Az 1910-es évek magyar sajtótörténete, ezen belül is a folyóiratok története két szempontból mindenképpen speciális időszaknak számít.3 Ennek egyik oka a századforduló vélhetően legfontosabb hatású lapja, a Nyugat által kiváltott, a periódus első éveiben még mindenképpen jellemző fokozott hálózati dinamika, a másik oka pedig az időszak mintegy felét meghatározó háborús-forradalmi környezet, amely a redakciók összetételétől kezdve a lapok tartalomgyártási és fogyasztási szokásainak megváltozásán át sok más területen alapjaiban rajzolta át az irodalmi piacot. Azt a piaci környezetet, amely a „boldog békeidőkben” lényegében három szektorban vagy fórumon tette lehetővé az irodalmi karrierépítést: a napilapokén, az irodalmi folyóiratokén és a kiadókén.4 Míg az első csoportba tartozó orgánumok többnyire elengedhetetlennek tűntek a létfenntartáshoz (innen származik az író-újságíró alakja), az utóbbiak pedig az irodalmi értelemben vett siker (a kritikusok és a nagyszámú olvasótábor) eléréséhez, addig a folyóiratok – a keresetkiegészítés cseppet sem elhanyagolható szempontja mellett – az irodalmi szövegek befogadására kiéhezett népes olvasóközönség kegyeinek elérése mellett az irodalom elitklubjainak számító csoportokhoz, társaságokhoz és klikkekhez közeledés ígéretet hordozták. Két kanonikus szerző példáján azt láthatjuk, hogy a három szektorra jellemző egyidejű jelenlét alapszükségletnek számított, miközben az egyes fórumokon belül komoly különbségek jelentkeztek.

Noha Kosztolányi Dezsőt és Krúdy Gyulát egy évtized választotta el a karrierindításban, és a fiatalabb pályatárs műfaji, sőt műnemi értelemben is jóval sokoldalúbb alkotó volt, mindketten remekül értettek a kapcsolatépítéshez, és rengeteget publikáltak. A pályáját tinédzserként kezdő Krúdy 1892 és 1918 között 5516 szöveget jelentetett meg, míg ugyanebben a periódusban (de lényegében 1901 és 1918 között) Kosztolányi 3709 írással jelentkezett különböző típusú periodikák és kötetek oldalain.5 Míg a Szindbád-történetek szerzője írásainak több mint felét (54%) napilapokban, valamivel több mint negyedét (29%) hetilapokban és folyóiratokban publikálta, addig Kosztolányi jóval nagyobb hangsúlyt fektetett a ritkábban megjelenő lapokra, hiszen ide küldte el írásainak 42%-át. Alkati, munkamódszerbéli és generációs okok is magyarázhatják azt, hogy míg Krúdy – a publikált szövegek mennyiségét tekintve – az Uj Időkkel állt a legszorosabb kapcsolatban, addig Kosztolányi A Héttel, de míg előbbi a folyóiratba szánt szövegek körülbelül 13 százalékát juttatta el oda, addig utóbbi írásainak több mint harmadát, 37 százalékát. A mindkét szerző számára jelentős (az időszakban legalább harminc szövegüket befogadó) lapok között az említett két revü mellett egyébként megtalálhatjuk Az Érdekes Ujságot, a Magyar Szemlét és a Vasárnapi Ujságot is.6 Bár az adatok alapján további hipotézisek is megfogalmazhatók, jelen esetben annak konstatálása szükséges, hogy a folyóiratokban való permanens jelenlét (is) fontos összetevője volt az irodalmi piacon való tevékenységnek a századfordulón. Azzal, hogy elbeszéléseiben és regényeiben hemzsegnek a korabeli lapok címei, Krúdy, ismert kortársainál látványosabban, gyakorta reflektált is erre a jelenségre.

„[N]em undorodtam a New-York lármás, szemérmetlen fiatal hírlapíróitól, akik naponta százszor le és felmennek az emeletre, mintha valami fontos dolguk volna, pedig csak arra kíváncsiak, hogy kinek a kezében az Izé című lap, amelyben legújabb művük napvilágot látott”7 – meséli Dubli úr Krúdy Asszonyságok díja című regényében. A különös nevű lapra tett utalásról azt is hihetnénk, hogy kitalációval állunk szemben. Krúdy azonban ezen a téren ritkán köntörfalazott. Az Izé valóban létezett, és ha nem is adott merőben új színt a korszak gazdag sajtópalettájához, működése rámutat a korabeli irodalmi piac éles versenyhelyzetéből adódó problémákra. Hiába a kor már ismertnek nevezhető szerzőiből és képzőművészeiből álló alkotócsoportja, a lap anyagi bázisa nem szavatolhatta a biztonságos és hosszú távú megjelenést. Ráadásul az élclapok piacán a két régi szereplő, a Borsszem Jankó és a Kakas Márton mellett 1906-tól ott volt az olvasók erotikus-obszcén vágyait (is) kielégítő Fidibusz, sőt, néhány hónapja az erre „ráindított” Móka is, amely lapok csakis egy erős piaci szereplőt tűrtek volna meg maguk mellett.8 Legalábbis erre utal Kálmán Jenő tréfás visszaemlékezésében, amelyben arról is szó esik, hogy Paulini Béla hozományként tett szert húszezer koronára, váratlan „nyereményét” pedig egy Karinthyval folytatott kávéházi beszélgetést követően fektette az Izé megalapításába.9 A heccből indított lapot Paulini többször is ártalmatlan vállalkozásnak, „családi jellegű” „szellemi részvénytársaságnak” nevezte.10 Az alaptőke hamar, néhány hónap alatt elfogyott: az Izé körülbelül 15−17 lapszám megjelenését követően 1910 januárjában megszűnt.11 Más, hasonló ötletek már a megvalósulás előtt megfeneklettek. 1914-ben Kosztolányinak nem sikerült meggyőznie Tevan Andort arról, hogy érdemes lenne befektetnie egy Koszorú című szépirodalmi lap elindításába. Ugyanebben az évben már a háborúval járó cenzurális intézkedések és gazdasági következmények is éreztették hatásaikat. A Csécsy Imre szerkesztette Uj Magyar Szemlét Ady Levél ifjú társakhoz című versének közléséért tiltották be, a valamivel több időt megélt A Toll pedig a háborús inflációba rokkant bele. Utóbbi lapokat nem a publikált szövegek színvonala tette tönkre. Mindezt azért fontos hangsúlyozni, mert az alulról jövő DIY-kezdeményezéseknél utólag felmerül a gyanú, hogy bukásukat a húzónév hiánya szinte determinálta. Mint a Máglya esetében, amelyből végül egyetlen lapszámot sem nyomtattak ki, igaz, ehhez egyéb okok is hozzájárultak.

1914. március 3-án a következő hirdetés tűnt fel az egyik legnagyobb példányszámú budapesti napilap, a Pesti Hirlap hasábjain: „Alakuló irodalmi kör fiatal írókkal és írónőkkel keres összeköttetést. Valóban tehetséges emberek írjanak s küldjék munkáikat »Máglya« jeligére a kiadóhivatalba.”12 A hirdető biztosra ment, hiszen a következő napon az apróhirdetési rovatban a fenti mellett a következő szöveget is megjelenttette: „Kezdő írók és írónők, kik indítandó szépirodalmi lapot állandó munkásságukkal el tudnának látni, érvényesülésük érdekében alakulandó irodalmi kör tagjai óhajtanak lenni, teljes referádával ellátott kézirat-mellékletével küldjék címüket »Máglya« jeligére a kiadóhivatalba.”13 A társkeresési-ismerkedési célzattal megfogalmazott rövid hirdetések közé bújtatott felhívás utoljára március végén jelent meg, éppen azon a napon, amikor egy másik napilap, a Pesti Napló leleplező írást közölt a Máglyának keresztelt, soha el nem induló szépirodalmi lap szervezőjéről és a szervezés körüli machinációkról. A hosszú cikk14 lerántja a leplet Pap Aladárról, akinek hirdetésére többen is jelentkeztek (tőlük szemelvények is olvashatók), és aki – mint ezt egy ismerősének küldött és a szerkesztőségnek eljuttatott leveléből kiderül – a lapot kiadó irodalmi kör mellett fővárosi és vidéki matinék szervezésére, sőt, takarékegylet felállítására is javaslatot tett. A beharangozott májusi lapindulás végül talán éppen emiatt a cikk miatt hiúsult meg, miután kiderül belőle, hogy Pap hetek múltán sem válaszolt a nála kézirattal jelentkező íróknak és költőknek.

Mivel sem a Máglyáról, sem Pap Aladárról nem rendelkezünk további adatokkal, felmerülhet a gyanú, hogy csak egy elmés médiahackkel állunk szemben, amely a lapalapítási és a kezdő írók publikálási nehézségeire kívánta felhívni a figyelmet. Ez megmagyarázná azt is, hogyan jutottak a cikkíró birtokába a jelentkezők levelei. Mivel azonban az írásban megadott lakcím és telefonszám az 1914-es Budapesti cím- és lakásjegyzék szerint15 megegyezett Harmat Jenő, a Magyarországi Tudósító című kőnyomatos hírlaptudósító szerkesztőjének és kiadójának adataival, valószínűbb, hogy Harmat némi pluszbevétel reményében fogott bele az ügyletbe, de a rendőrségi feljelentést pedzegető tényfeltáró cikket követően rögtön el is ment a kedve a Máglya elindításától.16 Mivel egy tíz éve működő kőnyomatos tulajdonos-szerkesztőjéről, azaz egy sajtóberkekben ismert emberről volt szó, nehezen képzelhető el, hogy az irodalmi társaság terve egyértelműen mások megkárosítására irányult volna. Valószínűbb, hogy Harmat Jenőt az időszak lapalapítási boomja ragadta magával: 1894 és 1914 között évente átlagosan tíz hasonló profilú kiadvány indult a fővárosban. A kiegyezéstől az 1890-es évek elejéig tartó időszakhoz képest ezekben az évtizedekben jelentősen megnőtt a napilapénál ritkább (heti, kétheti vagy havi) megjelenésű periodikák alapítására irányuló szándék.17 „Irodalmunk nagyfokú fejlődését, valamint a közönség fokozódó érdeklődését mutatja az a fellendülés, mely a szépliteratúrával foglalkozó lapok szaporodásában nyilvánul meg” – fogalmazta meg az egyik korabeli kis folyóirat lapszemléjének szerzője.18

Ha csoportosítani akarnánk ezeket a törekvéseket, kézenfekvő lehet Schöpflin Aladár vagy Komlós Aladár elképzeléseihez nyúlnunk, amelyek szerint a századfordulós folyóirat-kultúra narratívája egyértelműen az abszolút csomópont, a Nyugat köré (ezek előzményeihez, a „ráindított” lapokhoz, az „ellen-Nyugatokhoz”, illetve a „fiók-Nyugatoknak” nevezett kérészéletű próbálkozásokhoz) rendezhető.19 Ebben a teleologikus fejlődéstörténetben sok igazság rejlik, hiszen az Osvát Ernő által 1902 júniusától vezetett Magyar Géniusz és a Figyelő felfoghatók a Nyugat felé vezető út állomásaiként, de ennél is egyértelműbb, hogy Andor József katolikus revüje, az Élet,20 illetve a miniszterelnök, Tisza István által életre hívott Magyar Figyelő feltehetően nem vagy nem így indultak volna el, ha a Nyugat nem kavarja fel az állóvizet. A célelvű történetet követő hagyományban megőrződött azoknak a lapoknak az emlékezete, amelyeket – azóta kanonikussá vált – szerkesztőik és/vagy szerzőik révén a Nyugathoz lehetett kapcsolni, de az Uj Nemzedék című folyóirat például kihullott a rostán. A Tanácsköztársaság után radikalizálódó, erősen antiszemita folyóirat, illetve új évfolyamszámozással induló, a Központi Sajtóvállalat körébe tartozó propagandisztikus napilap-variánsának tapasztalata elsöpörte annak emlékét, hogy első éveiben az Uj Nemzedék még Károlyi Mihály függetlenségpárti politikáját támogatta,21 hasábjain pedig Gárdonyi, Kassák, Móricz, Török Gyula és Zuboly22 írásai voltak olvashatók. Való igaz, a jelentős lapokról nem feledkezett meg sem az irodalom-, sem a sajtótörténet, de éppen azok a próbálkozások enyésztek el a köztudatban, amelyek az irodalmi rendszer és a századfordulós kapcsolati hálók működése felől nyújthattak volna új támpontokat a vizsgálódások számára.

Az 1910-es években útjára induló, sikeres és hosszú életű folyóiratok közül a Színházi Hét majd Szinházi Élet címeken futó lapnál (1910−1938) az alapító, Incze Sándor rutinja és egy nagy reklámértékkel bíró incidens volt záloga a sikernek,23 Az Érdekes Ujság (1913−1925), valamint a Kis Érdekes és utódja, a Képes Ujság (1914−1915, 1915−1921) működését a Légrády-konszern, az Előre című háborús képes lapét (1914−1919) Tolnai Simon vállalata szavatolta. Érdekes vállalkozás volt a Vári Dezső24 szerkesztette Képes Hét (1911−1914), amely olcsó könyvsorozatot is indított, nem beszélve Kassák háború alatt betiltott A Tett (1915−1916) és Ma című avantgárd lapjairól (Budapest: 1916−1919, Bécs: 1920−1925). Számos jelentős írónak adott helyet évtizedeken át a többszöri újraindulás után a mai napig létező Múlt és Jövő, amelynek első évfolyamát teljesen egyéni módon az 1911-es Magyar Zsidó Almanachtól eredeztette a szerkesztő, Patai József. Mindeközben klasszikus, a Nyugathoz hasonló irodalmi revü a korábban említetteken kívül nem tudott egy-két évnél tovább megragadni a piacon.

A stabil anyagi bázis tehette lehetővé a Nyugatnak, hogy röviddel megjelenése után kiadói tevékenységét is elindíthassa. Ezt a modellt másolta az Élet, de az 1910-től 1911-ig létező Renaissance is. A pompás kiállítású folyóirat első száma 1910. május 10-én jelent meg, kiadói „hivatala” pedig nem egészen egyéves fennállása alatt három kiadványt publikált. A havonta két alkalommal megjelenő, száz oldalból álló folyóirat terjedelme és szerzői csapatának színvonala okán is erőteljesen különbözött az alulról szerveződő lapoktól, mindezt pedig a biztos támogatói alap, valamint a szerzők és szerkesztők (Balázs Béla, Révész Béla, Zigány Árpád) kapcsolati hálózatai biztosították. A revü hasábjain jórészt a Nyugatban, a Népszavában, illetve a polgári radikalizmus két neves lapjában, a Világ című napilapban és a Huszadik Században publikáló szerzők jelentkeztek. Mivel a folyóirat nyíltan politikai fórumként is működött, a fő profilként a szépirodalomhoz ragaszkodó Nyugathoz képest egyéb alternatívákat kínált. Helyet adott azoknak, akiket Osvát kikosarazott: itt jelentek meg például Kassák szabadversei, valamint Nagy Lajos novellái.

Az Aurora 1911 januárjában indult el, és hamarosan a Renaissance kvázi-folytatásává vált. Irodalomtörténeti szerepét a szakirodalom általában arra korlátozza, hogy a Hatvany–Osvát-vita számára fórumot biztosított. Főszerkesztője, Cserna Andor a Világ újságírója és szerkesztője volt, de az Aurora nemcsak ezen a vonalon vált érdekes kezdeményezéssé, hanem a Nyolcak-csoport lapjaként: számos festményt ugyanis csak a folyóirat reprodukcióiból ismerhetünk.25 A Május Kázmér Ernő és Pajzs Elemér szerkesztésében jelent meg 1913-ban és 1914-ben. Bár az első szám Szabó Dezsőtől származó bevezetése, a párbeszédformában írott Esztétika expresszionista hangvételt előlegezett meg, a lap nem tudott markánsan elszakadni az esztétizáló modernségtől. Megszűnése közeledtével rövid ideig fennállt a lehetősége, hogy Tevan Andor átveszi a kiadásával járó költségeket, de a terv – akárcsak Kosztolányiék Koszorúja esetében – meghiúsult.26

Az Esztendő volt talán a leglátványosabb puccskísérlet a Nyugat központi pozíciójának megtörése érdekében. Hatvany Lajos többéves bécsi tartózkodása után a Pesti Napló új tulajdonosaként tért vissza Magyarországra, és rögtön nekifogott, hogy a nagy múltú napilapot a saját képére formálja át. A neves, sokat próbált szerkesztőségi munkatársak és bedolgozó szerzők mellett modernizálta a redakciót is. A Pesti Napló irodalmi revüjének ötlete állítólag – a magyar sajtótörténetben külön fejezetet érdemlő – Bródy Sándortól származott, aki felajánlotta egyszemélyes folyóiratát, a Fehér Könyvet a napilap mellékletének. Hatvany végül Kosztolányi és Karinthy szerkesztésével elindította a havi 170–180 oldalas Esztendőt, amelynek napi teendőit Tóth Árpád végezte (akinek neve, lévén nevesebb kollegáinak híréhez nem volt mérhető, nem szerepelhetett a címlapon). Hatvany nem diktatórikusan, kézi irányítással szervezte meg az egyes lapszámokat, mégis sokatmondó, hogy az 1918. évi 12. szám csak az Egy hónap története című emlékezésfüzérét tartalmazta. A vállalkozást végül a történelmi események sodorták el, Hatvany 1919 márciusában lemondott a Pesti Napló főszerkesztői posztjáról, újbóli Bécsbe távozása után pedig eladta a lapot Miklós Andornak.27

A Hatvany Lajos kapcsolati tőkéje és a Hatvany-Deutsch cég tényleges tőkéje képviselte pólussal szemben álltak azok a kezdeményezések, amelyek látszólag kevés szállal köthetők be a századforduló irodalmi diskurzusaiba, miközben sikertelenségük rámutat a piac telítettségére. Ilyen korai próbálkozásként jegyezhető az 1910 márciusában megalakult Fiatal Írók Országos Szövetsége, amely „az irodalom terén pártfogás híján érvényesülni nem tudó tehetségeket” kívánta „felkarolni és kifejleszteni”.28 A társaság rövidesen felvette a „Vagyunk” nevet, és folyóirat elindítása mellett döntött. Mire azonban a belügyminiszter elfogadta volna a társaság alapszabályát, a közben elindult lap, a Vagyunk meg is szűnt, és a tagok is szétszéledtek. Néhány évvel később – egy hasonló, új társaság alapításának margójára – egy vidéki lap fedte fel az ilyen szervezetek legtöbbjének célját: publikálási fórumot nyújtani egy fővárosi baráti társaság tagjainak abból a pénzből, amelyet a lapban helyet nem kapó vidéki tagok fizettek be tagdíjként.29 A Vagyunk esetében nem erről volt szó, de tíz lapszámának közreműködői közül kevesen futottak be jelentős karriert. Elek Vidor (1890 k.–1918) Az Est belső munkatársa lett, publikált a Renaissance-ban és a Világban is. Feleky László (1892–?) közgazdasági és történelmi írásai a Nyugatban, a Pesti Hirlapban és a Magyar Figyelőben láttak napvilágot, szaklapokat is szerkesztett. Flatt Zsókának (1892–1946) verseskötetei jelentek meg az első világháború alatt, Küzdelmes élet címmel regényt is írt (1941). Kardos Tilda már gyerekként publikált a Vasárnapi Ujságban és A Hétben, 1918-ban jelent meg verseskötete Halálhinta címen. Kovács Lydia (1887–1918) könyvelőként dolgozott, majd több lapban is publikált. A szerkesztő, Farkas József (1884–1948) zenetudósként volt gyakornok az Országos Széchényi Könyvtárban, majd Aradon könyvtáros és miniszteri tanácsos lett, Budapestre visszatérve megalapította a Fővárosi Polgárok Gazdasági Egyesületét. A legnagyobb karriert vélhetően Kaczér Illés (1887–1980) járta be, akinek a Nyugat is publikálta szövegét, 1916-ban pedig regénnyel jelentkezett. A Tanácsköztársaság után Bécsbe, Kolozsvárra majd Kassára került, Pozsonyban pedig a Magyar Ujságot szerkesztette. 1938-ban Londonba, 1959-ben Tel-Avivba emigrált.

A Vagyunk-szövetségnél valamivel hosszabb életű volt az 1912-ben alapított Energia Irodalmi Kör. Hirdetésüket gimnáziumokban is terjesztették, így jutott el a hír a Szeged és Vidéke és a Pesti Hirlap szerkesztőségéhez is, akik aztán azon élcelődtek, hogy a társulat tagdíját egy kezdő író nehezen tudná kifizetni.30 A kör első kötete még 1912 végén látott napvilágot Új emberek új dolgai címen (tizenegy fiatal szerző írásait tartalmazta, röviden szemlézte a Magyarország és Az Ujság), ezenkívül csak egyetlen könyvet tudtak megjelentetni, Kövér Elek Sóhajom az ősz című verseskötetét. 1913 őszén A Holnap címmel folyóiratot indított a társulat. Az itt jelentkező szerzők is a magyar irodalom ismeretlenjeinek listájába tartoznak: Fodor Rezső novelláit és Ligeti Miklós verseit megtalálhatjuk századfordulós orgánumokban, Izsó Sámuelnek a két világháború között jelentek meg visszhangtalan verseskötetei, míg a lapban feltűnő Kázmér Ernő mellett két szerzőnek sikerült komolyabb pályát befutnia. Míg Nyáry Andor (1886–1967) prózai munkáival és színműveivel szerzett a Horthy-korban – 1948 után szélvészgyorsan elillanó – hírnevet, addig Natter-Nád Miksa (1893–1982) elsősorban pozíciószerzésre és mezőgazdasági ismeretterjesztő munkáinak propagálására használta fel az 1920 után megváltozott klímát (a Nemzeti Ujságnál és az Uj Nemzedéknél dolgozott, a Sajtókamara tagja lett).

Az előző két lap munkatársaival, a szerkesztőkkel és az első számok közreműködőivel kapcsolatos megállapítások ugyanúgy ráillenek az 1911 őszén Ma címmel indult folyóiratra, igaz, az alapítóknak sikerült meggyőzniük Rákosi Jenőt, hogy bevezető sorokat küldjön a debütáló lapszámba. A „Karvaly” álnéven publikáló Kováts László cikke (A modern magyar költészet) alapján arra következtethetünk, hogy a lap a progresszív magyar irodalom ellenében próbálta meghatározni magát. „A mai poémák vagy vad lángot lehelő érzékiádák, mámoros szerelmi zuhatagok, vagy kifáradt, petyhüdt érzelmi epilógok, halálvárások vagy semmitmondó, értelmetlen, zagyva közhelydarálások” – olvashatjuk írásában. A lap további sorsa nyomán azonban ez a célkitűzés élesen megváltozott. Először csak egy címváltozás történt (Pesti Szinpad), hiszen a polgármesteri hivatal a Mai Lappal való címbéli összeférhetetlenség miatt módosításra kényszerítette a szerkesztőket. A második és a harmadik címváltozás után azonban a lap profilt, majd szerkesztőket is váltott, ekkor került a lap élére Lovászy Károly, a híres humorista. A Pesti Szinpad a Szinházi Élethez hasonló, szépirodalmi szövegeket, interjúkat, a színház világából származó híreket és előadás-leírásokat tartalmazó képes magazin lett, és ezzel szerzőgárdája is átalakult: 1913-ban és 1914-ben publikált itt Biró Lajos, Herczeg Ferenc, Kosztolányi, Juhász Gyula és Nagy Lajos is.

A mindössze három lapszámot megélt Az Ország szerkesztője feltehetően a Ma elindításában közreműködő Kováts László volt. A szerzők között előfordultak korban ismert alkotók (Berczik Árpád, Krüzselyi Erzsébet, Váradi Antal), de a szintén a konzervatív oldalhoz köthető lap rövid idő alatt elenyészett. Kováts ekképpen fogalmazott a Jöttünk című programszövegében:

A Máglya kapcsán született írásban feltűnt egy rövid életű, sőt, csak egyetlen számot megélt lap, a Pesti Otthon neve is. A „Tárcaírók lapja” alcímmel megjelent lappal együtt az alapító-szerkesztő, Andriska Károly egy másik lapot is bejegyeztetett Hét Novella címen, de ez utóbbi kiadása csak terv maradt.33 A Pesti Otthonban publikáló szerzők névsora (Krüzselyi Erzsébet, Pakots József, Palágyi Lajos, Alba Nevis – Unger Ila) sokkal értékesebb volt, mint a fenti lapoké, itt szervezési-financiális problémák merülhettek fel. A szerkesztői felvezetés (Magunkról) nagyon szerényen konferálta a lapot, mondván nem akar versenyezni a többi orgánummal, sőt a „nemzeti irodalom” és a „modernség” összehangolására törekszik. Fő célként jelölte meg, hogy teret kell adni a fiataloknak, akiket a jelenkori „őrült [!] versenygés” nem enged érvényesülni. Ennek azonban rögtön ellentmondott Palágyi Lajos felvezetője, aki szerint a honi irodalomban jelenleg a külföldi minták (dekadencia, német és francia „abszint-költők”, pornográf jellegű francia, német és orosz „reklám-novellisták”) reflektálatlan utánzása helyett az „önállónak-maradás” a legfontosabb.

Az 1910-es évekből néhány olyan folyóiratot is regisztrálhatunk, amelyek bár szintén nem jelentek meg egy évnél tovább, a bennük feltűnő szerzők révén könnyebben bekapcsolhatóak a kortárs folyóiratok hálózatába. Az első ilyen orgánum az Uj Magyar Szemle, amelyet a galileista Csécsy Imre szerkesztett, aki néhány évvel korábban szerepet vállalt A Cél című fajvédő folyóiratban is.34 A borító belső oldalán olvasható programcikk szerint a lap az „aktuális események forgatagán felülemelkedve” egy „demokratikus, független, kulturált Magyarország”, egy „önálló erős magyar kultúra” eljöveteléért „küzd” majd, kritikai rovatában pedig eltávolodik az irodalmi piac „lármájától”. A mindössze három számot megélt lapot Tevan Andor nyomtatta.35 Csécsy Imre kis túlzással tulajdonképpen a Herczeg Ferenc fémjelezte konzervativizmus kizárásával próbált „nemzeti színezetű modern”36 lapot csinálni. Nevesebb szerzőkként többek között Ady, Földi Mihály, Somlyó Zoltán, Szederkényi Anna küldtek írásokat a lapnak, de összességében a vállalkozás elhatárolható a korszak fontosabb irodalmi csomópontjaitól. Szemben egy másik, a „nyugatosokra” erősen támaszkodó folyóirattal: A Toll nagyon rövid terjedelemben, de kiváló írók szövegeivel jelent meg 1914-ben. A negyedik szám egészében Molnár Ferenc Az aranyásó című darabját tartalmazta, utolsó november 1-én megjelenő (huszonegyedik) száma A háború tematikus címet viselte. Gyakori szerzői Bródy Sándor, Gábor Andor, Kázmér Ernő, Kosztolányi, Karinthy, Lázár Miklós, Nádas Sándor, Németh Andor, Somlyó Zoltán, Szini Gyula, Újhelyi Nándor voltak. Hangneme inkább csipkelődő volt, de feltűnően sok helyet szánt a számos helyről felmagasztalt Tormay Cécile-regény, A régi ház elmarasztalásának. Az Uj Magyar Szemlével szemben ártalmatlan lap volt, Lakatos Éva megfogalmazásában „nem volt benne harag, gúny és epe”.37 A Jelenkorból öt szám jelent meg Hevesy Iván szerkesztésében 1917-ben és 1918-ban. A lapnak a fontosabb csoportosulások szinte mindegyikéhez voltak kapcsolópontjai egyrészt Babits, Kosztolányi és Tóth Árpád, másrészt Kassák és Moholy-Nagy László, harmadrészt Balázs Béla, Gaál Gábor és Lukács György révén.

Az eddigiekben nem sok szó esett a nemzeti konzervatív „oldal” újabb orgánumairól. Nem véletlenül, hiszen a Magyar Figyelőn kívül tulajdonképpen csak egyetlen lap mögé sorakozott fel a hivatalos intézményrendszer. Az 1914-ben induló A Társaság azonban inkább egy, az arisztokratáknak szóló képes lap volt, ebben pedig leginkább a Szalon Ujság címváltozatában ismert Millenniumi Ujság (1896−1913) volt az előképe, sőt, lehetséges, hogy a közvetlen elődje. A századforduló további, lapokkal vagy lapcsaládokkal rendelkező markáns csoportosulásaival szemben a nemzeti konzervatívok az 1910 előtt kialakított sajtóhálózatuk fenntartásába és fejlesztésébe fektették energiáikat. (Igaz, a Magyar Ma már idézett szerzője szerint 1911-ben „Singerék” igencsak elhanyagolták zászlóshajójukat, az Uj Időket a Magyar Figyelő „javára”.) Ide kapcsolódik, hogy Rudnyánszky Gyula halála előtt, 1913-ban indította volna el Napsugár című, amerikai mintára készített lapját. A kifejezetten nemzeti színezetű „magazine” első számának tartalma is összeállt már, az első számban Ábrányi Emil, Gárdonyi, Bársony István, Rákosi Viktor, Endrődi Sándor, Szemere György jelentetett volna meg írásokat, de ezt megakadályozta a lapalapító halála.38

A kis lapok kapcsán szükséges szót ejteni a korszak egyik „notórius” lapalapítójáról, Franyó Zoltánról (1887−1978). A főleg műfordításai révén ismert szerzővel olyannyira mostohán bánt (bánik) az irodalomtörténet, hogy életrajzának egyik apró, de jelentékeny eseményét, a Népszava szonettje miatti elkobzását (vélhetően Gulyás Pál adatának kritikátlan átvétele nyomán) következetesen rosszul tüntetik fel az ismertetések – immár három évtizede.39 Mielőtt Bécsbe menekült volna a Tanácsköztársaság végeztével, Aradon és Budapesten számos laphoz volt komolyabb köze. Szerkesztőként a Kultúrához (1910, Arad, napilap), A Jövőhöz (1911, Arad, havilap), az Uj Revühöz (1912−13, Budapest, hetilap), a Vörös Lobogóhoz (1918−1919, Budapest, naponta/rendszertelenül), felelős szerkesztőként a Magyar Hadigondozóhoz (1918, Budapest, hetilap), tulajdonosként, felelős szerkesztőként a Magyar Szinházi Tudósító című kőnyomatoshoz (1913−?, Budapest, hetilap), társszerkesztőként pedig a Front című tábori hetilaphoz (1917−1918, Budapest).

Az Uj Revübe Franyó Új közönség, új kritika, új revü címen írt előszót, amelyben a lapalapítás „kötelességét” az irodalom demokratizálódásából, így a művészetek közkinccsé válásából következő társadalmi hasznossággal felelteti meg. „Kultúr-reneszánszként” definiálja az 1910-es esztendőket, amelynek hangzavarában az Uj Revü az aktuálist, az értékeset és a maradandót kívánja majd közvetíteni. Nagy Lajos a korszak „tiszavirág-életű folyóiratai”40 között említette meg a lapot, majd – könyvbe rendezett önéletrajzának második kötetében – hosszabban is elmesélte történetét. Eszerint egy Gráf Sándor nevű – Nagy szerint gyenge idegzetű, „elmebajos” – irodaigazgató a munkahelyi végkielégítéséből indította el a lapot, amely ponyva, divatrajzok és folytatásos regények helyett ténylegesen irodalmat akart nyújtani az olvasóknak.41 Erre azonban nem volt igény: az Uj Revü idealisztikus célokkal helyettesítette a piaci szabályokat, így bukása tulajdonképpen megjósolható volt. Vélhetően a neves szerzőcsoportnak (Karinthy, Kosztolányi, Nagy Lajos, Somlyó stb.) köszönhető, hogy egyáltalán körülbelül tíz számot megélt a lap.

Franyó a Front élén tért vissza a lappiacra. A József főherceg által alapított és kiadott tábori újság formátumában és szerzőinek heterogén összetételében a Tolnai Világlapjára és Az Érdekes Ujságra hasonlított. A lap vegyesen tartalmazott német és magyar nyelvű szövegeket, Franyó szerkesztőtársa pedig Ernst Lissauer német költő és drámaíró volt. Erdély Jenő kritikája szerint csak a lövészárokban szerkesztett tábori újságnak van létjogosultsága, ezzel szemben a Frontban „Franyó Zoltán drámai erővel megírt kis novelláit leszámítva, semmi, de semmi sincs a katona életéből és más címmel e lap bízvást megjelenhetnek egy kétnyelvű kisebb vidéki város szépirodalmi és társadalmi hetilapjaként”.42 A frontról visszatérve Franyó megindította a Vörös Lobogót, amellyel kapcsolatban személyesen Kun Bélával is egyeztetett,43 de a lapot soha nem helyezte vagy helyeztette közvetlen pártirányítás alá.44 Kevésbé irodalmi, inkább – alcíme szerint – politikai és kritikai lapnak lehetne nevezni a Vörös Lobogót, amely tartalmában ráadásul inkább a névtelen támadó cikkek sorát közlő Pesti Futár-féle revolverlapokra emlékeztetett. Kezdetben Karinthy is a stáb tagja volt, Szabó Dezső pedig még a proletárdiktatúra alatt is publikált benne – előbbi állítólag azt mondta: „ez nekem túlságosan szélsőséges”.45 A Tanácsköztársaság alatt is megjelenhetett, így fedezékből indított támadásaiból jutott Hatvany Lajosnak (Szekula Jenő: Te Lajos!), a megszűnő Magyar Figyelőnek és Károlyi Mihálynak (Franyó Zoltán: Memento…) is, ugyanakkor Mácza János tollából pozitív kritika jelent meg a MA hatodik kiállításáról, illetve a lap közzétette Kassák előadásának szövegét, amelyet a MA első „agitítív estéjén” tartott, Oszkár Ferenc pedig felvázolta a kommunista társadalom irodalmi mozgásterét is. Márai publicisztikai írásokkal jelentkezett, Nagy Lajos pedig érdekes (de nem túl megbízható) listát tett közzé arról, hogyan fizette a „tőkéstársadalom” az irodalomból élőket.46 A Vörös Lobogó vesztét valószínűleg a Tanácsköztársaság alatti események okozták, utolsó száma 1919. június 18-án, két héttel Kun Béláék elmenekülése előtt jelent meg.

A lappiac Tanácsköztársaság utáni újraindulásakor az 1910-es évek új irodalmi lapjainak és folyóiratainak csak csekély hányada jutott el a folytatásig. Újraindult az Előre, az Élet, Az Érdekes Ujság, a Nyugat, a Szinházi Élet és A Társaság, de az Előre szeptember végén jelent meg utoljára. A Múlt és Jövő 1920-ra, a Magyar Kultúra 1921-re szedte össze magát, az Uj Nemzedék napilappá változott, a MA pedig (1920-tól) Bécsbe tette át a székhelyét. A monarchia utolsó évtizedében indult ténylegesen irodalmi tartalommal rendelkező lapok közül tulajdonképpen csak az Élet és a Nyugat élte túl a viszontagságos éveket.

Egy-két újabb lapban az ebben az időszakban egyre híresebbé váló Krúdy Gyula is elhelyezett szövegeket, de ezek közül a leggyakrabban a Magyar Figyelőben publikált, miközben Kosztolányit a szóba kerülő lapok mintegy háromnegyedéhez szorosabb vagy lazább kapcsolat fűzte, sőt némelyeknél tevőleges (alapítói vagy szerkesztői) szerepet is vállalt. Kizárt, hogy egy-egy szerző a századfordulón, ezen belül is ennek utolsó szakaszában, ne talált volna elegendő publikálási fórumot írásainak, a gondot inkább a honoráriumok közötti különbségek, illetve a piac telítettségéből fakadó „várólisták” okozták. Egy új orgánum megalapításakor így minduntalan felcsillant a remény, hogy ebben olyan szerzők is szóhoz juthatnak, akik addig kevesebb lehetőséget kaptak az írói siker felé vezető göröngyös út nevesebb médiumaiban. Utólag kiderült, hogy ezek a vállalkozások – igaz, 1914-től kezdve több lépcsőben is a külső történelmi események miatt – nem voltak hosszú életűek, de rövid fennállásuk alatt helyet tudtak adni a fiatalabb korosztályok irodalmi ambícióinak, sőt, sikerült felkelteniük a korábban induló, sok esetben már kötetekkel is rendelkező és/vagy neves írók és költők publikálási hajlandóságát is.