hat és fél évvel korábban az Ország−Világban jelent meg. Míg az első három esetben elméletileg felmerülhetett a jogos (akár a szerző, akár a lap engedélyével történő) átvétel, az utolsó esetben kevésbé, ráadásul ezt a novellát Molnár már 1899-es kötetében (A csókok éjszakája és egyéb elbeszélések) is megjelenttette! Miután 1906-ban a Tolnai Világlapjának, 1907-ben az Ország−Világnak is eladta, tulajdonképpen nincs is mit csodálkozni azon, hogy előbb-utóbb átvette egy kis lap. Itt tehát a szerzői felelősség kérdése is felmerül, ha az illegális újraközlések és a sajtórendszer problémáinak összefüggéseit firtatjuk.

Ennek az alapesetnek a minősített variánsa volt az, amikor a szerző jól láthatóan „trükközött” egyszer már megjelent írásával. Az ide sorolható szövegszerkesztői műveletek egyik végpontján az esztétikai értelemben vett javítás vagy fejlesztés égisze alatt történő átírások, míg másik végpontján a hamisítások, plágiumok és önplágiumok állnak.27 A századfordulós szövegközlési szokásrend végeredményben minden említett eljáráshoz szabad kezet adott a szerzőknek, legalábbis erre következtethetünk abból, hogy a bizonyíthatóan számos szerző által kedvelt „műfogások” egyike sem vezetett peres ügyhöz, vagy az adott szerzők szélsőséges ellehetetlenüléséhez. Úgy tűnik, hogy a rendszer közreműködőit érő hátrányokat ideális esetben orvosolhatták a féllegális státuszból eredő előnyök: a szerzők szabadon és többször értékesíthették írásaikat, a peres ügyek kirobbantásával kapcsolatban pedig az csökkenthette ilyen jellegű motivációikat, hogy kiollózott szövegeik hatalmas reklámértéket biztosítottak számukra, míg a lapszerkesztőségeknek számtalan lehetőség állt rendelkezésükre, hogy a készülő lapszám első oldalainak vonal alatti részét igényes tartalommal tölthessék meg.

Az 1910-es népszámlálási adatok alapján 12−13 százalékos (kb. 18 500 fős) szórványmagyarsággal rendelkező Nagy−Küküllő vármegyében a már említett Medgyesi Újság mellett a Nagy−Küküllő tájékoztatta az olvasóközönséget.28 Mindkét lap helyet adott helyi szerzőknek, illetve szerkesztőiknek is (a Medgyesi Újságban a felelős szerkesztő, B. Mihály Bertalan, a Nagy-Küküllőben a főmunkatárs, Csulak Lajos publikált rendszeresen), ahogyan mindkettő része lett Leopold Gyula hálózatainak. A Nagy−Küküllő 1902 és 1903 körül a fővárosi lapok közül a Magyarságból és a Magyar Szóból vett át (legálisan) szövegeket, miközben a Medgyesi Újság a Bródy Sándor szerkesztette Jövendő számtalan szövegét közölte (többet a szerzői név nélkül, ez utalhat a jogosulatlan közlés tényére). A tárcarovat mindkét lapnál folyamatosan része volt a lapszámoknak, és érdekes módon – több száz vidéki laptól eltérően – a világháború alatt is fennmaradt.

Az egész országot behálózó szövegtranszfernek az első világháború vetett véget. Mivel a szerkesztőségekből többen is a frontra kerültek, számos helyen a lapszámokat sem tudták előállítani. Megváltoztak a tartalomszolgáltatói elvárások is, hiszen az eleve rövid terjedelmű, általában heti megjelenésű kisebb lapokban a háborús információk és lakossági felhívások mellett egyre kevesebb hely jutott az esztétikai alapú szórakoztatás műfajainak – ahol egyáltalán fennmaradhatott, a tárcarovat ott is elsősorban háborús témájú írásoknak adott helyet. A szépirodalom mennyisége egy szinttel feljebb, a vármegyeszékhelyek lapjainál is erőteljesen lecsökkent. A háború végeztével az ország különböző területeinek megszállása, valamint a Tanácsköztársaság centralizáló törekvései korlátozták a szövegtranszfer újraindulását, amely az 1920-as évek közepétől Budapest és a határon túli magyarság régi-új központjai között valósult meg. Eközben a magyarországi vidéki sajtótermékekből szinte teljesen kiveszett a szépirodalom – a magyar nyelvű sajtóorgánumok között zajló izgalmas szövegcsere nem érintette a vidéki hírlapokat, amelyek közül csak egy-kettő tudott érdekes erőfeszítések és kapcsolatépítési események,29 vagy éppen szerencsés egybeesés30 folytán időlegesen A-kategóriás szépirodalmat kínálni olvasóinak.

