Hansági Ágnes, Szajbély Mihály (szerk.)

Történetek az irodalom médiatörténetéből

A háború, a slow print és a társadalmi kommunikáció szintjei

Benjamin érvelésében megjelenik a fennálló tulajdonviszonyok biztosításának egy olyan aspektusa is, amely a technikai reprodukció mellett, ám azzal szoros összefüggésben a befogadás mint a művészeti kommunikáció lényegi eleme szempontjából is fontos különbséget feltételez a valósághoz való viszony összefüggésében. A technikai reprodukció és sokszorosíthatóság, mely „kivonja a reprodukáltat a hagyomány birodalmából”,1 s ezzel az egyszerit és egyedit a tömegessel helyettesíti, illetve aktualizálja, lehetővé teszi a befogadás egy, a korábbival ellentétes irányú móduszának térhódítását. Közhely, írja Benjamin, hogy „a tömegek kikapcsolódást keresnek, míg a művészet a szemlélőtől koncentrációt kíván”, ám e közhelyet elemezve tudjuk irányvektorral ellátni a befogadás kétértelmű fogalmát. A befogadás ugyanis lehet a mű általi befogadásunk és a mű általunk való befogadása is, és épp ezt a kettősséget nevezi meg a kikapcsolódás és koncentráció ellentétének központi elemeként: „a műalkotás előtt koncentráló egyén elmerül a műben; belép a műbe, ahogyan a legendabéli kínai festő, amikor rápillantott befejezett alkotására. Ezzel szemben a szórakozó tömeg magába süllyeszti a műalkotást […].”2 A kikapcsolódó tömeg tehát mintegy a helyén marad, mozdulatlan (de legalábbis kiszámíthatóan és egy tömbben, irányítottan mozdul), biztosítva ezzel a politika esztétizálásának fasiszta jellegű céljait, s feladva egyszersmind a nézőpontváltás, a megfigyelői pozíció megváltoztatásának lehetőségét, illetve az idegen vonzásának való engedelmeskedést, ami pedig mindig a művészet alapvető célja volt. A művészetnek ugyanis Benjamin szerint „mindig egyik legfontosabb feladata volt, hogy olyan keresletet keltsen, amelynek a teljes kielégítésére még nem jött el az idő”.3 A műalkotást „magába süllyesztő” tömeg tehát elsődlegesen az ismert iránt fog lelkesedni, mivel ezt tudja a legproblémamentesebben összekapcsolni meglévő ismereteivel – lényegében tehát akkor lesz a legelégedettebb, ha önmaga (feltételezett) tükörképét látja meg, ami ismét a reprodukció általi, identifikáló célú tükörfázis és a tömegesedés egymást feltételező jelenségeihez visz minket vissza. A tömeges, szórakoztató célú reprodukált alkotás befogadása így elsődlegesen egy deduktív identitás affirmációja lesz; deduktív, mivel a Maurice Halbwachs értelmében vett kollektív emlékezésből eredő identitásé, ahol az egyén valamiféle értékközösségen belüli pozícióba helyezkedve határozza meg önmagát. Azt tehát, hogy a fasizmusban a politika esztétizálása történik meg, illetve hogy az emberiség jelenleg olyannyira „elidegenedett önmagától, hogy saját pusztulását páratlan esztétikai élvezetként éli meg”,4 úgy is leírhatnánk, hogy a tömeges termelés és tömegként való befogadás párosának említett sajátosságai propagandisztikus jelleget fognak kölcsönözni a művészeti kommunikációnak akkor is, ha nincsenek (explicit) politikai céljai – s épp ez lesz majd Adornóék kultúripar-kritikájának egyik kiindulópontja is.

A slow print mozgalma tehát azért válhatott Nagy-Britanniában egyszerre politikai és esztétista ellenkultúrává, mert célja nem pusztán valamiféle anarchista oppozíció vagy a társadalomból való kivonulás volt (s érdekes volna itt a „kivonulás” jelentésű szecesszió, a politikai anarchizmus és a tipográfiai forradalom kapcsolatait is áttekinteni), hanem ezt a teljes összefüggésrendszert kívánta kritizálni és átalakítani. A késő 19. század radikális irodalmi és politikai mozgalmai igen gyakran nyúltak vissza a „lassú sajtóhoz”, vagyis a kézműves, gyakran laikus, kis példányszámú nyomtatáshoz. Elizabeth Carolyn Miller e gyakorlatot egyenesen antikapitalista nyomtatási módnak nevezi, Raymond Williams tipológiájából kiindulva, aki a 19. század második felét az elsődlegesen tekintélyelvűtől az elsődlegesen kereskedelmi jellegű kommunikációs rendszer felé való átmenet koraként jellemezte.5 A politikai radikalitásukat és a tömegsajtóhoz való viszonyukat tekintve is változatos mezőnyben lényeges közös vonások is megjelennek, egyik épp a „pazarló gazdaság” Morrisnál és Williamsnél is fellelt gondolata. A Clarion című lap szerkesztője egy esszéjében például a reklám szélsőségesen pazarló és pazarlást generáló voltáról ír, „kereskedelmi hulladéknak” nevezve azt: „A kereskedelmi hulladék valami megdöbbentő dolog. […] Vegyük csak az egyetlen reklámtételt. Rajzolók, papírkészítők, nyomdászok, plakátkészítők, festők, ácsok, aranyozók, szerelők és egy seregnyi más ember dolgozik a reklámplakátok, képek, hirdetőtáblák és egyéb förtelmek készítésén – és miért? Azért, hogy egy szappan- vagy gyógyszerkereskedő több megrendelést tudjon szerezni, mint a riválisa.”6 Miller számtalan hasonló részletet idéz korabeli lapokból, melyekben a szerzők többek közt azt sérelmezik, hogy silány vagy akár kártékony dolog reklámozásának gyakorlati megvalósításával kell munkaerejük és így életidejük jelentős részét tölteni, ami mindamellett a megélhetést is csak szűkösen biztosítja számukra.

Az eleve silány minőséget, egyidejűleg pedig felesleget termelő munka értelmetlensége talán a Kelmscott Press, illetve az olyan ellenkulturális kis, kézműves kiadók gyakorlatában ereményezte a legradikálisabb reakciót, mint a Woolf házaspár által működtetett Hogarth Press, mely a korabeli mainstreamen kívül rekedő modern szépirodalmi, politikai, gazdasági és pszichológiai munkák megjelentetését tűzte ki célul. E reakciónak központi eleme egy látszólagos inherens ellentmondás: a liberális, illetve demokratikus ideál paradox módon az exkluzivitás és a minőséget mindenek fölé helyező elitizmus révén valósul meg, a termelés és terjesztés kapitalista hálózatának elutasításával. Ez egyben egy olyan sajátos infrastrukturális helyzetet teremt, amely a társadalmi rendszerek luhmanni elmélete7 felől vizsgálva is fontos tanulságok levonását teszi lehetővé.

E rendszerelmélet kiindulópontjainak egyike, hogy a társadalom a speciális módon felfogott humán kommunikációs aktusokból áll, s csak ezek alkotják azt. Az emberi lényeknek éppúgy, mint az intézményeknek tehát csak bizonyos aspektusuk a szocialitás: gondolataink vagy egyedi fizikai testünk közvetlenül nem részei a társadalomnak, csak a kommunikációs aktusok révén. (Fontos megjegyezni, hogy nem csak a nyelvi kommunikáció tartozik ide természetesen.) Amennyiben gondolatainkat nem vagyunk képesek kommunikációvá alakítani, azok a gondolatátvitel képességének hiányában pusztán pszichikus rendszereink részei maradnak; testi érzékleteink, tapasztalataink pedig szintén csak akkor válnak szociálissá, ha kommunikációvá alakíthatók – ahogy ezt az orvostudomány is jól tudja, amikor például a tünetek érzékelésének vagy a fájdalomküszöbnek a szubjektív voltával, esetleg a páciens csökkent kommunikációs képességeinek diagnózist akadályozó szerepével kell megküzdenie. Mindkét példa rávilágít azonban, hogy sem a pszichikus, sem az organikus rendszerek nem függetlenek az emberi társadalomtól, vagyis a kommunikációk rendszereitől, sőt, rendszerközi kapcsolataik zökkenőmentes fennmaradása a társadalmi rendszerek fennmaradásának és adekvát működésének záloga is. Jól mutatják ezt a mesterséges intelligenciával kapcsolatos mai problémák, hiszen az MI esetében egy olyan sajátos szocialitással állunk szemben, melynek nincs sem organikus, sem pszichikus rendszerrel inherens kapcsolata, tehát sem a biológiai, sem a pszichikus médiumból nem tud kommunikációkat alkotni, kizárólag már meglévő kommunikációk újrarendezésével. Radikálisan és végletesen autopoietikus rendszer tehát, mely azonban épp ezért zárja ki végső soron a humán társadalomból „magát az embert”, pontosabban az embernek a szocialitáson túli (pszichikus és organikus) rendszereit.

Ami miatt ez pillanatnyilag fontos gondolatmenetünk szempontjából, az a slow print kezdeményezéseknek az a kézműves gyakorlata, amely a laikus és a professzionális különbségtételt nem tekinti jellegadónak, míg az eseményszerűséget, az időhöz kötöttséget igen. A tőkévé tett idővel szemben a szabadon ráfordítható időt ugyanis nem a végeredmény, hanem maga a folyamat és a folyamat során szerzett tapasztalatok szervezik, ami egyrészt potenciálisan esztétikai, az egyéni átélést kihagyhatatlanná tévő tényező, másrészt kikerülhetetlenül individuális. Több elemzés kiemeli, hogy a Hogarth Press esetében például az elkészült kiadványok sok esetben magukon hordozták a szakmai hozzá nem értés jeleit – Roger Fry 12 Original Woodcuts című köteténél például túl kevés öltéssel varrták az ívfüzeteket a papír vastagságához képest, így a kész kötet nem csukható be teljesen, ám kinyitni sem lehet tökéletesen, a belívek papírja szálirányra merőlegesen van bekötve, és a márványozás sem megfelelően készült8 –, míg a Kelmscott Press vagy a Yeats nővérei által működtetett Dun Emer Press munkái szakmailag minden szempontból igen magas színvonalúak; ám e különbség a kiadók értékét, jelentőségét, relevanciáját nem befolyásolja. Virginia Woolf számára maga a nyomtatási és kötési folyamat terapeutikus jellegű volt, amint azt Leonard Woolf sokat idézett megjegyzéséből tudjuk, de egyben a szellemi alkotás teljes szabadságának záloga is, Morris pedig számos helyen kifejtette, hogy a könyv, a nyomtatvány mint esztétikai tárgy létrehozásának folyamata is örömforrás és művészi alkotótevékenység. Ezek a „hasznok” pedig nem kapitalizálhatóak és nem reprodukálhatóak: kizárólag individuális, időt igénylő (és ezzel személyes időt teremtő) folyamatban születhetnek meg.

A rendszerelmélet leírásában a társadalmi rendszerek közül az egyetlen, amely integrálja az idő dimenzióját és a testi individualitást, az interakció. Ez az a rendszertípus, amely a környezet közvetlen észlelését is képes kommunikációvá alakítani, míg az úgynevezett másodlagos szóbeliség (vagyis az elektronikus tömegkommunikációs eszközök audiovizuális segítségével megtapasztalt szóbeliség) kvázi-interakciós aktusai erre nem képesek, pontosabban ezekben az esetekben soha nem biztos a tér és az idő olyan közössége, amely a primer interakció esetében adott, ezért az észlelések tere szóródik. Különösen, mivel – szemben az interakcióval – a másodlagos szóbeliség interaktivitása elhalasztható, másolható, rögzíthető és reprodukálható: megtehetem, hogy egy üzenetre nem azonnal válaszolok, vagy nem az üzenőnek válaszolok: például nyilvánosságra hozom az üzenetet, esetleg sokszorosítom és több csatornán leadom. Az interakció esetében ez fizikailag lehetetlen, míg a kvázi-interakció esetében ezeket az eseteket intézményesen kell szabályozni, ám attól még fizikailag lehetségesek maradnak.

A modern funkciós társadalmi rendszereket (a gazdaságot, a politikát, a jogot, a tudományt stb.) egy köztes szint, a szervezetek szintje teszi működőképessége. E rendszerek a hihetetlen mennyiségű speciális ismeret, tudás rendezett hozzáférhetővé tételében és továbbadásában játszanak fontos szerepet, határaikat már nem a jelenlét, hanem a tagság jelöli ki, a tagság pedig bizonyos esetekben meghatározott professzionalitáskritériumoknak való megfelelés függvénye. A profi/laikus különbségtétel a szervezetek határainak fenntartásában általában kulcsfontosságú, de bármilyen tag/nem tag típusú különbségtétel eredményezheti, hogy egy adott aktus releváns, lehetséges, hatással bíró, azaz figyelemre méltó, vagy ellenkezőleg. A politikában például ugyanaz a politikai kijelentés más téttel bír, ha egy miniszterelnök teszi hivatali körülmények között, és mással, ha egy szobafestő teszi otthon, munka és két sör után, és sorolhatnánk. A 19. századi anarchista törekvésekre, de a 20. századi radikális mozgalmakra is jellemző, hogy megkerülik ezt a szintet, alternatív szervezeteket hoznak létre, melyek eleinte (sok esetben akár véglegesen is) illegitimek, titkosak, a hatalom által politikailag nem elfogadottak, vagy akár üldözöttek. E radikális alternatív szervezetekre pedig sajátos medialitás jellemző: rendszerint nem a tömegkommunikáció tereiben, hanem az interakció szférájában, szóbeliség vagy külön kódolt írásbeliség segítségével működtetik magukat, elkülönülve a társadalom legitim professzionális tereitől és a tömegmédia nyilvánosságától, mely utóbbit legfeljebb akcióik színtereként használják.

A slow print mozgalma esetében is felfedezhető ez a sajátosság: cél az interaktív, individuális-személyes szint visszanyerése, kívül az intézményes publikálási és terjesztési rendszer tagsági szabályain, ezzel pedig lényegében az interakciós szint szerves jelenlétét egyre nehezebbé tevő modern tömegkommunikáció által egyre inkább meghatározott társadalom olyan alternatíváját próbálják létrehozni, amely ellenáll a pszichikus és organikus rendszerekről való leválasztásnak – vagyis a korabeli baloldali diskurzus központi kifejezésével élve megszünteti az elidegenedést. Ez pedig, ahogy fentebb már láttuk, az esztétikum sajátos felfogása segítségével történik: a „munka” fogalma változik meg radikálisan, s válik termelésből az egyén alkotóerejének és -örömének ekvivalensévé. A szépség gyakorlat, kommunikációs viszony, tevékenység, aktivitás, létrehozása éppúgy, mint (Benjaminra visszautalva) befogadása, ami nélkül az ember az inhumanitásba hullik vissza – ahogy a kanti filozófiát egészen sajátosan visszhangzó Workman’s Times, tehát egy (szocialista) politikai napilap egy 1893. januári számában szereplő kép felirata mondja, „Life without industry is guilt. Industry without art is brutality”.9

1	Uo.
2	Uo. Jelen tanulmány logikájától eltávolodna, ha továbbvezetnénk itt Benjaminnak a taktilis befogadás, a figyelem és a szórakozás kapcsolatáról írott gondolatait, melyek azonban fontos tanulságokkal szolgálhatnak az immerzivitás és az immedialitás jelenbeli problémái szempontjából. Ezzel kapcsolatban ld. többek közt: Anna Kornbluh, Immediacy Or, The Style of Too Late Capitalism (London – New York: Verso, 2023).
3	W. Benjamin, A műalkotás…
4	Uo.
5	Elizabeth Carolyn Miller, Slow Print: Literary Radicalism and Late Victorian Print Culture (Stanford, California: Stanford University Press, 2013), 17; Raymond Williams, The Long Revolution (London: Chatto and Windus, 1961), 131–133.
6	Robert Blatchford, Merrie England (London: Clarion, 1893, reprint London: Journeyman, 1976), 20.
7	A következő rövid összefoglalásban szereplő fogalmak számos helyen előfordulnak Luhmann írásaiban, első legkifejtettebb formájukban ld. Niklas Luhmann, Soziale Systeme: Grundriss einer allgemeinen Theorie (Frankfurt am Main: Suhrkamp, 1984).
8	Pl. Ping Henningham, A Press of One’s Own: The Hogarth Press was the luxury Virginia Woolf couldn’t do without, hozzáférés 2024. 05. 09, https://henninghamfamilypress.com/a-press-of-ones-own/.
9	Miller, Slow Print…, 83. Az idézetet azért hagytam eredetiben, mert az „industry” kifejezés nem kizárólag az iparra utal, inkább annak egy kora 19. századi magyar alkalmazására emlékeztet, amelyben még az „iparkodás” mint „alkotó, fejlődésre törekvő emberi igyekezet” jelentéstartalma is megvan.

Történetek az irodalom médiatörténetéből

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2025

ISBN: 978 963 664 161 0

Irodalom

Az irodalmi sajtótörténet más kérdéseket tesz fel, mint a társadalomtudomány egyik interdiszciplináris területeként, hagyományosan a politika- és társadalomtörténet, újabban pedig a kommunikáció- és médiatudomány segédtudományaként értelmezett sajtótörténet, amely a nyomtatott sajtóra mint a kommunikáció vagy a tömegkommunikáció intézményére tekint. Az elmúlt két évtized komoly előrelépést hozott az irodalmi sajtó kutatása, az utóbbi évtized pedig a periodikakutatás hazai fejlődésében. Ezt a kedvező változást több tényező is támogatta. Ezek közül a két, talán legfontosabb az irodalomtudomány kutatási fókuszainak az átalakulásával hozható összefüggésbe. Egyfelől azzal, hogy az irodalom mediális és másfelől pedig tágan értett társadalomtörténeti meghatározottságai olyan kérdésekké szelídültek, amelyek az interdiszciplináris peremterületekről a „normál tudomány” standardjai közé helyeződtek át. Miközben egyre világosabban körvonalazódik mindaz, amit még nem tudunk a magyar irodalom sajtóközegének durván két évszázados médiatörténetéről, egyre világosabban artikulálódik egy magyar irodalmi sajtó-, pontosabban média- vagy periodikatörténet iránti igény. A kötet 31 tanulmánya az 1837 és 1992 közötti irodalmi sajtó történetébe enged bepillantást.

Hivatkozás: https://mersz.hu/hansagi-szajbely-tortenetek-az-irodalom-mediatortenetebol//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero