Hansági Ágnes, Szajbély Mihály (szerk.)

Történetek az irodalom médiatörténetéből

Irodalmi-művészeti szamizdat Magyarországon

Gyakran ismételt tézis, hogy a magyarországi szamizdat „voltaképpeni” története a demokratikus ellenzéknek nevezett „disszidens” értelmiségi körök tevékenységével kezdődött Magyarországon az 1970-es évek második felében. Az elérhető levéltári források áttekintése azonban jelentősen árnyalja ezt a képet. Igaz ugyan, hogy a demokratikus ellenzékhez kötődő szereplők tevékenysége volt a magyarországi szamizdat történetének leglátványosabb epizódja, de az engedély nélküli szövegprodukció számos más színtéren jelen volt: nem csupán a demokratikus ellenzék mellett gyakran hivatkozott experimentális, underground művészeti színtéren, de a vallási közösségekben, különböző szakmai körökben, illetve az autonóm irodalmi hálózatokban is. Érdemes röviden áttekinteni a magyar szamizdat történetének irodalmi-művészeti vonatkozásait. Az 1956-os forradalom leverését, majd a kádári konszolidációt követően a szamizdat jelensége inkább csak sporadikusan volt jelen az országban. Az elszigetelt, hatástörténetet felmutatni nem képes, lokális kísérleteken kívül – mint amilyen az 1963-ban létrejött Kép–Írás című hódmezővásárhelyi művészfolyóirat volt1 – az 1960-as években a szamizdat irodalmat javarészt a „másodlagos szamizdat” helyettesítette, vagyis olyan szövegek, amelyek a szamizdatokkal csak státuszukban vagy terjesztési módjukat tekintve voltak azonosak, forrásukat és előállításukat tekintve nem.2 Ezek részben nyugatról, illetve a megengedőbb kiadáspolitikával rendelkező Jugoszláviából beszivárgó kiadványok voltak, például a párizsi Magyar Műhely vagy a vajdasági Új Symposion lapszámai, vagy éppen Márai Sándor San Gennaro vére című regénye emigráns kiadásának példányai.

A kádárizmus időszakában művészi téren a tiltás kategóriájának elsősorban az avantgárd szerzők és az irodalmilag másként gondolkodó csoportok estek áldozatul.3 A folyóirat-indítás lehetetlensége és a rendkívül korlátozott publikációs lehetőségek már az 1960-as évek második felében több egyszemélyes művészfolyóirat-kísérlet létrejöttét inspirálták a neoavantgárd művészeti színtéren, amelyek – kronológiai sorrendben – Szentjóby Tamás, Altorjay Gábor, Perneczky Géza, illetve Beke László nevéhez fűződtek.4 A neoavantgárd autonóm művészeti törekvéseire a szubverzív mediális-technológiai kísérletezésen kívül egyaránt jellemző volt a hivatalos művészeti norma kritikája, illetve az olyan nyugati irányzatokkal való párbeszéd, mint a fluxus, a mail art, a happening vagy a concept art – ami az államszocializmus kulturális monopóliumának közepette maga is politikai tettnek számított. A hálózatépítést és a kapcsolattartást is szolgáló mediális kísérletek – mint a fluxus jegyében születő Szétfolyóirat – megelőzték a politikai ellenzék megjelenését, és bizonyos mértékig inspirálóan hatottak annak kibontakozására.

Az 1970-es évek második felében – egyrészt bizonyos értelmiségi csoportok marginalizálódása, másrészt a lengyel–magyar disszidens cserefolyamatok eredményeképpen5 – született meg a nyíltan rendszerkritikai élű, politikai szamizdat, amely a hatóságok folyamatos figyelme és intézkedései dacára fokozatosan egyre nagyobb teret nyert.6 Az 1970-es években születő „monumentális” szamizdat antológiák mellett, mint a Profil vagy a Bibó-emlékkönyv, ennek a folyamatnak képezte fontos állomását az értelmiségiek által 1977-ben kezdeményezett Napló.7 A szamizdat kultúrája 1981-ben – a Beszélő folyóirat, az AB Független Kiadó, illetve a Rajk-butik elindulásával – intézményesedett, és a kiadványok példányszáma, valamint a szamizdat olvasóközönsége szempontjából is szintet lépett, miközben a szélesedő tematikai repertoárba bekerültek olyan irodalmi művek is, amelyek a cenzúra miatt nem jelenhettek meg Magyarországon (Václav Havel: Audiencia, Milan Kundera: Tréfa, Faludy György: Pokolbéli víg napjaim stb.). Egyes szamizdat folyóiratok – mint a Máshonnan Beszélő – előszeretettel közöltek szövegeket olyan disszidens íróktól, mint Sławomir Mrożek, Varlam Salamov vagy Adam Zagajewski. A szamizdat kiadás egészen a rendszerváltásig a demokratikus ellenzék tevékenységének szerves eleme maradt, miközben másokra is inspirálóan hatott, így az 1980-as években több hosszabb-rövidebb ideig működő szamizdat kiadó is létrejött.

Ezzel párhuzamosan az 1970-es évek végétől az underground művészeti színtéren is több szamizdat lap jelentkezett, a Galántai György és Klaniczay Júlia által indított Pool Window című mail art hírlevél, majd folytatása, az alternatív művészeti szcéna rendszeres értesítője, az Aktuális Levél, amely vizuális megjelenésével a politikai szamizdat ingerszegény külalakját és szövegközpontúságát is ellenpontozta.8 De érdemes megemlíteni az underground művészeti mező felől a rendszerkritikus politikai mező irányába mozgó Inconnu művészcsoport kiadványait is,9 amelyekre végig jellemző volt az erős vizuális hatásra való törekvés és a mediális nyitottság. Eközben a zenei új hullám és az underground zenekarok felfutásától nem függetlenül olyan popkulturális szamizdat folyóiratok is létrejöttek, mint az Aladdin épeszű vagy a Sznob Internacional.

Az 1980-as években új irodalmi nemzedék lépett színre, amely komoly integrációs problémákkal és publikálási nehézségekkel nézett szembe. Az ekkoriban a húszas éveit taposó generáció publikációs lehetőségeire jellemző, hogy egyes képviselői a szamizdatban való megjelenést tartós irodalmi létként képzelték el: „Azt gondoltam, ez örökre így marad, hogy majd írok valamit, és azt valahogy mindig összefoglalom egy ilyen illegális füzetkében.”10 Több olyan irodalmi jellegű szamizdat periodika is említhető ebből az időszakból, amelyet (ahogyan Zalán Tibor nevezte ezt a generációt) az 1945 utáni időszak „legvédtelenebb nemzedékének” tagjai hívtak életre – leválasztva magukat a hivatalos irodalmi élet infrastruktúrájáról. Ezek közé tartoztak az alapvetően experimentális irodalmat közvetítő kiadványok: a „Narancsszív-szonett” elnevezésű könyvsorozat, az Underpress című irodalmi szamizdat periodika vagy a Medium–Art elnevezésű kísérleti/irodalmi fórum.

Az irodalmi-művészeti szamizdat magyarországi történetének e mégoly vázlatos képe is nagyban árulkodik az államszocializmus szűk és szigorúan kontrollált kulturális nyilvánosságáról. Az önálló lapkezdeményezések sorsa a Kádár-korszak egészében meglehetősen mostoha volt – és akkor még finoman fogalmaztunk.11 Ahogy arra többek között Szőnyei Tamás is rámutatott, lényegében minden alulról megfogalmazódó igény felülről érkező elvi tiltással találkozott, aminek a hátterében a hatóságoknak az a félelme állt, hogy az értelmiség valamely szervezeten, fórumon keresztül ellenzéki mozgalommá szerveződhet, mint az 1956-ban történt. Ennek szellemében az irányzatos törekvések nem tehettek szert legális gazdasági-szervezeti keretre.12 Lényegében ez az alapvető tiltás vezetett a különböző szamizdat lapkezdeményezésekhez, a Szétfolyóirattól, az Aktuális Levélen keresztül az Underpressig. A szamizdatok sokszorosítását és terjesztését mindvégig illegális tevékenységnek tekintette a hatalom. A szervek a korszak egészében különös figyelmet fordítottak a hivatalos nyilvánosságon kívül keringő irományokra, a nem hivatalos anyagok engedély nélküli sokszorosítására és terjesztésére, amit több tízezer oldalnyi állambiztonsági anyag bizonyít. Folyamatosan monitorozták a szamizdatjellegű tevékenységformákat, és adott esetben keményen megtorolták őket. Az államapparátus rendszerint összehangolt módon működött: az adminisztratív intézkedéseket kiegészítette a szinte minden nyilvános, félnyilvános és magántérbe beszivárgó állambiztonság tevékenysége.

A cenzúrázatlan periodikák számára a legnagyobb kihívást kétségkívül a sorozatos és rendszerszerű megjelenés szellemi, materiális és infrastrukturális feltételeinek biztosítása és a hatalmi retorziók elkerülése jelentette. A szamizdatkezdeményezések az erőforrások terén mutatkozó hiányt a különböző házilagos eszközök használatával és technikai innovációval, valamint változatos társadalmi-kulturális praxisokkal igyekeztek felszámolni. Az olvasókhoz való eljutás és a velük való kapcsolattartás érdekében különböző terjesztési modelleket léptettek életbe. Azzal igyekezték elejét venni a hatósági figyelemnek, hogy konspirációs óvintézkedésekhez vagy a sajtótörvények leleményes kijátszásához folyamodtak, és nemritkán apolitikus hozzáállásukat hangoztatták. Számos szamizdat kezdeményezés így a nyílt szembeszegülés helyett a kulturális ellenállás kétértelmű stratégiáit tette magáévá, nem annyira a hatalmi struktúrákkal szembeszállva, mint inkább utakat vagy kerülőutakat keresve e struktúrák környékén.13 Annak érdekében, hogy meg tudjuk ragadni a szamizdat kultúrájának médiatörténeti aspektusait, érdemes a nyomtatás hivatalos kultúrájának viszonyában, az előállításhoz alkalmazott technikai apparátus szemszögéből megvizsgálni ezeket a kreatív, szubverzív praxisokat – kezdve a jelenség szovjetunióbeli gyökereivel.

1	Mészáros Tamás, „Kép-Írás, az első magyar szamizdat folyóirat”, in Hombár: Múzeumi tanulmányok, szerk. Nagy Vera, Múzeumi Műhely 6, (2011): 287–305.
2	Tomaš Glanc, „Samizdat as a medium”, in Samizdat Past & Present, szerk. Tomaš Glanc, 196–228 (Prague: Institute of Czech Literature – Karolinum Press, 2018).
3	Tábor Ádám, „Hatvanas évek: a folytatás és a kezdet: Egy irodalmi szabadságharc kezdeteinek krónikája”, in Tábor Ádám, A váratlan kultúra: Esszék a magyar neoavantgárd irodalomról és művészetről, 15–60 (Budapest: Balassi Kiadó, 1997), 17–18.
4	Kürti Emese, A szabadság anti-esztétikája: Az első magyarországi happening, hozzáférés: 2021. 09. 26., http://exindex.hu/index.php?l=hu&page=3&id=967
5	Danyi Gábor, „Harisnya, ablakkeret és szabad gondolat: A lengyel ellenzék szerepe az 1980-as évekbeli magyar második nyilvánosság kialakulásában”, Múltunk 62, 4. sz. (2019): 92–127.
6	Csizmadia Ervin, A magyar demokratikus ellenzék (1968–1988), I–III. köt. (Budapest: T-Twins Kiadó, 1995); Demszky Gábor, Gyarmathy Katalin és Lévay Jenő szerk., Szamizdat ’81–89: Válogatás a Hírmondó című folyóiratból (Budapest: AB-Beszélő Kft., 1990); Demszky Gábor, Rajk László és Sasvári Edit, Földalatti vonalak: Underground Lines – Untergrundlinien (Pécs: Jelenkor, 2000); Hodosán Róza, Szamizdat történetek (Budapest: Noran Kiadó, 2004).
7	Kornis Mihály, Hol voltam, hol nem voltam (Pozsony: Kalligram, 2011), 159.
8	Kürti Emese, „»Ne kérdezz, válaszolj!«: Az Aktuális Levél szerepe és módszertana a nyolcvanas évek magyarországi kultúrájában”, Enigma 26, 99. sz. (2020): 22–35. Ld. még: Bényi Csilla, „AL/Artpool Letter: Aktuális Levél 1983–1985”, Ars Hungarica 32, 2. sz. (2004): 405–434. Havasréti József, „Az Aktuális Levél esztétikája és (mediális) archeológiája”, in Havasréti József, Széteső dichotómiák: Színterek és diskurzusok a magyar neoavantgárdban, 43–74 (Budapest–Pécs: Gondolat Kiadó – Artpool – PTE KMT, 2009).
9	Danyi Gábor, „Ujjlenyomatok a papíron: Néhány szó az Inconnu csoport szamizdat kiadványairól”, Tempevölgy 23, 4. sz. (2021): 74–81.
10	Háy János és Szirák Péter, „Látni azt, hogy hol vagy: Háy Jánossal Szirák Péter beszélget”, Alföld 69, 8. sz. (2018): 53–63, 59.
11	Ld. Szőnyei Tamás, Önkéntes társulások működése nem lehetséges című előadását, Történelmi Kávéház, Állambiztonsági Szolgálatok Történelmi Levéltára, 2013. márc. 14.
12	Kalmár Melinda, Ennivaló és hozomány: A kora kádárizmus ideológiája (Budapest: Magvető, 1998), 82.
13	Alena Ledeneva, Anna Bailey, Sheelagh Barron, Constanza Curro és Elizabeth Teague, szerk., The Global Encyclopedia of Informality: Understanding Social and Cultural Complexity I–II (London: UCL Press, 2018), I: 336–337.

Történetek az irodalom médiatörténetéből

Tartalomjegyzék

Kiadó: Akadémiai Kiadó

Online megjelenés éve: 2025

ISBN: 978 963 664 161 0

Irodalom

Az irodalmi sajtótörténet más kérdéseket tesz fel, mint a társadalomtudomány egyik interdiszciplináris területeként, hagyományosan a politika- és társadalomtörténet, újabban pedig a kommunikáció- és médiatudomány segédtudományaként értelmezett sajtótörténet, amely a nyomtatott sajtóra mint a kommunikáció vagy a tömegkommunikáció intézményére tekint. Az elmúlt két évtized komoly előrelépést hozott az irodalmi sajtó kutatása, az utóbbi évtized pedig a periodikakutatás hazai fejlődésében. Ezt a kedvező változást több tényező is támogatta. Ezek közül a két, talán legfontosabb az irodalomtudomány kutatási fókuszainak az átalakulásával hozható összefüggésbe. Egyfelől azzal, hogy az irodalom mediális és másfelől pedig tágan értett társadalomtörténeti meghatározottságai olyan kérdésekké szelídültek, amelyek az interdiszciplináris peremterületekről a „normál tudomány” standardjai közé helyeződtek át. Miközben egyre világosabban körvonalazódik mindaz, amit még nem tudunk a magyar irodalom sajtóközegének durván két évszázados médiatörténetéről, egyre világosabban artikulálódik egy magyar irodalmi sajtó-, pontosabban média- vagy periodikatörténet iránti igény. A kötet 31 tanulmánya az 1837 és 1992 közötti irodalmi sajtó történetébe enged bepillantást.

Hivatkozás: https://mersz.hu/hansagi-szajbely-tortenetek-az-irodalom-mediatortenetebol//

BibTeX EndNote Mendeley Zotero