Hansági Ágnes, Szajbély Mihály (szerk.)

Történetek az irodalom médiatörténetéből

1920 – „Akaratlanul és természetes őszinteséggel”1

Móricz Zsigmond válaszai és imázsa a Szinházi Élet körkérdéseiben

Szilágyi Zsófia

Móricz több műfajban, változatosan és rendszeresen szerepelt a Szinházi Élet című hetilapban, annak több évtizedes története alatt.2 Regénye (A kis vereshajú) 1922-es folytatásos közlése,3 az újságcikkei (például a Szent Péter esernyője leányfalui forgatásáról vagy Hunyady Sándor egy darabjáról),4 de akár még a vele készült interjúk is közvetlenebbül használhatóak forrásként az írói életmű vizsgálatakor, mint amikor az „Intim Pista” rovatban találunk róla valamilyen hírt (esetleg álhírt),5 illetve ha megnyilvánul a lap egyik meghatározó rovatában, körkérdésre válaszolva. A körkérdések tehát nem tűnnek elsőre könnyen összekapcsolhatónak az életmű egyes darabjaival, ahogy nem látszanak megvilágítani az életutat sem: vajon mit tudunk abból levonni, hogy tavasszal Móricznak, legalábbis ezt válaszolta az egyik körkérdésben, mindig fájt a feje?6 De ha a sok kérdést és választ nem intézzük el könnyedén, érdektelennek nyilvánítva őket, fontos következtetésekig juthatunk el, elsősorban Móricz írói imázsára, másodsorban a lap működésére vonatkozóan. Számomra, amikor Móricz jelenlétét vizsgálom az 1910 és 1938 között megjelenő, vagyis az aktív írói éveit csaknem teljesen lefedő lapban, elsősorban az az érdekes, hogyan mutatkozik meg innen nézve az író: a szórakoztató igényű, elsősorban a budapesti olvasókat megszólító, a színházi premiereket középpontba állító Szinházi Életben vajon ugyanazt a Móriczot látjuk-e, akit, hogy nagyon egyszerűsítsek, a komor és komoly kérdéseket tárgyaló, a vidéki Magyarországra összpontosító szerzőként, illetve sikertelen drámaíróként tárgyalt az irodalomtörténet hosszú ideig? Ha elfogadnánk az effajta kliséket vele kapcsolatban, voltaképpen nem is lenne érthető, hogyan került bele ennyiszer a Szinházi Életbe – pedig az Arcanumbeli keresés is 771 találatot ad a nevére a lapban.7 Az előfordulások között vannak olyanok is, amelyeknél nem ő a szerző: több alkalommal valamely darabjáról szólaltak meg mások, vagy karikatúrán, fényképen, esetleg viccben találkozunk a nevével.

Körkérdéssel először 1920-ban szólították meg Móriczot. Abban az évben a 14. lapszámban rögtön az első oldalon indult a szerzőt (illetve kérdezőt) nem nevesítő írás, amelyben azt a kérdést intézték „több kiváló irónkhoz, művészünkhöz”, hogy „milyen korban szeretne vagy szeretett volna élni?”. Móriczról egy karikatúrát is látunk a válasza mellett, kisdiáknak öltözve látható, komor arccal. Ahogy a rajzon az arca, úgy a válasza sem vicces, ráadásul a kérdést kissé megkerülő és hárító: nem beszélhet más korba vágyódásról, sugallja a reakciója, ugyanis már eleve nem a jelenben él. Mondhatnánk ezt marketingcélú megszólalásnak is, hiszen reklámozta a saját regényét – az eredményessége ugyanakkor megkérdőjelezhető, a mű címét nem említette meg, vagyis a korabeli olvasók nem tudhatták, hogy a Légy jó mindhaláligról beszél: „Egy regényen dolgozom most. Ezernyolcszázkilencvenkettőben élek Debrecenben, mint kisdiák. Nem tudok semmit a mai korról.”8 Ugyanebben a körkérdésben megszólították, többek közt, Karinthy Frigyest, Törzs Jenőt és Móricz későbbi feleségét, Simonyi Máriát is. Ha viszont nem az ő válaszaikra, hanem arra vagyunk kíváncsiak, hogyan viszonyultak a hírességek a körkérdésekhez, egyértelműen a válaszadók sorát záró Gombaszögi Frida reakciója a legtanulságosabb. Ezt válaszolta ugyanis: „Sokat gondolkoztam e kérdésen és rájöttem arra, hogy abban a korban lett volna a legjobb élni, amikor még nem volt, vagy akkor, amikor már nem lesznek körkérdések.”9

Ha az 1920 előtti lapszámokban keresgélünk, érthetőbbé válik Gombaszögi Frida válasza. Már 1911-ben úgy vezettek fel a Szinházi Életben (illetve ekkor még Színházi Hétben) egy körkérdést, mennyire banális újságírói szokás ez, különösen az ünnepi lapszámokban:

„Karácsony táján rendesen olyan ötletes körkérdéssel szokás megtraktálni az olvasót, amelyre kiváló emberek már megfeleltek. Az ilyesmi nagyon nehéz, mert könnyen banális lehet. Fordítsunk tehát egyet a dolgon: ezennel körkérdést intézünk a Szinházi Hét olvasóihoz, kit sejtenek a rejtélyes szerzőt körülvevő homályban? Szinházak, írók, darabok összefüggéseit szivesen feszegeti mindenki, aki a kulisszák és babérkoszorúk iránt érdeklődik; talán lesz, aki eltalálja a rejtélyes írót.”10

Itt a Magyar Színház igazgatójának, Beöthy Lászlónak a rejtélyes kijelentéséből kiindulva fordultak az olvasókhoz, arra kérve őket, találják ki, kinek a darabját készülnek bemutatni. A körkérdésnek tehát az is elterjedt változata volt, amikor nem híres embereket, hanem az adott orgánum olvasóit szólították meg: az 1919/6-os számban például annak a felhívásnak az eredménye volt olvasható, amelyet ugyancsak körkérdésnek neveztek, és afelől érdeklődtek benne, hogy az olvasók kit választanának férjül, illetve feleségül a színpadról (a válaszokban konkrét színészek neve ugyanúgy előfordult, mint drámahősöké és -hősnőké). A színházi embereket (értve ezt tágan, gondolva színészre és íróra egyaránt) természetesen nem azok a körkérdések fárasztották, amelyeket az olvasókhoz intéztek a lapok: ők arra panaszkodtak, amikor úgy szembesültek a saját válaszaikkal, hogy nem is mondtak semmit, vagy nem azt mondták, amit aztán nekik tulajdonítottak. (Nyilván még nagyobb sértődés lett volna abból, ha nem kérdezték volna meg őket semmiről – de a mellőzés nyomaira nem könnyű rátalálni.) Azt sem indokolatlan felvetni, vajon tényleg az adott színész, író, színházigazgató válaszát olvassuk-e a Szinházi Életben minden olyan esetben, amikor a nevével jelent meg egy-egy rövid nyilatkozata.

Az 1920/2-es számban már úgy határoztak a Szinházi Életnél, eljött az ideje egy „meta-körkérdésnek”, annyira elterjedtek lettek ugyanis náluk is, más lapokban is a hírességek válaszaira épülő cikkek. A Körkérdés a körkérdésről című írást azzal vezették fel, hogy ezúttal hagyják panaszkodni a színházi embereket magára a lapra és az őket körkérdésekkel zaklató újságírókra: „Miért ne szidhatnák egyszer a hölgyek és az urak magában az újságban azt az újságot, amely évszámra egyebet se tesz, csak őket dicséri. Egyébként békesség velünk és halljuk a kínos kérdésre beérkezett haragos feleleteket.”11 A válaszokból aztán kirajzolódik, milyen nehézségeket jelenthetett minden körkérdés a megkérdezetteknek: hirtelen kellett válaszolniuk, valamilyen frappánsat, okosat, szellemeset kitalálniuk, és alkalmatlan időpontokban is „támadhattak” az újságírók. Paulay Erzsi mesélt egy ilyen esetről (ami akár megtörtént, akár nem, a színésznő ezzel meghökkentő, tehát elvárt választ adott a körkérdésre): „Különben azt hiszem, a körkérdezők főtulajdonsága az, hogy mindig a legrosszabb időben jönnek. Képzelje, hozzám már akkor is jöttek körkérdéssel, mikor a fiamat hoztam a világra!!...”12 Mészáros Gizella válaszából pedig az derül ki, egyáltalán nem biztos, hogy találkozott a körkérdéssel az, akinek a nevét a lapban olvasták: „Oh – biztosit nevetve – nekem mindig nagyon kellemes volt a körkérdés, mert én semmit sem fáradtam és rendszerint az újságban olvastam, hogy én feleltem is valami kérdésre...”13 Törzs Jenő már kevésbé vidáman számolt be arról, hogy előfordult, nem azt írták le, amit mondott, vagy meg sem keresték a kérdéssel:

„– Higyje meg – mondja rezignáltan – nekem súlyos tapasztalataim vannak. Még sohasem sikerült azt olvasnom, amit valóban mondtam. Tényleg még akkor is, ha egyáltalában nem nyilatkozom, látom, hogy kitaláltak valamit a nevemben és ez ellenszenvessé teszi előttem a körkérdések legnagyobb részét...”14

Törzs Jenő és Mészáros Gizella válaszaiból arra lehet következtetni, hogy az a gyakorlat, amire panaszkodtak, más lapokra volt jellemző, nem a Szinházi Életre – arra sem találtam semmilyen utalást, hogy Móricz válaszai az ő tudta nélkül kerültek volna be a lapba. Legalábbis a naplójában nincs annak nyoma, hogy kifogásolta volna Incze Sándorék gyakorlatát – nyilván nem is akartak a lap rendszeres szerzőjével összeütközésbe kerülni, a Szinházi Élet pedig egyébként is büszke volt rá, hogy fennállásának 26 éve alatt egyetlen sajtóper sem indult ellene. A lap alapelvét Incze így fogalmazta meg a visszaemlékezésében: „Én a közvéleményt nem valami ellen, hanem mindig valamiért kívántam felkavarni.”15

Ha tehát elfogadjuk azt, hogy minden valószínűség szerint Móricz maga válaszolt a hozzá intézett kérdésekre,16 érdemes megnézni, milyen témájú, hangoltságú körkérdéseket találunk a lapban, illetve hogy a válaszok, akár komolyak, akár viccesek, akár arra utalnak, hogy az éppen rossz pillanatban érkező újságírót lerázni akarta volna, mennyire lehetnek tanulságosak. Egy kérdéstípus biztosan van, amelynél Móricz meg sem szólalt – ezekből a „körkérdésekből” (itt talán indokolt az idézőjel használata) vonhatunk le leginkább következtetéseket arra nézvést, milyen írói imázsa alakult ki Móricznak. Ezek voltaképpen körkérdés formájú újságcikkek voltak, amelyeknek szerzői (például Karinthy Frigyes, Harsányi Zsolt vagy Nagy Endre) azt találták ki, egy-egy író, színésznő milyen gyilkos, állat vagy bútor lenne.

Elsőként a legkomolyabb kérdésekről és válaszokról: az 1921/19-es számban, ahol több írást is szenteltek az évfordulónak, Móriczot politikusok, írók, színházigazgatók társaságában kérdezték meg a Vígszínház jubileumáról, vagy a Cseresznyéskert Vígszínházbeli premierjéről (1924/38). Az utóbbinál mindössze négyen válaszoltak (Móricz mellett Kosztolányi Dezső, Márkus Emília és Sebestyén Károly), a körkérdés valójában csak forma volt, rövid vélemények egymásutánját olvashatjuk itt. Már ezek a válaszok is felhasználhatóak forrásként a Móricz-kutatásban (például akkor, ha Móricz színházeszményére vagyunk kíváncsiak), azok a megszólalásai pedig még inkább, amelyekben valamilyen írói műhelytitokról, elkészült, de meg nem jelent művéről számolt be. Mint az 1933/52-es, azaz karácsonyi számban (ezeknek szinte kötelező tartozéka volt valamilyen körkérdés), ahol a Vannak el nem mondott témák… című cikkben ezt a választ olvashatjuk tőle arra a kérdésre, hogy mi is volt a „talán legkedvesebb, de soha el nem mondott, vagy meg nem valósított” témája:

„Állandóan jegyzeteket készítek. Ha bármikor, bármi eszembe jut, azonnal leskiccelem. A háború alatt például kerek ötezer oldalt vázoltam fel, ezek a jegyzetek most 16 hatalmas könyvbe kötve állnak a könyvszekrényemben. Érdekes azonban, hogy munka közben még soha nem használtam a jegyzeteimet. Hogy miért csinálom mégis őket? Talán egyszer kifogyok a témákból, akkor hasznukat fogom majd venni.”17

Móricz itt is megkerülte a kérdést kissé, nem arról beszélt, mi a témája a háború alatti jegyzeteinek: az a közlése viszont, hogy 16 kötetnyi feljegyzése született, nagy jelentőségű. Bár a válaszban nem nevesített, ma már Tükör-kötetekként ismert könyvekből csak hetet ismerünk, a körkérdésre adott válaszból arra következtethetünk, hogy az internetes kritikai kiadásnak köszönhetően egyre teljesebben hozzáférhető kötetekből legalább kétszer ennyi lehetett:

„A Móricz által megszerkesztett, beköttetett, aranyozott és 1915-től sorozattá bővülő egy példányos könyves kéziratok azért sem voltak kutathatók, mert a 2000-es évekig az örökösöknél vagy magántulajdonban voltak. Az itt közreadott források mára közgyűjteménybe kerültek: hét kötet és egy jegyzetmappa a PIM Kézirattárának gyűjteményéből, egy az OSZK Kézirattárából származik.”18

De azt is felvethetjük, vajon tényleg létezett-e a 16 hatalmas könyv, amelyről Móricz a körkérdésben beszél – vagyis, tágabb kontextusba helyezve a kérdést, biztosak lehetünk-e abban, hogy mindenki, minden válaszában a tiszta igazat mondva szólalt meg. Aligha az őszinteség volt a legfontosabb: nyilván nemcsak a vicces körkérdéseknél összpontosítottak leginkább arra, hogy a válasz szellemes és frappáns legyen. Bár éppen annál a körkérdésnél, amelyben Móricz először szólalt meg annak kapcsán, milyen korban szeretne élni, a bevezetőben az őszinteséget emelték ki, kijelentve, hogy a „válaszban akaratlanul és természetes őszinteséggel ütközik ki az igazi ember”.19 A „természetes őszinteség” olyasmit is jelenthetett, hogy a válaszoló azt hitte igaznak, amit állított: Móricz ugyanis egy esetben biztosan nem mondott igazat. Az 1934/48-as számban azt a két kérdést kapta meg, hogy „Plagizáltak-e már Öntől? Vádolták-e már plágiummal?”, és a következőt válaszolta:

„A plágiumperekkel lassanként úgy leszünk, mint a tavaszi esővel, vagy az influenzajárvánnyal. Minden évben legalább egyszer visszatérnek. Van azonban egy sajátsága az ilyen ügyeknek. Hallottak már olyan esetben plágiumvádat felmerülni, amikor egy színdarab vagy regény megbukott? Úgylátszik, az ilyesmi már együttjár a sikerrel. Egyelőre azon boldogok csoportjában [sic!] tartozom, akiket még nem vádoltak meg plágiummal (remélem ez nem jelenti azt, hogy még nem voltak sikereim). Ami késik, az nem múlik s könnyen előfordulhat, hogy valamikor még rám is sor kerül. Arra a kérdésükre, hogy tőlem plagizáltak-e, arra azzal kell felelnem, hogy én csak abban az esetben élnék a váddal, ha jobban írták volna meg a témámat, mint ahogy magam. Amíg gyengébben vagy legalábbis egyformán, addig nem érdekel.”20

Nehezen hihető, hogy Móricz ne emlékezett volna rá, két évvel korábban a Nemzeti Ujság egy névtelen cikkben vádolta meg. Azt olvasták a fejére, hogy a Kerek Ferkó című regényébe szó szerint illesztett be részeket a kiskunhalasi írónak és népköltési gyűjtőnek, Péter Dénesnek a Magyar Nyelvőr 1879. évfolyamában megjelent népi elbeszéléseiből,21 majd 1933 januárjában újabb plágiumváddal találták meg.22 És ezek még akkor is a nagy nyilvánosság előtt megfogalmazott vádak voltak, ha Móricz 1933-ban, a naplójában elhárította őket:

„Mindig nagyon vigyáztam, hogy írótól se gondolatot, se adalékot el ne vegyek. Kíméltem a tulajdonukat. Mégis utolért a Nemzeti Újság, ez évben kétszer leplezett le, hogy írótól lopok. Pedig mind a két eset kegyeletes dolog volt tőlem: meghalt ember szellemi munkáját, ami nem számított írásnak, míg éltek, emeltem fel, úgy akartam, az irodalomba, azzal, hogy könyvembe, írásomba behordtam, a magam részéről annyi volt a kegyeletjelzés, hogy az alakot az ő nevéről neveztem el.”23

Hogy miért nem említette Móricz ezeket az eseteket a Szinházi Élet körkérdésében, nem tudom – ha ugyanis végignézzük a válaszokat, látható, hogy egyesek beszámoltak plágiumvádakról és -perekről, és Móricz is beállíthatta volna a saját esetét a Kerek Ferkó sikerének bizonyítékaképpen. Ez a plágiumra vonatkozó körkérdés célzottan az írókat szólította meg, és a komoly kérdések közé tartozott. De tanulságos emellett olyan cikkeket is megnézni a Szinházi Életből, amikor könnyed, vicces kérdéssel szólították meg Móriczot: azt tapasztaljuk ugyanis, hogy másokkal ellentétben, ő ilyenkor is többnyire komor, időnként nem is különösebben frappáns válaszokat adott. Ha a tavaszról már idézett véleményét a többieké mellé tesszük, jól látszik, hogy még a szintén testi tüneteket emlegető válaszadók is mennyivel szellemesebbek voltak, mint Móricz, aki minden kommentár nélkül odadobta a tavaszi fejfájását a Szinházi Élet olvasói elé. Bús Fekete László, például, így válaszolt: „A tavaszból eddig még csak a náthát ismerjük. Ugy vagyunk vele mint a pesti asszony, akinek tavaly nem volt meg a tavaszi ruhája és a tavasz eljött. Az idén meg volt a ruhája és tavasz nem akar jönni, így vagyunk a náthával is. A nátha itt van és a tavasz nem akar jönni.”24

Néha úgy tűnik, mintha Móricz éppen azzal akart volna kitűnni a többiek közül, hogy a vidám felvetéseket az ellentétükbe fordította. Így történt az 1921/52-es számban, amikor a legvidámabb emlékéről kérdezték. Ekkor nemcsak gyerekei betegségét idézte fel, de azt is tudatta az olvasókkal, hogy ő maga is beteg, már hetven napja:

„Nekem olyan jó vicces, vig emlékem, amilyet maga szeretne, nincs. Kérdeztem a gyerekektől, hogy hát nekik mi a legszebb, legvigabb emlékük, kórusban feleltek rá, hogy: »mikor vörhenyben feküdtünk«. Persze volt elég csokoládé, befőtt és játék. Talán nekem is ez lesz a legvigabb emlékem, hogy hetven napja ágyban fekszem… Van elég aspirin és még több interjú.”25

Ez a körkérdés arra is jó példa, hogy a Szinházi Élet időről időre elővette ugyanazokat a témákat – három évvel később, megint a karácsonyi számban, ugyanezt a kérdést kapta meg Móricz, és nagyon hasonló, szomorú választ adott (igaz, ekkor élete egyik legmélyebb pontján volt, a Holics Janka és Simonyi Mária közti őrlődés kellős közepén): „Az a legmulatságosabb eset az életemben, hogy sohase történt velem semmi vidám dolog. És én az életem legvidámabb epizódjának tekintem azt a tényt, hogy a közönség ezt a nyilatkozatomat nem fogja elhinni.”26 Hasonlóképpen ismétlődött, nyárról nyárra, az a kérdés, hogy hol nyaral éppen a megkérdezett – az 1924/21-es számban idézték Móriczot (aki Leányfalun nyaralt), 1928/27-esben csak közölték, hogy a családjával Ausztriában utazgat, az 1936/27-es számban pedig a körkérdés az „Intim Pista” rovatba csúszott át. A jól értesült hírforrás mesélte el, hol nyaralnak a színészek, színésznők, írók: „Móricz Zsigmond az idén sem mozdul ki leányfalusi villájából. Hajnali öt órakor ébred, nyolc óráig, amíg alszik a ház népe, regényét írja és aztán nyaral alkonyatig. Korán vacsorázik, korán tér aludni.”27 Bár itt pletykaként kapták meg az olvasók azt, amit a körkérdésekben a híres emberek megkeresésével tudattak, az információkat nyilván ugyanúgy az érintettektől gyűjtötték be – ezért is tekinthető az „Intim Pista” rovat, miként ezt Gajdó Tamás írja, ma már komoly irodalom- és színháztörténeti forrásnak, amely „hűen beszámolt például arról, hogy Molnár Ferenc hol tartózkodott éppen”.28

Ha Móricz válaszai nem is voltak viccesek minden alkalommal, a körkérdéseknek abban a speciális változatában, amikor mások találták ki, mit is válaszolna az adott esetben, mindig igen szórakoztatóak az elképzelt reakciói. Ilyen az, amikor Karinthy azt a kérdést tette fel, „Freud Zsigmond és iskolája”29 nyomán, hogy a mindenkiben ott lapuló gyilkos ösztön késztetésére milyen elkövetési módot választanának az egyes hírességek. Móricz így gyilkolna Karinthy szerint: „Móricz Zsigmond paprikás ponty levével töltött hurkatöltővel adna be egy egészséges kis lövetet annak a komisz, rusnya parasztnak, aki nem akar haladni a civilizáció differenciálódásával és nem fizet elő a Nyugatra.”30 Más esetben pedig a „címboltot” nyitotta ki Karinthy Frigyes, elmagyarázva, hogy a cím egyfelől a legfontosabb hívószó, reklám, amely akár magánál a műnél is fontosabb lehet, másfelől rendkívüli mértékben jellemzi az adott szerzőt. Ennek jegyében kapta tőle Móricz a következő címeket ajándékba: „Borjúmetélt”, „Emberbőgés”, „Tehéngörcs”, „Bikafar”, ha darabot szeretne írni; „Vajószívű Riskáné”, „Hogy az a jóságos istenke áldja meg”, „Kecsketúró”, „De nyalom a szívét az úrnak”,31 amennyiben regényt. Még speciálisabb esete volt a körkérdésnek, amikor szövegben és karikatúrában, vagy csak rajzos verzióban mutatták meg Móriczot, valamilyen csapat tagjaként: ilyen az, amikor az irodalmi jazzbandben a dudát fújja,32 a cirkuszban súlyemelő,33 a jelmezbálon peleskei nótárius lenne,34 előző életében pedig (amennyiben létezik lélekvándorlás) bölény.35

Móricz a saját válaszaival az imázsát építette, a Karinthy vagy mások által kitalált reakciói pedig egy feltételezett imázsra támaszkodtak: ha megnézzük, milyen imázsra is, akkor a mára közhelyesnek, egyszerűsítőnek tűnő Móricz-képet találjuk meg. Vagyis Móricz a Szinházi Élet körkérdéseiben is leginkább a komoly, komor, falusi, paraszt, erős, durva címkéket kapta meg, néhány kiegészítő árnyalattal (pl. a gyilkosság módjaira irányuló Karinthy-cikkből kiderült, hogy a Nyugat szerkesztője is volt akkoriban). Hiába képzelnénk tehát, hogy ebben a lapban a budapesti, színházközeli, társasági szerző képe rajzolódott volna ki: nyilván azért is maradt Móricz ebben a lapban is „a” paraszt, mivel így lett egyedi a megszólaltatott és megmutatott híres emberek között. Bár találunk olyan körkérdéseket is, amelyekben a „másik Móriczot”, vagyis a budapesti, színházi embert látjuk. Karinthy Frigyes Húsvéti ajándék: Másszóval: Budapesten olcsóbb lett a tojás című írásában,36 amikor ajándékot osztogatott különféle híres embereknek, Gömbös Gyulától Einsteinig és Hitlertől Szép Ernőig, Móricz Zsigmondnak egy asszonyt adott, „aki nem szól bele”.37 És Az asszony beleszól című, Budapesten játszódó és színházjegyek sorsa körül bonyolódó regény, amelyre itt Karinthy céloz, felbukkant abban a körkérdésben is, amikor tíz színésznőt kérdeztek meg róla, mit is olvasnak éppen: Dajbukát Ilona „legújabb irodalmi csemegéjeként” nevezte meg ezt a „pompás könyvet”.38

Bár a rengeteg körkérdésnek, amelyben Móricz ténylegesen megkérdezett vagy csak elképzelt válaszolóként szerepelt, mindössze egy részét tudtam megmutatni, ideje feltenni a kérdést: miért lehetett jó számára az állandó jelenlét a Szinházi Életben. Hiszen a kérdések érkezhettek rossz időpontban,39 és nemcsak ezek a válaszok vitték az írásra fordítható idejét, emellett adott interjúkat is a lapnak, illetve részt vett az Incze Sándorék által szervezett eseményeken. Persze, könnyű rávágni a választ, hogy nem nagyon tudta mindezt elhárítani. Ha ezeknek a feladatoknak az elvégzéséért nem is, de az írásaiért mindenképpen honoráriumot kapott, ráadásul Incze meglehetősen gyorsan, akár azonnal fizethetett, Móricznak pedig, aki nemcsak önmagát tartotta el, de egy népes családot is, ez különösen fontos volt. A naplójában olvashatjuk, amint a vejét (Both Bélát, Lili lánya első férjét) elküldte egy írásával a szerkesztőségbe, hogy azonnal vegye is fel a honoráriumot érte: „Közben én Bélát beküldtem a Szinházi Élethez egy cikkel, hogy hozza ki az árát is: legalább nézz utána valaminek.”40 Ugyanakkor mindaz, amit a Szinházi Élet számára csinálnia kellett azon túl, hogy cikkeket írt a lapba, mégis sokszor nehéz és terhes lehetett – a naplójában töprengett el azon 1935-ben, amikor már olyan feladatok is elérték, mint a közreműködés a regényei megfilmesítésében, hogy kizárólag az írói munka érdekli, az már nem, ami a szöveg létrehozásán túl van:

„Egész életemben csak az írói részét végeztem a magam mesterségének. Nem kellett a szedéssel foglalkozni, se a nyomtatással, kötéssel, vagy pláne az eladással. Én csak azt tudom, hogy kigondolok valamit, és azt megírom. Amint megírtam – arra kész vagyok, hogy számtalanszor újra kezdjem a megírást, mindaddig, sokszor éveken át újra s újra, míg csak a magam feltételeinek meg nem felel. De amint megírtam, elvesztette számomra az ingert. Már nem csábít, hogy további vele való foglalkozással több pénzt kereshetek, mint a megírással, nem vagyok hajlandó s képes további tárgyalásokra, emberekkel való együttműködésre, már csak azért sem, mert időközben új témám jött, amit ugyanolyan lázzal meg akarok írni.”41

Márpedig az, hogy körkérdésekben kellett beszámolnia arról, milyennek tartja az eszményi nőt, vagy mikor volt az első bálja, aligha kapcsolódott az írói mesterséghez közvetlenül – leginkább marketingtevékenységként lehet felfogni. A folyamatos médiajelenlét nyilván hozzájárult ahhoz, hogy a regényei magasabb példányszámban keljenek el, vagy a darabjait többen nézzék meg a színházban. Ehhez viszont arra is szükség volt, hogy magát a lapot minél jobban adják el, vagyis a Szinházi Életnek is be kellett dobni mindent, régi sztárokat és új ötleteket egyaránt. Incze Sándor, a saját visszaemlékezése szerint, nem gondolta, hogy a munkája véget érne a lap létrehozásával:

„Manapság ugyanis sokan azt hiszik, hogy egy lapot csak megírni kell. Holott az az igazság, legalább olyan gond eladni, terjeszteni. Az olyan kis lapoknál, mint a kolozsvári Színházi Újság, még ez a két tevékenység összefolyt, s minden egyes pillanatban tudtam, miként állunk, fogy vagy nő a példányszám, vannak-e új előfizetők, kelendő-e az árum. Azzal, hogy a kiadóhivatal leveszi a szerkesztő válláról a gondokat, nem mentesíti a felelősség alól. A felszabaduló energiáinak vissza kell jutnia a lapszerkesztésbe, mégpedig ötletek formájában. Az olvasó ugyanis elvárja nemcsak azt, hogy mindenről értesüljön, ami érdekes, ami esemény, hanem azt is, hogy mindig legyen abban a bizonyos legfrissebb számban valami újdonság.”42

És a főszerkesztő, szívós munkával, egyre több eladott példányig vezette a lapját: már az első világháború idején elérték, saját bevallása szerint, a 36 000 példányt, aztán pedig, legalábbis az Arcanumban ezt olvashatjuk, egyenesen a 150 000 példányig jutottak el.43 De még a húszas évek végén, azaz a nagy gazdasági világválság idején is azok közé a lapok közé tartozott a Szinházi Élet, amelyek több tízezer példányban keltek el. És ez az utóbbi adat azért is fontos, mert Móricz jegyezte fel a naplójában 1929. január 26-án, vagyis pontosan tisztában volt vele, megéri jó kapcsolatban maradni a hetilappal: „Minden lap döglik, a Pesti Hirlap és a Tolnai Világlap (65000 példány), a Szinházi Élet (40000) kívül. Könyvet nem vesznek. Kávéház az egyetlen szórakozásuk.”44

Móricz tehát nyilván tudta, hogy a könyveinek szükségük van az ő válaszaira ebben a sok körkérdésben. És volt abban rutinja, milyen az, amikor a hírlapírói és a regényírói tevékenység szorosan összefonódik: ilyen szerződése volt az Est-lapokkal, cikkeket kellett szállítania a Pesti Naplónak, ott jelent meg több regénye is tárcaközlésben, a regényeit pedig a kiadóvállalathoz tartozó Athenaeum adta ki. Bár épp az 1935-ös naplófeljegyzéseiből derül ki, hogy ez a konstrukció nem volt könnyen tartható, a szerződést akkoriban újra kellett tárgyalnia. De sokáig működött az, hogy a folyamatos jelenlét az Est-lapokban egyszerre segítette a lapeladást és Móricz olvasótáborának gyarapodását. Lengyel András egy berendezett kirakat kapcsán írta a következőt:

„[A]z újabb író, aki bemutatásra kerül, aligha véletlenül, az a Móricz Zsigmond lett, aki Az Est-lapok egyik vezető munkatársa és rendszeres írója, akinek ráadásul éppen új könyvét adja ki a cég, olyan művét, amely eredetileg éppen a Pesti Naplóban jelent meg folytatásokban. Móricz népszerűsítése tehát egyszerre a könyveladásból származó bevételek növelése s a cég összetett önreklámja. Ám bármennyire hangsúlyozódjék is az irodalmi-kulturális szempont, az üzleti cél nyilvánvaló: a kirakatban – írja a lap – »láthatók Móricz Zsigmond eddig megjelent munkáinak úgyszólván összes különböző kiadásai. Természetesen csak olyanokról lehet szó, amelyek egyáltalában még kaphatók a könyvpiacon.«”45

A Szinházi Élet ugyanakkor nem volt mindenható: bár a számukra kedves színészek és írók népszerűsítésébe sokat beletett, arra is találunk példát Móricz esetében, hogy annak ellenére megbukott a színházban egy premierbeszámolóban dicsért darabja, hogy főszereplőjét, Bajor Gizit, még címlapra is tették, sőt, annak a kötött sapkának a kötésmintáját is közölték, amelyet a fotón és az előadásban is viselt. A Kerek Ferkót mindössze tizenöt előadás után levették a műsorról, holott Móricz nagy reményeket fűzött hozzá, és a Szinházi Élet is számos módon reklámozta.46 Bár nem könnyű közvetlen összefüggést látni a körkérdések és az eladott regények példányszáma, meg a darabjai nézőszáma között, Móricz folyamatos jelenléte a lapban nyilván ott tartotta őt az olvasói köztudatban, holott sorra érkeztek a nála fiatalabb, és a frivolabb, könnyedebb szövegeket író szerzők.

A körkérdésekre türelemmel válaszolni nem olyan típusú marketingtevékenység volt tehát, amilyet ma is megfigyelhetünk, és amiről rejtett és nyilvános viták zajlanak napjainkban is az irodalmi életben. Az egyik ilyen beszélgetésben Nyáry Krisztián beszélt arról, milyen az, ha egy író a kötete marketingtevékenységébe kapcsolódik bele: „Marketinggé akkor válik, és akkor sem pusztán csak marketing, hogyha van egy termék, amit a szerző el akar adni, és akkor belép egy piaci térbe, és sokkal többször megy el találkozókra, vagy nagyobb »road show«-kra, amikor van új könyve, mint amikor éppen nincsen.”47 Móricz csinált ehhez hasonlót is, persze, részt vett könyvbemutatókon és matinékon, a Szinházi Élet körkérdései viszont ennél áttételesebben kapcsolódtak csak bele a könyveinek és a darabjainak mint termékeknek az eladásába.

Azért is hoztam ide ezt a beszélgetést az írói imázsról és annak hitelességéről, mert Móricz jelenléte a Szinházi Életben a mai helyzet felől is értelmezhető lehet: hiszen legerőteljesebben a húszas-harmincas években volt jelen a lapban (még hangsúlyosabb lett a jelenléte abban az időszakban, 1926-tól, amikor színésznő-feleséggel élt együtt), abban a korszakban tehát, amelynek az elszegényedéssel, az olvasók számának erőteljes csökkenésével, a korábbi könyvéhségre következő közönnyel kellett szembenéznie. Vagyis nagyon hasonló gondokkal kellett megküzdeniük az akkoriaknak, mint napjaink lapcsinálóinak, íróinak és kiadói szakembereinek. Nyáry Krisztián, annak kapcsán, hogy mennyire egyformák és nem túl attraktívak manapság a könyvbemutatók, azt fejtette ki, hogy a jelenlegi küszködések az előző korszak siratásával is összefüggenek – a húszas-harmincas évek irodalmisága, az első világháború előtti napsugaras évekre visszagondolva minduntalan, igen hasonló helyzetben volt ehhez:

„Tényleg ugyanarra a kaptafára és ugyanazokra az emberekre épül, az adott szerző barátai, családtagjai hallgatják végig. Ez azért van, mert nagyon sokáig nem tudtunk mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy volt egy kitüntetett 20–25 év a magyar irodalom történetében, amikor nagy számban jelentek meg a verseskötetek és általában a magas irodalom, és szokás ahhoz viszonyítani mindent és onnan nézve hanyatlástörténetként látni a mostani irodalomfogyasztást. Miközben ez egy egyszeri dolog volt: adott irodalom- és kultúrpolitikai eszközök miatt volt olyan a ’70-es, ’80-as években, hogy százezres példányban elfogyott egy verseskötet. De sem előtte, sem azóta nem volt ilyen, és tartok tőle, hogy nem is lesz, és ez nem feltétlenül baj.”48

De a Szinházi Élet nemcsak annyit tett az írókkal, köztük Móriczcal is, hogy folyamatosan ébren tartotta irántuk az érdeklődést: beemelte őket a színház terébe, és nemcsak a színdarabjaikkal, de a regényeikkel, sőt, a személyes életükkel együtt. És mintha az írók is elfogadták volna, hogy az irodalom is színház- vagy filmszerű (a laphoz egyébként csatlakozott Korda Sándor is, aki a mozirovatot vitte, tehát egyre inkább figyeltek a filmre is a színház mellett), vagyis nekik maguknak is szerepeik vannak. Ezeket játszották el a körkérdésekben, olyan módon, mintha ők most „akaratlanul és természetes őszinteséggel” nyilvánulnának meg. A lap pedig megkísérelte érdekessé tenni a világ legunalmasabb foglalkozását,49 amelynek a kellékei sem kimondottan csillogóak és látványosak, az imázsteremtésre viszont akkor is, most is alkalmasak:

„Erre találja ki a szórakoztatóipar azt a stratégiát, hogy írókat intellektuális munkavégzés közben, illetve alkotásaik kulcsszavaira képileg utaló környezetekben mutatja meg. Az íróasztal, az írás segédeszközei, a toll, a jegyzetfüzet, az írógép, a magnetofon, mely az ötletadó gondolatfolyamok rögzítésére szolgál, a számítógép, a kávéház stb. mind olyan eszközei az írói imázsteremtésnek és márkázásnak, melyek a szimbolikus alrendszerek közötti találkozási pontokat jelölik ki, s a kreativitás különböző formái közötti transzferre figyelmeztetnek.”50

Mivel a Szinházi Élet számos írót „tartott a porondon” folyamatosan, így nem társíthatta mindegyikhez attribútumként a tollat, a kávéházat vagy az írógépet: ezért kapott Móricz Karinthytól olyasmit, mint a fej fölé emelt súly (az általa megírt „súlyos egyéniségek” miatt), vagy ezért ajándékozhatott Karinthy Kosztolányinak húsvétra ajándékba „nyelvtisztító szert” (purista törekvései miatt).51 Ettől lett Móricz vagy Kosztolányi egyedi: ennek az egyediségnek a megmutatása pedig, karikatúrákkal és poénokkal, hétről hétre, nem is volt olyan egyszerű. Amikor arra tettek kísérletet, ugyancsak egy körkérdésben, hogy megmutassák egy író életének 24 óráját, kiderült, hogy ez a napirend nem túlzottan izgalmas. Ez volt a cikkben Móricz 24 órája: „6 órakor: felkel. 10 óráig: dolgozik. 2 órakor: ebéd. 3-ig: alvás. 3-tól 6-ig: új regénye levonatait javítja. 6 órakor: Otthon, vagy Fészek Klub. ½ 9-kor: vacsora. 1 óráig: römi csata otthon – ha nyer (ha nem nyer, csak 12-ig).”52 Persze, azért ebben a tálalásban más foglalkozást űző „nagy embereké” sem volt érdekesebb. Az orvos, pszichiáter Ferenczi Sándor állítólag így töltötte egy napját:

„8 órakor: felkel. 9-től 1-ig: dolgozik, azaz betegeivel foglalkozik. 1 órakor: ebédel. 3 óráig: pihen. 3-tól 8-ig: dolgozik és a nyáron Oxfordban tartandó előadása anyagának előkészítésével foglalkozik. ½ 9-kor vacsorázik. ½ 10-kor: legszívesebben moziba megy, de sűrűn jár koncertekre is, társaságba viszont meglehetős ritkán. ½ 1-kor: lefekszik.”53

A zeneszerző Dohnányi Ernőé pedig így festett: „8 órakor: felkel (ha előző este koncertje volt, csak 11-kor). 2 óráig: komponál. 3-kor ebédel. 3-tól 8-ig: dolgozik és tanítványaival foglalkozik. 8 órakor: vacsorázik. 10 óráig: olvas (nyáron a kertjében). ½ 11-kor: lefekszik.”54

Bármennyire könnyednek, viccesnek, sokszor önismétlőnek látszanak tehát a körkérdések a Szinházi Életben, fontos következtetésekig juthatunk el belőlük: Móricz imázsát, az irodalmi intézményrendszerben elfoglalt helyét ugyanúgy jobban megérthetjük az elemzésükkel, mint azt, hogy folyamatos odafigyeléssel, erőfeszítéssel kívánta állandósítani az írói jelenlétet a sajtóban hiszen a válaszaiból is érezhető, nem mindig lehetett kedve reagálni az újabb és újabb körkérdésekre. De ez elengedhetetlenül szükséges volt a kötetek iránti érdeklődés a piacról élő szerzők számára létfontosságú fenntartásához is – ehhez közelebb jutva pedig a mai irodalmi élet számos, vitákat kiváltó jelenségét is árnyaltabban láthatjuk.

1	A tanulmány az NKFIH által támogatott OTKA K 132124 „Történetek az irodalom médiatörténetéből” kutatási projektum keretében készült.
2	Mindvégig Incze Sándor főszerkesztése mellett jelent meg, 1913-tól Szinházi Élet címen, addig Színházi Hétként.
3	Erről ld. Szilágyi Zsófia, „Pályakezdés a pálya közepén?: Móricz A kis vereshajú című regénye a Szinházi Életben”, in Pályakezdés, karrierút, irodalomtörténet, szerk. Radnai Dániel Szabolcs, Rétfalvi P. Zsófia és Szolnoki Anna, 187–203 (Pécs: PTE BTK, 2021).
4	Az 1935/37-es számban írt a közelről látott forgatásról, ennek kapcsán pedig a regényre magára és Mikszáthra is kitért, azzal, hogy számára: „Ez az igazi Mikszáth.” Móricz Zsigmond, „Szent Péter esernyője”, Szinházi Élet 25, 37. sz. (1935): 8–9, 8. Hunyady Sándor A három sárkány című darabjáról az 1935/11-es számban számolt be: ezt a cikket a naplójában is emlegeti, mivel a lányával vitába szállt miatta. Móricz Virág azt kifogásolta, írónak készülve nyilván személyes érintettségből is, hogy Bródy Sándort is belekeverte az apja a gondolatmenetbe: „az mindig utálatos, ha egy írót az apjával dicsérnek”, vetette oda. A bejegyzésből az is kiderül, hogy a kész cikk hírével a lap Ilonka kisasszonyát, azaz Guth Ilonát hívták fel, aki elküldött valakit a szövegért. Ld. Móricz Zsigmond, Naplók 1935, szerk. Cséve Anna és Lengyel Imre Zsolt (Pécs: Kronosz Kiadó, 2023), 186–187.
5	Erről bővebben: Szilágyi Zsófia, „Móricz Zsigmond és Intim Pista”, Szépirodalmi Figyelő 21, 1. sz. (2022): 32–46.
6	Az 1929/16-os lapszám a Tavasz című írásában Móricznak ennyi volt a válasza a körkérdésre. Ld. N. n., „Tavasz”, Szinházi Élet 19, 16. sz. (1929): 30–32, 31.
7	Az Arcanumból egyes lapszámok hiányoznak: az 1913/4, 1913/12, 1916/17, 1932/18 nem érhető el, illetve, miként írják, 1914. június 28. és 1915. szeptember 5. között valószínűleg nem jelent meg a lap.
8	N. n., „Milyen korban szeretne élni?”, Szinházi Élet 9, 14. sz. (1920): 1–5, 4.
9	Uo., 5.
10	N. n., „A rejtélyes ismeretlen”, Színházi Hét 2, 1. sz. (1911): 11–12, 12.
11	N. n., „Körkérdés a körkérdésről”, Szinházi Élet 9, 2. sz. (1920): 26. Indokoltan írták azt, hogy a lap a színházi embereket dicséri: a Szinházi Életben valóban a színház népszerűsítése, nem a bírálata állt a középpontban, az egyes előadásokról nem kritikákat, hanem beszámolókat közöltek. Miként az Arcanum felvezetőjében olvashatjuk: „Incze szerkesztési elvei szerint nem válogatott az olvasókban, hitvallása szerint tájékoztatni kell őket, kedvet csinálni a darabokhoz, nem pedig – esetleg lesújtó – kritikákat közölni.” https://adt.arcanum.com/hu/collection/SzinhaziElet/, hozzáférés: 2024. 07. 03.
12	„Körkérdés a körkérdésről”, 26. [Kiemelés az eredetiben – Sz. Zs.]
13	Uo.
14	Uo.
15	Incze Sándor, Színházi életeim: Egy újságíró karrierregénye (Budapest: Múzsák Kiadó, 1987), 199.
16	A Mitől döglik a légy? című írásban azt is közölték minden megkérdezett esetében, hogyan tették fel a kérdést, személyesen keresték-e fel az illetőt, a lakásánál találták-e meg, vagy a Vígszínház előtt, esetleg felhívták-e a balatonfüredi nyaralójában. Nyilván azért éppen ennél a nyári körkérdésnél (amelyet azzal indítottak, hogy a Szinházi Élet életre keltette a Sóhivatalt, ahova kérdésekkel lehet fordulni) jártak el így, hogy jelezzék, még a legkomolytalanabb körkérdésre is nagy újságírói erőfeszítéssel gyűjtötték össze a válaszokat. Vö. N. n., „Mitől döglik a légy?” Szinházi Élet 11, 31. sz. (1922): 22–23.
17	N. n., „Vannak el nem mondott témák…”, Szinházi Élet 23, 52. sz. (1933): 70–72, 71–72. Ebben a körkérdésben az is megfigyelhető, hogy a Szinházi Élet időnként trükkös megoldásokhoz folyamodott: a válaszadók sorából nyilván nem akarták kihagyni a lap legnagyobb írósztárját, Molnár Ferencet, de talán nem érték el, nem tudták megkérdezni, így nem idézték, hanem E/3-ban írtak róla, nem keltve azt a látszatot, mintha maga válaszolt volna. Így kezdődött a válasza: „MOLNÁR FERENC nagyon régen akar egy darabot írni «Például Napoleon!» címen.” Uo., 71.
18	A Tükör-kötetek digitális kritikai kiadása itt érhető el, ez az idézet is innen származik: https://dhupla.hu/collection/moricz-zsigmond-tukor, hozzáférés: 2024. 07. 03. A Tükör-kötetek jelentőségéről a legtöbbet Cséve Annától tudunk, lásd pl. Cséve Anna, „A tükör mint hallucinációs fal: Móricz Zsigmond kéziratos könyveiről”, Alföld 56, 9. sz. (2005): 74–89.
19	N. n., „Milyen korban szeretne élni?”, Szinházi Élet 9, 14. sz. (1920): 1–5, 1.
20	N. n., „Plágium!: Plagizáltak-e már Öntől? Vádolták-e már plágiummal?”, Szinházi Élet 24, 48. sz. (1934): 68–69, 69.
21	N. n., „Móricz Zsigmond beismerte, hogy a Kerek Ferkó 20 oldala nem tőle való”, Nemzeti Ujság, 1932. dec. 13., 6.
22	N. n., „Móricz Zsiga – a tilosban”, Nemzeti Ujság, 1933. jan. 20., 5.
23	Móricz Zsigmond, Naplók 1930–1934, szerk. Cséve Anna (Budapest: Noran Könyvesház, 2016), 213. A plágiumügyről lásd: Péter László, „Írók, költők textológiai nézeteiről”, Irodalomtörténeti Közlemények 99, 1. sz. (1995): 73–87, 75–77; illetve Szilágyi Zsófia, Móricz Zsigmond (Pozsony: Kalligram Kiadó, 2013), 279–280.
24	N. n., „Tavasz”, Szinházi Élet 19, 16. sz. (1929): 30–32, 32. Móriczéhoz leginkább a cikk elejére kiemelt válasz hasonlít, Molnár Ferenctől: „Tavasszal minden ideges ember rosszul érzi magát…”. Uo., 30.
25	N. n., „Életem legvidámabb esete…”, Szinházi Élet 10, 52. sz. (1921): 1–4, 4.
26	N. n., „Életem legvidámabb esete…”, Szinházi Élet 14, 52. sz. (1924): 4–25, 5. A körkérdést egyébként Rákosi Jenő azzal a válasszal vezette fel, hogy az ő életében nem voltak vidám esetek, ezért kérdezzék meg a fiatalokat, majd ők hoznak ilyeneket: „− Az életemben − mondotta Rákosi Jenő – nem voltak mulatságos epizódok. Már egészen fiatal koromban túlságosan komoly természet voltam; komolyan fogtam fel az életet és a munkát. Sohasem volt előttem cél a mulatság, inkább a mások mulattatása. Ha így gondolkodom, nem is igen jut eszembe egyetlen olyan mulatságos epizód sem, amelyet emlékezetemben megőriztem volna. Annál jobban tudok örülni annak, ha mások élete ilyen mulatságos epizódokban bővelkedik. Adják csak fel ezt a kérdést a fiataloknak, én meg majd örülök, ha szívemből nevethetek a válaszokon.” Uo., 4.
27	N. n., „Maga csak tudja…”, Szinházi Élet 26, 27. sz. (1936): 24–27, 27.
28	Gajdó Tamás, „Színházi Élet. A színházi újságok történetéből – 5.”, Zsöllye 5, 1. sz. (2004): 34.
29	Karinthy Frigyes, „Gyilkosok vagyunk!: És ha nem akkor lehetnénk!”, Színházi Élet 21, 32. sz. (1931): 12–13, 12.
30	Uo., 13. [Kiemelés az eredetiben − Sz. Zs.]
31	Karinthy Frigyes, „Címbolt”, Szinházi Élet 15, 43. sz. (1925): 26–28, 27.
32	Karinthy Frigyes, „Az irodalmi jazzband”, Szinházi Élet 15, 48. sz. (1925): 14–15, 15.
33	Karinthy Frigyes, „Parnassus a Beketowban: a szellem artistái az artistaszellem szinterén”, Szinházi Élet 24, 26. sz. (1934): 33–35, 34.
34	Móricz mint peleskei nótárius a jelmezbálon, kissé meglepő módon, két alkalommal is felbukkant karikatúrán: először Pólya Tibor, majd Szigethy István rajzán. Vö. Pólya Tibor, „Február 22-én lesz a Fészek nagy kosztümös bálja”, Szinházi Élet 26, 7. sz. (1936): 17; Szigethy István, „Írók jelmezes bálja”, Szinházi Élet 27, 4. sz. (1937): 28–29, 29.
35	Kellér Andor, „Lélekvándorlás”, Szinházi Élet 24, 15. sz. (1934): 56–58, 57.
36	Karinthy Frigyes, „Húsvéti ajándék: Másszóval: Budapesten olcsóbb lett a tojás”, Szinházi Élet 24, 15. sz. (1934): 27.
37	Uo.
38	N. n., „Színésznők – könyv mellett”, Szinházi Élet 24, 17. sz. (1934): 68–73, 73.
39	Hogy nem lehetett egyszerű folyton körkérdésekre válaszolni, jól jelzi, hogy az 1931/15-ös számban Ön felelni fog!: azért a sok körkérdésért, amelyre 20 évig mi feleltünk címmel jelent meg egy írás. Itt több oldalon keresztül válaszolt Incze Sándor olyanok kérdéseire, akiket a lap körkérdésekben rendszeresen megszólított. Ekkor a körkérdések huszadik évfordulóját ünnepelte a lap (tehát ők is úgy számoltak, hogy a körkérdezés szokása voltaképpen a lappal egyidős). Friedrich István tette fel azt a kérdést, hány körkérdés is volt a lapban, erre Incze ezt felelte: „Ahányszor csak a szerkesztő egy kérdésre nem tudott felelni.” Incze Sándor, „Ön felelni fog!: azért a sok körkérdésért, amelyre 20 évig mi feleltünk”, Szinházi Élet 21, 15. sz. (1931): 81–87, 83.
40	Móricz, Naplók 1935, 573.
41	Uo., 130.
42	Incze, Színházi…, 190–194.
43	„Hol voltunk már a 6000-től, meg a 9000-től? 36 000-ben jelentünk meg!” Uo., 154–155. „Az eleinte 3000-6000 példányszámban megjelenő lap egy korabeli dán filmsztár tiszteletére megjelentetett különszámmal elérte a bűvös 10.000 példányos határt. Ettől kezdve kisebb-nagyobb ingadozásokkal a lap példányszáma egyenesen ívelt felfelé: az első világháború végére a 150.000(!) eladott lapot is elérte.” https://adt.arcanum.com/hu/collection/SzinhaziElet/, hozzáférés: 2024. 07. 03.
44	Móricz Zsigmond, Naplók 1926–1929, szerk. Cséve Anna (Budapest: Noran Könyvesház, 2012), 313.
45	Lengyel András, „Sebestyén Arnold és Az Est médiamarketingje (1919–1930)”, in Lengyel András, A mindennapok szemüvegkészítői: Sajtótörténeti tanulmányok, 256–320 (Budapest: Nap Kiadó, 2013), 269.
46	Móricz, Naplók 1930–1934, 875–876.
47	Szirák Péter, „Önértelmezés, imázs, hitelesség: Kerekasztal-beszélgetés a Debreceni Irodalmi Napokon”, Alföld 67, 3. sz. (2016): 64–76, 67.
48	Uo.
49	Grecsó Krisztián mondta az emlegetett kerekasztal-beszélgetésben, hogy Kányádi Sándortól tanulta meg, miként lehet élvezetesen beszélni az íróságról, amely voltaképpen a világ legunalmasabb foglalkozása. Ld. Uo., 65.
50	Keszeg Anna, „Public image az irodalomban”, Alföld 67, 3. sz. (2016): 55–63, 57.
51	„Móricz Zsigmondnak kevés gyakorlat kell hozzá, hogy a legkitűnőbb súlyemelő váljon belőle: naponta oldja meg, játszva, a legnehezebb problémákat s regényalakjai, akikkel dobálódzik, csupa súlyos egyéniség.” Szinházi Élet 24, 26. sz. (1934): 34; illetve Szinházi Élet 24, 15. sz. (1934): 27.
52	N. n., „Nagy emberek 24 órája”, Szinházi Élet 19, 12. sz. (1929): 22–24, 24.
53	Uo., 22.
54	Uo.

Történetek az irodalom médiatörténetéből

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2025

ISBN: 978 963 664 161 0

Irodalom

Az irodalmi sajtótörténet más kérdéseket tesz fel, mint a társadalomtudomány egyik interdiszciplináris területeként, hagyományosan a politika- és társadalomtörténet, újabban pedig a kommunikáció- és médiatudomány segédtudományaként értelmezett sajtótörténet, amely a nyomtatott sajtóra mint a kommunikáció vagy a tömegkommunikáció intézményére tekint. Az elmúlt két évtized komoly előrelépést hozott az irodalmi sajtó kutatása, az utóbbi évtized pedig a periodikakutatás hazai fejlődésében. Ezt a kedvező változást több tényező is támogatta. Ezek közül a két, talán legfontosabb az irodalomtudomány kutatási fókuszainak az átalakulásával hozható összefüggésbe. Egyfelől azzal, hogy az irodalom mediális és másfelől pedig tágan értett társadalomtörténeti meghatározottságai olyan kérdésekké szelídültek, amelyek az interdiszciplináris peremterületekről a „normál tudomány” standardjai közé helyeződtek át. Miközben egyre világosabban körvonalazódik mindaz, amit még nem tudunk a magyar irodalom sajtóközegének durván két évszázados médiatörténetéről, egyre világosabban artikulálódik egy magyar irodalmi sajtó-, pontosabban média- vagy periodikatörténet iránti igény. A kötet 31 tanulmánya az 1837 és 1992 közötti irodalmi sajtó történetébe enged bepillantást.

Hivatkozás: https://mersz.hu/hansagi-szajbely-tortenetek-az-irodalom-mediatortenetebol//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero