Ahogy látható, a 20. századra az irodalmi alkotás már önálló, az állami ellenőrző apparátus által is számba vett szakmává vált, amelynek adminisztratív jellegű elsőbbségét csupán néhány esetben töri meg a polgári foglalkozásforma előtérbe állítása. Éppen ezért jellemző és – mivel a fenti névsor nem egy alkotója, akárcsak Tóth Árpád, foglalkozott újságírással/szerkesztéssel maga is – némileg ironikus, hogy a még doppelgängerét is egy költő-író, Esti Kornél16 („Költő vagyok, a szavak szerelmese, bolondja.”)17 alakjában megalkotó18 Kosztolányi Dezső (elhunyt: 1936) halotti anyakönyvi bizonyítványába ahelyett, hogy a fent említettek nagy többségéhez hasonlóan az „író” jelölés került volna, az alábbi foglalkozás-megnevezés íródott: „újságiró”. Mint ismert, Kosztolányi életét, ahogy a korban más szerzőkét is, végigkísérte az újságírás, „számos lapnak volt belső munkatársa, társszerkesztőként, rovatvezetőként, vezető (és/vagy tárcarovatokat jegyző) cikkíróként egyaránt dolgozott”.19 Kosztolányi ekként a 19. században intézményesülő életpályát követő, a századfordulón induló fiatalok egy jellegzetes típusát testesítette meg. Irodalmi pályafutása, noha a kritikai elismertség és az olvasói ismertség magas fokán zárult, mivel az életmű strukturális okokból nem válhatott egészében autonóm, vagyis tisztán elitirodalmi képződménnyé, elválaszthatatlanul összefonódott az időszaki sajtótermelés szférájával.

Az újságíráshoz való viszony ellentmondásossága, noha életpályája az írás és újságírás egyidejű művelése miatt modellértékűnek tekinthető, Kosztolányinál is jól kitapintható. Az újságírói indulás évei ilyen szempontból különösen tanulságosak. 1905-ben még ezt írja Babitsnak, az „újságírót” mint pejoratív kifejezést használva:

Kosztolányi „szakmájára”, habár az irodalmi modernség viszonylatában már a kortársak is konstitutív – vagy helyesebben talán: dekonstitutív – tényezőként ismerték fel, a modernség korszakával foglalkozó irodalom- és könyvtörténet-írás igen hosszú ideig mint szükséges, ám a művet illetően csupán járulékos rosszra tekintett (pedig az újságírás vagy tágabban a sajtómunkási szerep irodalmi produktivitása, mint a fiatal Kosztolányinál is látható volt, éppúgy elgondolható, méghozzá lényegi mozzanatként).29 A sajtó eszerint a modern alkotók és kortársak által is rendre megerősített vélekedés szerint – amelyet illetően vegyük észre: az irodalomtörténet-írás hagyománya egészen a legutóbbi időkig reflektálatlanul követte a modern irodalmi tudat önértelmezési ajánlatát, nem teoretizálva ezt a történeti-kulturális problémát30 – azért cserébe, hogy megmenti az írókat-költőket az éhhaláltól, elvonja az időt és az energiát a rendkívüli művészi teljesítmények létrehozásától. Ugyanakkor arra, hogy a sajtó a modern irodalmi termelés tekintetében vizsgálható és vizsgálandó tényező, már Walter Benjamin rámutatott: „a szerző mint termelő problémájának elemzésekor egészen a sajtóig kell visszanyúlni”.31 A sajtóiparba való integráció a modern irodalmi tudat perspektívájából nem pusztán negatív megítélésű jelenségnek tekinthető, hanem olyan struktúramozzanatnak, amely az irodalmi alkotásra, valamint annak autonómiájára nézvést romboló hatást fejt ki:32

Hasonló mintázat kerül előtérbe Thienemann Tivadarnál is. A sajtó irodalomellenessége itt abban a történeti folyamatban érhető tetten, amelynek során az „aktualitás követelménye” felszámolja az „autonóm szépirodalmat”:

Móricz Zsigmond, visszatekintve életének és pályájának különböző szakaszaira, életútjának tényeihez nem egészen ragaszkodva arról ír, hogy az újságírás feladása, mondhatni az újság leválasztása az írásról, szükségszerű – sőt, a Gondviselés által előirányzott – áldozat volt az irodalomért élt élet kizárólagossá emelése felé tartó úton. Innen nézve nem is annyira az a lényeges, ami valójában történt (vagyis az, hogy Móricz nem hagyott fel az újságírással, és ami azt illeti, végül az epikai műfajokból való kapitulációja sem valósult meg), hanem az, hogy a szerző miként helyezi el – ezek szimbolikus értékkülönbségét létrehozva – az újságírást az íráshoz képest:

(4) Az irodalmi alkotás a szégyen egy formájává válik. A kötet, amelyben az író „a lopott percekben megírt apróságokat” megjelenteti, eredendő sikerületlensége miatt nem lehet több, mint az írás szégyenének reprezentációja. Ennek a szégyennek kettős struktúrája van, és ily módon mind a szerző személyét, mind az elkészült művet, műveket érinti. A kötet egyfelől annak nyomait viseli magán, hogy szerzője szégyent érez újságírói foglalkozása, annak kötelező terhei miatt, hiszen az újságírás annak emblémája is, hogy a társadalmi biztonság oltárán feladta eredeti célkitűzését, az irodalmi karriert. E szégyen az irodalmi mű létrehozása által nyilvánul meg. Ez adja annak tanújelét, hogy a szerzőnek még mindig vannak irodalmi ambíciói, és azok – mivel immár csakis az újságírástól ellopott idő eredményezhet műveket – az újságírói kötelességekhez képest elsőbbséget élveznek. Az újságírás ennek értelmében minden pillanatában megalkuvás (művészi kiteljesedés vs. társadalmi biztonság), melyet a szégyen aurája övez. Másfelől a mű kidolgozatlansága, esztétikai hiányosságai, „felületessége” felett érzett szégyen maga is legalább ilyen lényeges, mivel ez utóbbi az ilyesfajta irodalmi alkotást végső soron a tehetség kompromittációjának vagy eltékozlásának folyamataként teszi hozzáférhetővé, és ekként az irodalom, a tiszta művészet szférája ellen elkövetett bűnként prezentálja. Ez a bűn szégyennel telíti az alkotást és annak termékét is. A szégyen e kettős struktúramozzanata, amilyen romboló erejű, a fentiek értelmében nagyobb, a sajtóiparon kívülről érkező bevételi források (hivatali állás, színpadi siker) hiányában épp annyira elkerülhetetlen.

A kapitalista termelési rend által létesített strukturális kényszerek („A mai pesti élet tempója olyan, hogy az író ki van szolgáltatva napi szükségleteinek.”),47 valamint az azokkal egy időben ható, általa felkínált egzisztenciális előnyök (lásd fentebb) együttese az újságírói feladatok elvégzését és az irodalmi alkotás megírását a csereérték ökonómiájának összefüggésrendszere felől teszi hozzáférhetővé. Ahogy látható volt azonban, a cserében részt vevő tényezők szimbolikus értékkülönbsége miatt ezeknek a folyamatoknak a rendszeréhez Knernél a szégyen struktúramozzanata társul. A szégyen mint ilyen az irodalmi termelés állandó kísérőjelenségévé lesz, és a – fentiek tanúsága szerint a termelés logikájához eredendően hozzátartozó – piaci kizsákmányolás trópusaként válik olvashatóvá. Az irodalmi alkotás árucikk mivoltában, melynek intézményesítése és jogi védelme Toldy Ferenc 1838/1840-es implicit szerzőmodelljének még legfontosabb elemei közé tartozik,48 Kner perspektívájából 1916-ban többé nem tekinthető pozitív jelenségnek, hiszen a kortárs kulturális piac strukturális deficitje, vagyis az egyszerű tény, mely szerint a piac képtelen eltartani ennyi írót, ahelyett hogy kiteljesítené a nemzeti irodalom kibontakozásának lehetőségeit, inkább hátráltatja, sőt az írás és a szégyen összekapcsolása által jelentős mértékben, ráadásul több szinten (egzisztenciális, esztétikai) erodálja azt.

Az írás és újságírás viszonya ezáltal egy tágabb összefüggésrendszerbe ágyazódik, amelyben az igencsak komoly eredményeket felmutatni képes 19. századi magyarországi társadalmi modernizáció (a nemzet felemelkedésének technikai-gazdasági lehetőségfeltétele), valamint az irodalmi termelés (a nemzet felemelkedésének kulturális lehetőségfeltétele) között feszültség keletkezik. Az irodalom modern autonómiaigénye – mely a Kner által tárgyaltak szintjén tulajdonképp nem jelentene többet, mint a mű esztétikai önidentikusságát, teljes értékű műként való érzékelhetőségét – ekként a piaci lehetőségek radikális megváltozása vagy a gazdasági csereérték logikájának megtörése által tűnik biztosíthatónak.

Ahhoz, hogy az írás és az újságírás inherens, az írói szubjektumot mélyen meghatározó konfliktusát tisztábban láthassuk, a fentebbiek mellé érdemes még egy perspektívát illeszteni. Schöpflin Aladár, aki 1937-ben megjelent irodalomtörténetében elsőként szentelt szisztematikus vizsgálatot az induló modern magyar irodalom társadalmi-kulturális beágyazottságának, és aki több ponton is hasonló álláspontra helyezkedik, mint Kner, a sajtóipar térnyerését, valamint – ezzel összefüggő módon – az újságíró írók 19. század középi fellépését egyenesen az irodalmi tér általa azonosított kettéválásával kapcsolja össze:

Ez utóbbi nemzedék,51 ellentétben a Kner által leírtakkal, Schöpflinnél nem a kapitalista termelési rend strukturális kényszerei, hanem irodalomszemlélete miatt tagozódott be a sajtóiparba (még ha a zsurnalizmus természetesen Schöpflinnél is rendelkezik gazdasági vonatkozással: ilyen az írói munkavégzés sebességének elkerülhetetlen megnövekedése).52 Igen sarkosan fogalmazva akár azt is lehetne mondani, hogy szemben a Kner-féle leírással, Schöpflinnél az írók e nemzedéke számára egyenesen lényegtelennek tűnik a „mit írni” kérdése, hiszen az egyetlen lényeges szempontot perspektívájukból az írásgyakorlat iránti elköteleződés jelenti. Ennek az elköteleződésnek a perspektívájából mind az irodalmi alkotás, mind pedig az újságírás csupán ugyanazon tevékenység különböző megnyilvánulási formája lehet. Az írás mindennapos gyakorlata iránti feltétlenül elköteleződő szerző innen nézve nem azáltal biztosítja az írói és irodalmi autonómiájának lehetőségét, hogy a sajtó és az irodalom differenciáját hangsúlyozza, hanem azáltal, hogy az irodalom hivatalos, valamint tágabb értelemben: a polgári társadalom intézményrendszerétől vett távolság, egyfajta társadalmon kívüliség felől határozza meg magát. A – legalább ideológiai szinten bemutatott – társadalmon kívülre helyezkedés azonban nemcsak a sajtómunkások részéről önmagukkal szemben támasztott elvárás: a 19. század középi polgári társadalom maga sem fogadja el a sajtómunkát mint saját szabályokkal bíró, legitim, megbecsülésre érdemes hivatást („Az ujságírónak a polgári társadalom részéről akkor még annyi becsülete sem volt, mint ma”).53

A Schöpflin által megragadott diszpozíció tehát nem az írás és az újságírás értékalapú vagy pragmatikus elhatárolását alapul megtéve szerveződik, aminek következményeként a két típusú szövegalkotási eljárás produktumai között kontamináció, átjárhatóság figyelhető meg. Noha ez a kontamináció igen hasonló szerkezetet mutat ahhoz, amely Knernél volt látható („felületesség”/„felületeskedés”, a mű formai-tartalmi autonómiájának sérülése), Schöpflinnél magában foglalja az írói felelősségvállalás kérdésének explicit aspektusát is. Az irodalommal szemben elkövetett bűnt Schöpflin irodalomtörténetében nem a „szégyen” trópusa nyilvánítja meg, hanem épp a szégyen hiánya. Ennek legfőbb okaként a felelősségvállalás nem kifejezetten erős jelenlétét azonosítja, melyet az általa leírt nemzedék egyik meghatározó jellemzőjeként ragad meg („a toll iránti felelősséget kevésbé érzők”, „az írói felelősségérzet csökkenése”).

A „journalismus”, mely a szóban forgó nemzedék tagjainak írásművészetét meghatározza, ugyanis épp abban áll, hogy a szerzők már eleve a gyors visszacsatolást lehetővé tévő időszaki sajtó fogyasztóinak elvárási horizontjához alkalmazkodva alkotják meg műveiket (például ezzel vádolta 1931-ben emlékezetes módon József Attila a széles körű közönségsikert maga mögött tudó Mécs Lászlót),54 az irodalmi igényű nyelvi megformáltságot a gyors közönségsiker, és ami legalább ilyen fontos, a stabil foglalkoztatottság oltárán feláldozva55 (Habermas ezt a struktúrát azonosítja a „tömegkultúra” alapjaként).56 Miközben így tesznek, az előbbi áldozathozatalnak tulajdonképpen nincsenek tudatában, hiszen a valódi megalkuvást perspektívájukból nem az irodalmi és sajtókódok keveredése, az irodalmi műnek a sajtóműfajok felé való elmozdulása, hanem a polgári intézményrendszerbe való betagozódás, „a szabad írói foglalkozás” feladása jelenti. Ez az oka annak, hogy írói tevékenységük Schöpflin értékelése szerint nem eredményezett jelentős alkotásokat: leírásában az újságíró írók a Kner-féle szégyenhez hasonló reflexiós alakzat hiányában nem lehetnek képesek saját tevékenységük korrekciójára, vagyis a közönségigénytől való részleges elfordulásra és az irodalom immanens szempontjainak előtérbe állítására.57 Ennek az esztétikai jellegű korrekciónak a történeti lehetőségét – mely korrekció, mint látható volt, maga az irodalom modern közvetítőmédiuma, valamint e közvetítőmédium eredendően ökonómiai, a kapitalista termelés logikájában gyökerező karaktere miatt válik szükségszerűvé, és amelyet csakis az írók felelősségvállalásának ismételt felszínre kerülése helyezhet kilátásba – Schöpflinnél a Nyugat, valamint a körülötte szerveződő modern irodalmi mozgalom teljesíti ki58 (ugyanakkor, és ezt érdemes szem előtt tartani, mint Hatvany megjegyzi: „Nincs ember, aki a Nyugat-nak és a Nyugat-ból éljen”).59 A Nyugat ekként nemcsak az időszaki sajtóval, hanem az irodalom hivatalos, polgári intézményrendszerével is szemben találja magát, egyfajta kettős kívülség pozíciójában.

Ahogy Kner, úgy Schöpflin példája is arra mutathat rá, hogy bár a hozzá való kisebb-nagyobb mértékű alkalmazkodás elkerülhetetlenségének ténye felett nem volt lehetséges szemet hunyni – hiszen az nem kevesebbként, mint az irodalmi alkotás professzionalizációja során kialakuló keretrendszer egyik pilléreként értelmezhető –, az irodalmi termelés modern piacgazdasági diszpozíciójával való kritikai-esztétikai szembeszegülés vagy az annak való ilyen típusú, bizonyos mértékű ellenállás a modern irodalmi tudat működését illetően meghatározó jelentőségű. A magyar irodalmi modernség és társadalmi modernitás irodalom- és sajtótörténeti vetületének korábban már említett konfliktusát ugyanakkor épp az szolgáltatja, hogy a szerzők egy meghatározó hányada – vagyis a számottevőbb vagyonnal nem rendelkezők, a módos pártfogó(k) és intézményi juttatások híján lévő alkotók csoportja – egzisztenciális és társadalmi kötöttségei miatt egymagában nem lehet képes ilyesfajta ellenállást kifejteni. A kritikai-esztétikai intervenció – melyet a magyar irodalmi modernség különböző hullámai mind megkíséreltek végrehajtani, ám más és más formában képzeltek el – terhe éppen ezért az alkotói csoportokra és mozgalmakra, valamint az ezek számára fórumot, megjelenési felületet biztosító folyóiratok szintjére helyeződik át. A magyar irodalmi térben a mozgalmak és folyóiratok ezzel az irodalmi hatóerővel bíró „társadalmi cselekvés”60 elsődleges formáiként és közvetítőmédiumaiként válnak azonosíthatóvá.61