1	Leopold Gyula kőnyomatosainak jelentőségére 2016-ban figyeltem fel. Azóta több írásomban próbáltam különböző szempontból bemutatni működésmódjukat, így jelen tanulmányban – bizonyos esetekben jelöletlen idézetek formájában – részben ezekre támaszkodom. Mivel a mai napig tartó kutatás számos váratlan apró felfedezéssel járt, az itt felsorolt szövegek egyes pontokon ellentmondó állításokat is tartalmaznak. Wirágh András, „Tárcanovellák és elosztóhálózataik a századfordulón: Cholnoky László publikálási praxisa 4.”, Híd 81, 6. sz. (2017): 38–45; Wirágh András, „Hálózatos magyar irodalom a századfordulón: Barangolás a vidéki szövegközlések labirintusában”, Médiakutató 20, 4. sz. (2019): 51–62; Wirágh András, „Utánközlés – címvariáns – plágium: A századforduló irodalmi tömegtermelésének változatai”, Literatura 45, 4. sz. (2019): 392–406; Wirágh András, A háló és az olló: Cholnoky László írásstratégiái és publikálási gyakorlata (1900–1929), (Budapest: Kijárat Kiadó, 2022); Wirágh András, „Terjedés és terjesztés: A századfordulós szövegtranszfer csatornái”, in Az irodalom-üzlet: Vállalkozás és kultúra a könyvkiadásban, szerk. Hites Sándor, Rózsafalvi Zsuzsanna, Somorjai Szabolcs, 105–124 (Budapest: Petőfi Irodalmi Múzeum, 2023).
2	Leopold Gyula, „A reklámozásról!”, Félegyházi Közlöny 4, 52. sz. (1905): 6.
3	Lakatos Éva, „Sajtószolgák: a kőnyomatosok”, in Lakatos Éva, Sikersajtó a századfordulón, 69−86 (Budapest: Balassi Kiadó – OSZK, 2004), 69.
4	Uo., 69−76.
5	Például N.n., „Általános Tudósító”. Pesti Napló, 1900. máj. 6., 9. A rövid cikk szóról szóra ugyanolyan formában jelent meg több fővárosi és vidéki napilapban, így valószínűleg egy Leopold által ki- vagy feladott hirdetésről van szó.
6	Voit Krisztina, A budapesti sajtó adattára 1873−1950 (Budapest: Argumentum, 2000), 311.
7	Uo., 28. Az itt olvasható alapinformációk egy része először Buzinkay Géza Kis magyar sajtótörténetében (1993) jelent meg. Ennek bővített változata: Buzinkay Géza és Kókay György, A magyar sajtó története I.: A kezdetektől a fordulat évéig (Budapest: Ráció Kiadó, 2005), 157. Leopoldról a Szinházi Élet 1923-ik évi ötödik számának 23. oldalán található egy fénykép második házasságkötése alkalmából (az Intim Kabaré színésznőjét, Szeless Elzát vette feleségül). Első felesége Leopold Franciska operaénekesnő volt, aki 1912-ben hosszas betegeskedés után hunyt el.
8	N. n., „Vidéki lapok központi hirdetési osztálya”, Az Üstökös 48, 52. sz. (1905): 19., N.n., „Szenzáció Budapest utcáin”, Tolnai Világlapja 6, 12. sz. (1906): 499.
9	Leopold Gyula, „Külföldi széljegyzetek”, Országos Ellenőr 6, 26. sz. (1907): 1., Leopold Gyula, „A magyar reklám”, Nagybánya 9, 2. sz. (1911): 1.
10	N. n., „Vigyázat, újságkiadók!”, Nyomdaipar Magyarországon 12, 7. sz. (1913): 5.
11	Hajdu Péter, „Ellőtt puskaporok utolsó durranása vidéki lapok tárcarovatában: A Mikszáth-szövegek másod-, harmad- stb. közléseiről”, in „Nem sűlyed az emberiség!”…: Album amicorum Szörényi László LX. születésnapjára, szerk. Jankovics József, 733–740 (Budapest: MTA ITI, 2007).
12	Bővebben ld. Wirágh András, „Frida, Adél és Dóra: Jogtiszta plágiumok és instabil szövegek a századfordulón: Esettanulmány”, Irodalomtörténet 99, 2. sz. (2018): 123–131.
13	Az ebből fakadó filológiai-textológiai problémákkal leginkább a kritikai kiadások sajtó alá rendezői szembesülhetnek, például Kosztolányi Dezső, Boszorkányos esték; Bolondok, szerk. Szilágyi Zsófia és Tóth-Czifra Júlia, Kosztolányi Dezső összes művei: Kritikai kiadás (Budapest: Kalligram Kiadó, 2021), 583−644.
14	Az említett jubileumi kiadvány alapján 1906-ban ők alkották a szerkesztőséget: Leopold Gyula, Erdősi Dezső, Béni Vilmos, Csergő Hugó, Damant Leó, Dukesz Mór, Fáy Nándor, Fehér Jenő, Földes Géza, Gaál A. István, Guthi Soma dr., Hevesi József, Heltai Jenő, Halász Zsigmond, Katona Béla, Illés István, Kereszty István, Kónyai Elemér, Kövér Ilma, Lenkei Zsigmond, Makay Béla, Nagy Béla, Nemeskéri Kiss József, Pakots József, Palásthy Marcell, Pásztor Árpád, Pogány Béla, Polgár Géza, Révész Béla, Sas Ede, Somogyi Péter, Szávay Gyula, Szekula Jenő, Szomaházy István, Szilágyi Géza dr., Szundy Károly, Varsányi Gyula, Zöldi Márton.
15	Szomaházy István, „-k. (Nyilatkozat)”, A Polgár, 1906. szept. 26., 6; N. n., „Leleplezett”, Zala, 1906. szept. 27., 7.
16	Lakatos ezt az egyetlen tényleges nyomot találta a Munkatárs létezéséről: Lakatos, „Sajtószolgák…”, 81.
17	Hajdu Péter, „Ellőtt puskaporok utolsó durranása…”, 740.
18	Elvétve, általában folytatásos regények esetében a szerző és a kiadó közötti szerződés a hírlapi és folyóiratközlésre (az első közlésre) is kiterjedt.
19	Mint ezt egy 1910-es eset is bizonyította. Egy színitudósítás jogosulatlan átvétele miatt a Kecskeméti Lapok beperelte a Kecskeméti Újságot, de ezt végül elutasították, hiszen a Kecskeméti Ujság olyan lapból vette át a szöveget, amely mindkét kecskeméti hírlappal csereviszonyban állt, ráadásul a szóban forgó szöveg műfaja eleve megakadályozta a szerzői jog bitorlásának tényállását. Wirágh, A háló és az olló…, 29.
20	Mohácsi Jenő, „Magyar írók szervezkedése”, Világ, 1911. júl. 16., 19.
21	Ady Endre, „C. n.”, Világ, 1911. júl. 30., 11. (Ady Endre megszólalása a „Magyar írók szervezkedése” című ankét keretein belül.)
22	Móricz Zsigmond, „C. n.”, Világ, 1911. aug. 13., 18. (Móricz Zsigmond megszólalása a „Magyar írók szervezkedése” című ankét keretein belül.)
23	Gonda József, „C. n.”, Világ, 1911. júl. 28., 9–10. (Gonda József megszólalása a „Magyar írók szervezkedése” című ankét keretein belül.)
24	Fenyves Ferenc, „C. n.”, Világ, 1911. aug. 4., 14. (Fenyves Ferenc megszólalása a „Magyar írók szervezkedése” című ankét keretein belül.)
25	Szalai Emil később a szerzői jog egyik legkiválóbb hazai ismerőjévé vált, ő képviselte a Singer és Wolfnert a Gárdonyi Géza elleni perben. (A per kölcsönös megegyezéssel zárult, de a szerző egészségét megviselte a pereskedés, amelynek lezárulása után nem sokkal elhunyt.)
26	A tárcanovella megjelenései sorrendben: Budapesti Napló, 1902. szept. 4.; Jövendő, 1904. szept. 25.; Medgyesi Újság, 1909. jan. 17.; Tolnai Világlapja, 1912. dec. 22.; Nagykároly és Érmellék, 1913. febr. 22.; Zala, 1913. szept. 25. (A novella tudomásom szerint ilyen címen kötetben nem látott napvilágot.)
27	Wirágh, „Utánközlés – címvariáns…”, 396–406.
28	A Medgyesi Újság 1899 és 1918 között jelent meg (1917–18-ban Medgyes és Vidéke címen), a Nagy-Küküllő 1905 és 1918 között. Trianon után az egész vármegye Romániához került.
29	Említhető itt például a regionális központtá váló Miskolcon megjelenő Reggeli Hírlap vagy a Makói Reggeli Újság. A vidéki sajtórendszert érintő változásokhoz: Wirágh, A háló és az olló…, 159–162.
30	A nyíregyházi Nyírvidék szinte folyamatos kapcsolatot ápolt a város szülöttjével, Krúdy Gyulával.

Történetek az irodalom médiatörténetéből

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2025

ISBN: 978 963 664 161 0

Irodalom

Az irodalmi sajtótörténet más kérdéseket tesz fel, mint a társadalomtudomány egyik interdiszciplináris területeként, hagyományosan a politika- és társadalomtörténet, újabban pedig a kommunikáció- és médiatudomány segédtudományaként értelmezett sajtótörténet, amely a nyomtatott sajtóra mint a kommunikáció vagy a tömegkommunikáció intézményére tekint. Az elmúlt két évtized komoly előrelépést hozott az irodalmi sajtó kutatása, az utóbbi évtized pedig a periodikakutatás hazai fejlődésében. Ezt a kedvező változást több tényező is támogatta. Ezek közül a két, talán legfontosabb az irodalomtudomány kutatási fókuszainak az átalakulásával hozható összefüggésbe. Egyfelől azzal, hogy az irodalom mediális és másfelől pedig tágan értett társadalomtörténeti meghatározottságai olyan kérdésekké szelídültek, amelyek az interdiszciplináris peremterületekről a „normál tudomány” standardjai közé helyeződtek át. Miközben egyre világosabban körvonalazódik mindaz, amit még nem tudunk a magyar irodalom sajtóközegének durván két évszázados médiatörténetéről, egyre világosabban artikulálódik egy magyar irodalmi sajtó-, pontosabban média- vagy periodikatörténet iránti igény. A kötet 31 tanulmánya az 1837 és 1992 közötti irodalmi sajtó történetébe enged bepillantást.

Hivatkozás: https://mersz.hu/hansagi-szajbely-tortenetek-az-irodalom-mediatortenetebol//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero