1972-ben jelent meg Scheiber Sándor és Zsoldos Jenő tanulmánya az 1852-es év irodalmi eseményeiről.1 A dolgozat voltaképpen szövegközlés: alapja egy akkor magántulajdonban (Falu Tamás költő birtokában) lévő levél volt, amelyet a két szerző Lisznyai Kálmán leveleként azonosított és adott ki. Maga a levél ugyanis csak „Kálmán” névvel volt aláírva. Jó darabig senkinek nem tűnt fel, hogy a szerző azonosítása téves. Nekem sem: amikor 2001-ben első ízben megírtam Lisznyai Kálmán pályaképét, a levélre és a tanulmányban olvasható információkra téves következtetéseket építettem.2 Tarjányi Eszter bizonyította be 2004-ben, hogy a levél szerzője Tóth Kálmán – úgy, hogy a levél kéziratát nem ismerte, tehát az azonosításnak nem paleográfiai indíttatása volt, hanem csak a szöveg tartalmi jellemzőiből indult ki.3 A levél egyébként nem kallódott el, hanem utóbb szerencsére közgyűjteménybe került.4 Tarjányi Eszter felismerése döntően megváltoztatta a levél jelentését.5 Ám a tanulság nem csupán annyi lehet, hogy leválasztjuk a levelet a Lisznyai-biográfiáról, hanem érdemes szembenézni a téves attribúció helyesbítése utáni helyzettel, s megvizsgálni azt is, mi a jelentősége a levélnek a korszak sajtótörténete szempontjából, ha Tóth Kálmán alakja és pozíciója köré helyezzük az ott emlegetett eseményeket. Mindez az elemzés fókuszának a megváltoztatását hozza magával: a levél lehetővé teszi, hogy mikrotörténeti léptékben ismerhessük meg a 19. századi magyarországi sajtótörténet néhány eseményét, amelyet a mindmáig legutóbbi nagy összefoglalás csak erős és általánosító, néhol kifejezetten ideologikus megjegyzésekkel értékelt, ha szóba hozott egyáltalán.6 Az elemzést az könnyítheti meg, hogy Tóth Kálmán levelezését még az 1970-es években a teljesség igényével összegyűjtötte Láng József, aki a 2000-es évek elején engem kért meg a sajtó alá rendezés befejezésére. A közös munkát azonban, amelyet éppenhogy elkezdtünk, s így sikerült is néhány, azóta felbukkant, kiadatlan Tóth-levélre ráakadnom, Láng váratlan halála meghiúsította. Ilyenformán a jegyzetek befejezése és a majdani közzététel előkészítése rám maradt (a kötet, ha elkészül, kettőnk neve alatt fog megjelenni, hiszen Láng József ezt a szándékát a felkéréskor ki is nyilvánította). Ezért van a birtokomban a teljes Tóth Kálmán-levelezés anyaga, márpedig ez lehetséges kontextusként fontos kiindulópont, még ha a továbbiakban nem használom is fel ezeket a leveleket az elemzéshez, hanem csak egyetlen misszilisre koncentrálok, s ezt az egyetlen levelet sem kívánom minden vonatkozásában értelmezni – ez a majdani szövegkiadás jegyzeteinek lesz a feladata.

 

 

A kifejtetlen utalást a Hölgyfutárban közölt versekre szintén lehetett érteni, s erre a lap reagált is.24 Előbb Nagy Ignác egy, A hetvenkedőkhöz című szerkesztői megjegyzésben (Dongó aláírással), amely éppen a „mezítlábas kamasz”-ra tett célzást használta fel ismét, mintegy Mephisto (Szilágyi Sándor) írásának jellemző jegyeként: voltak olyan idők, „midőn a nemes lelkesüléssel törekvő ifjakat, az irodalom terén még nem merészlék »mezítlábú kamaszoknak« gunyolni, némelly magos patkóju bagariás csizmás pimaszok, feledve, hogy ők sem ugrottak ki készen és talpig vértezve Jupiter fejéből”.25 Nagy Ignác a bírálatot megfogalmazókról a cikkhez kapcsolt lábjegyzetében azt állította, hogy ők „szeretnének irodalmi aristokratiát alkotni”.26 Ez utóbbi minősítés azért érdekes, mert feleleveníti és az irodalomra alkalmazva aktualizálta az 1848 előtti politikai diszkurzus egyik, nem domináns, de folyamatosan jelen lévő, ellenzéki gondolatát, az arisztokráciaellenességet (amelyet egyébként 1848-ban aztán Petőfi Sándor radikalizált több versében, különösen a Dicsőséges nagyurakban). Tóth Kálmán pedig – Nagy Ignácot, saját főnökét megtámogatva – a saját neve alatt egy olyan cikket27 adott közre a Hölgyfutár ugyanezen számában, amely párbeszédes formában, az érveket egy Júlia nevű olvasó szájába adva bírálta a Budapesti Viszhangban megjelent verseket.28 Erre utalt úgy a levelében, hogy „[p]olémiámban igazat mondék”. Ezen írására született meg aztán egy kétrészes, rövid válaszcikk, amelynek az első fele „Több iró” aláírással volt ellátva, s a fikció szerint beküldött levél lett volna, amelyben a meg nem nevezett írók furcsállják a Hölgyfutár színvonalát és irányát. Ehhez kapcsolódott aztán a másik cikk, amely „Szerkesztőség” aláírással van ellátva, s ebben már kifejezetten a Hölgyfutárbéli vitacikkre reagáltak. Ez utóbbit Tóth Kálmán egyértelműen Szilágyi Virgil szövegének tekintette (amúgy nyilván mindkét cikk ugyanattól a személytől származott, hiszen egységes retorikai stratégia jellemezte őket, s a szövegek hatókörének megnövelése céljából minősültek fiktív módon közösségi állásfoglalást kifejezőknek, s nem egyetlen ember munkájának). Tóth ez utóbbi szövegre célzott, amikor azt írta a levelében: „Virgil most azt mondja, hogy fáj nekem, hogy a N.[a]g[yi]dai cigányokat dicsérék, s saját verseimet magasztalom.” A Budapesti Viszhang válasza persze ennél szofisztikáltabb volt, de éppen Tóth Kálmán levele bizonyítja, hogy a vita ellenlábas résztvevője milyen egyszerűen és közvetlenül tudta saját érintettségét alátámasztandó módon értelmezni. A Budapesti Viszhang ugyanis nem írta le senki nevét a vitapartnerek közül, hanem megteremtett egy fiktív, közösségi állásfoglalást, amelyet azonosított a Hölgyfutár egészével (amúgy nem megalapozatlan módon), s azt jellemezte – az általános alany mindig a Hölgyfutár egészére vonatkozott, noha konkrétan Tóth Kálmán cikkét idézte föl:

 

 

Mivel Tóth Kálmán levele éppen akkor keletkezett, amikor ez a vita aktuális volt, nem csodálható, hogy erre viszonylag hosszasan kitért; s a Budapesti Viszhang cikkét két pontján is igyekszik cáfolni – bár nem éppen a legerősebb érvekkel: „Ezt [az imént idézett állítást – Sz. M.] hazugságnak látja mindenik, a ki a mult heti Magyar Hirlap egyik számát olvasá, hogy t. i. én pályatársi tiszteletből betűket szedtem Arany N.[agy]idai cigányaihoz, a mi saját verseim magasztalását illeti – ez is hazugság.” Amire itt Tóth céloz (s amiről végül is nem azt mondja, hogy igaz), az egy másik lap cikkének egy egészen más kontextusban idézett anekdotája – ez legföljebb azt bizonyíthatta a címzett, Vadnai előtt, hogy a sajtónyilvánosságban, s immár nem a Hölgyfutárban megjelentek olyan híradások, amelyek Tóth Kálmán számára kedvező körülményekként foghatók föl, s ezeket az olvasók úgy érthették, mint a Budapesti Viszhang állításának cáfolatát. A Magyar Hirlapban ugyanis – amely lapot amúgy szintén a Kunewalder-házban szerkesztették, s ugyancsak Lukács László nyomdájában nyomták30 – Székely Imre zongoraművész koncertjéről jelent meg egy tudósítás, s ebben a következők voltak olvashatók:

 

 

Amúgy ez a történet – még ha igaz volt is – valóban aligha igazolna különösebb méltánylást Arany iránt. Hát ha még ehhez hozzászámítjuk a Hölgyfutár későbbi reakcióját. A Tóth szerkesztette „Hirharang” rovat ugyanis október 6-án ismertette kivonatos formában Toldy Ferencnek a Tompáról, Lévayról és A nagyidai cigányokról szóló kritikáját, kiemelve a legelmarasztalóbb részeket, s mindezt a következő kommentárral: „Toldy Ferenc megismert itészi tekintélye mindenesetre kitűnő figyelmet érdemel.”32 Ez a nem túl barátságos gesztus komoly sértődést okozott: az érintettek (Arany, Tompa és Lévay) hosszú időre elfordultak a laptól, s nem publikáltak itt. Arany erre közvetlenül is reagált egy levelében, Nagy Ignácot nevezve meg felelősnek:

 

 

Arany azonban nem feledkezett el Tóth Kálmánról sem. Az ugyan ezekből a sorokból nem derül ki, hogy tisztában volt-e az ő felelősségével is (a másodközlés a Tóth szerkesztette rovatban jelent meg), ám ez sem zárható ki. A levél folytatásában ugyanis – rejtjelezett formában, de egyértelműen – Tóth Kálmánra utalt mint esztétikailag elhárítandó példára, hiszen ő az „illető urfi”, akivel ugyan Toldynak nem volt baja, ám költészete ugyancsak beleférne az „aljas” kategóriájába: „Az iskolásnak megadja az illő respectust: a mestert ledorongolja [tudniillik Toldy – Sz. M.] A nyakamat teszem pedig rá, hogy nem sűlyedtem annyit a »czigányokban«, mint az illető urfi a »Kinizsiben« vagy akármellyík dalában, tárgyhoz képest.”34 Tóth Kálmán Kinizsi Pál című kötetéről azonban Aranynak nem csupán ezért volt rossz véleménye: ahogy ez a levelezéséből kiderül, a Toldi utánérzésének tartotta (amúgy nem jogtalanul). Ennek felismerését pedig saját ekkor tizenkét éves lánya szájába adta: „Annyira meglopta Toldit [tudniillik Tóth Kálmán – Sz. M.], hogy kis Julcsám is ráismert a lopott helyekre: »apám! ez innen s innen van !« Nem csak az első Toldit kopírozta pedig, hanem a másodikat is, a mutatványt, mi a Phoenixben kijött.”35Arany-vers legközelebb csak 1854-ben jelent meg a Hölgyfutárban, de annak akkor már nem Nagy Ignác, hanem Berecz Károly volt a szerkesztője, vagyis Arany kitartott a levélben említett döntése mellett, hogy szakít a Nagy Ignác fémjelezte Hölgyfutárral.36

 

 

Tóth utólagos visszaemlékezését persze némileg árnyalja, mi több, cáfolja ez a levél, hiszen ez a jövedelem, bár nem volt kevés, önmagában aligha tett lehetővé valamiféle kiegyensúlyozott polgári életmódot, hacsak nem társult hozzá takarékos és beosztó életvitel. A Vadnaihoz írott levél ugyanis azzal végződik, hogy Tóth Kálmánnak éppen nincs pénze, mert elitta, s így bérmentesítés nélkül kénytelen feladni a sorait: „Az éjjel ollyan »merkuriumos«42 szájmartató helyeken járkáltunk, s a mi kevés pénzem volt, nyakára hágtam. Egy tizesem van, ezt elteszem kávéra, mert fáj a gyomrom – és igy e levelet csak ugy küldöm – meg ne neheztelj!”