A szép/csúnya esztétikai jellegű különbségtétele tehát összekapcsolja a művészettel a politikai, gazdasági és ökológiai szférát is. Morris véleménye szerint a gazdaság nem profitot termel, hanem pazarol: a luxus felvilágosodás kori, döntően etikai szempontú kritikusaihoz némileg hasonló módon leszögezi, hogy az ember fogyasztóképessége egyszerűen biológiailag korlátos, ezért a fogyasztásra berendezkedő gazdaság (a 19. század végén még nem létezik a fogyasztói társadalom fogalma) oximoron. A konstans pazarlás, az emberi és természeti erőforrások tudatos és szándékos, tervszerű felprédálása az, ami „csúnyává” teszi a környezetet és az életet, s ez lényegében állandósult háború.

Morris, aki magát szocialistának tekintette, nem osztályharcról vagy (a korabeli szociál-, illetve nacionáldarwinizmus kifejezésével) létharcról beszél, hanem a háborúról mint szociális struktúráról, viszonyrendszerről; arról, hogy „a jelenlegi társadalmunk az örök háború állapotán alapul”, szemben a felvilágosodás filozófiájának a német romantikus filozófia által továbbgondolt fejlődéskoncepciójával,5 s nem véletlen, hogy ennek forrásvidékénél Kant örök békéről írott esszéje sejlik fel. Bár a háborút eufemizálva versenyként keretezi a korabeli kapitalista gazdasági diskurzus, írja Morris, valójában „a háború, vagy versengés, akárhogy is nevezzük, legjobb esetben is az jelenti, hogy a saját előnyünkre törekszünk valaki más vesztesége árán, és ennek során nem szabad kímélnünk a pusztítást még a saját tulajdonunkkal szemben sem, különben biztosan rosszabbul járunk a küzdelemben”.6 A háborúban az emberek abszurd célja, hogy öljenek és megöljék őket; rengeteg erőforrást felemésztő, drága artefaktumokat hoznak létre (a kor legdrágább hadieszközét, a hadihajót hozza példának) pusztán azért, hogy elsüllyesszék, elégessék és elpusztítsák, ám részletesen levezeti, hogy nem történik ez másként a gazdasági javak szándékos túltermelése esetében sem.7 Morris célja tehát nem a háború megnyerése – legyen az osztályharc vagy gazdasági verseny –, mivel ez lehetetlen, hanem annak a struktúrának a radikális újrarajzolása, amely a társadalmi kapcsolatokat kizárólag háborúként képes létrehozni és értelmezni. Ezt nem valamilyen etikai megfontolásból jelenti ki, hanem annak levezetésével, hogy ez a gazdaság révén manifesztálódó társadalmi háború (ahogy minden háború) teljesen értelmetlen: egy háborúnak nincsenek nyertesei. Emellett a gazdasági háborús struktúra, vagyis a kapitalista verseny mindig a tényleges háború potenciális előfutára, illetve fenntartója. A modern háború ugyanis, írja 1884-ben, a versengő cégek, tőkeegységek háborúja, s ez az, ami „akadályozza a békét […] a háború nem más, mint e harcoló cégek kifújt lehelete, és ma már szinte minden politikai hatalom az ő kezükben van, s minden országban összefognak, hogy a mindenkori kormányok működését két funkció betöltésére redukálják: egyrészt hogy otthon olyan erős rendőri hatalomként működjenek, mely képes azt a szorítót fenntartani, amelyben az erősek leverik a gyengéket; másrészt hogy külföldön kalóz testőrként cselekedjenek, petárdaként, mely felrobbantja a világ piacait, bármi áron megszerzendő piacait nyitó ajtókat, s e hamisan laissez-faire-nek nevezett beavatkozásmentesség privilégiumának biztosítása a kormány kizárólagos célja”.8

Az esztétikummal, a művészettel kapcsolatban a 20. század első harmadában is folyamatosan felvetődik a háborúhoz való viszony kérdése. Magyar példákat is szép számmal találunk, gondolhatunk a századelő erőteljesen társadalomkritikus és baloldali pacifista mozgalmaira,9 az avantgárd irányzatoknak a kérdéssel kapcsolatos megnyilvánulásaira, a neoklasszicizmus állásfoglalásaira, a homo aestheticus és homo moralis szembeállíthatóságával kapcsolatos vitákra, a Nyugat háborús ankétjára, és sorolhatnánk. De a háború és az esztétikum kifordított kapcsolata Walter Benjamin híres esszéjének fő gondolati íve is, aki a fasizmust a politikai élet esztétizálásával kapcsolja össze, a politika esztétizálásra irányuló fáradozások egyetlen végső céljaként és csúcspontjaként pedig a háborút jelöli meg. A fasizmus ugyanis „úgy próbálja megszervezni az újonnan keletkező proletarizálódott tömegeket, hogy érintetlenül hagyja a tulajdonviszonyokat, amelyeknek a megszüntetésére azok törekednek. Üdvözítőnek tartja a tömeg megnyilatkozáshoz (a világért sem jogaihoz) juttatását. A tömegeknek joguk van a tulajdonviszonyok megváltoztatásához; a fasizmus ezek megőrzése mellett kívánja megadni a megnyilvánulás lehetőségét.”10 Benjamin ezzel kapcsolatban kiemeli, hogy a tömeges reprodukció egyben a tömegek reprodukciója is: a felvett és (híradóként vagy akár filmbe illesztve) lejátszott tömegjelenetek révén a tömeg minden egyes tagja láthatja önmagát tömegként, méghozzá olyan perspektívából (például madártávlatból), amely az emberi szem számára nem adott, s amelynek hatalmas jelentősége van a propaganda szempontjából. De a megnyilvánulás tömeges lehetősége a sajtó mint nyilvánosságtér jelentőségének exponenciális növekedésével is összefügg, hiszen gazdaságilag a tömegsajtó a fennálló gazdasági struktúra terméke s annak fennmaradását szolgálja, míg a társadalom minden korábbinál szélesebb körét képes egy nyilvánosságtérben megjeleníteni, illetve hangot adni neki. Így paradox módon minél demokratikusabb (a megnyilvánulás szempontjából) ez a tér, annál kevésbé szolgálja valóban demokratikus gazdasági és politikai viszonyok létrejöttét, s annál inkább kedvez a fenti értelemben vett fasizmus erősödésének – s e gondolatot érdekes lenne továbbkövetni a 21. századi hálózat-közösségi tömegmédia (Manuel Castells kifejezésével élve tömeg-önkommunikáció) és a növekvő társadalmi egyenlőtlenségek, illetve politikai radikalizálódás felől nézve is.

A háború Benjamin számára is inherensen gazdasági jelenség a modern korban. Marinetti futurista kiáltványát elemezve Morris fél évszázaddal korábbi gondolataihoz sokban hasonló következtetéseket fogalmaz meg. A pazarló gazdaság, melyet „a termelőeszközök óriási tömege és a termelési folyamatban történő elégtelen értékesítése közti diszkrepancia”,11 vagyis a munkanélküliség és a felvevőpiac hiánya (az értékfogalom felől pedig, tehetnénk hozzá, a mesterségesen generált szűkösség elve) határoz meg, imperialista (Morrisnál piacszerző) háborúhoz vezet, mely a fasizmus benjamini fogalmával szorosan összefügg. Ha ugyanis a fasizmust az jellemzi, hogy a fennálló gazdasági és politikai rend biztosította tulajdonviszonyokat mindenáron meg akarja őrizni, vagyis „a termelőerők természetes értékesítését gátolja, úgy a technikai eszköztár és a sebesség erőforrások fokozódása a természetellenes értékesítést sürgeti”,12 ez pedig nem más, mint a likvidálás: a termelőerők és a termékek pusztítása.