Az írógép és indigó segítségével előállított folyóirat mediális identitását a hivatalos nyomtatás kultúrájához és a szocialista sajtótermékekhez való kritikus viszony jellemezte, ami egyszerre testesült meg a lap „kiadásának” folyamatában, szemiotikai tökéletlenségében, textuális változékonyságában, behatárolt közönségében és az olvasó aktivitásának követelményében. A Szétfolyóirat koncepciójának kidolgozója, Hap Béla nem a könyvkiadás hierarchikus, intézményesült és differenciált (ráadásul a vasfüggöny mögött szigorú ideológiai kontroll alatt álló) struktúrájában gondolkodott, hanem olyan horizontális, alulról szerveződő, kölcsönös és kooperatív kapcsolatok hálózatában, amelyeket maga a lap teremt meg az ajándékozás mechanizmusa és az új szám elkészítésének imperatívusza révén. A hivatalos nyomtatás kultúrájával való szembeszegülést az is jelezte, hogy a Szétfolyóiratot az ár és más bibliográfiai adatok hiánya jellemezte, fizikai formája nem standardizált folyamatok eredményeképpen, hanem a „do it yourself” és az underground esztétikája jegyében jött létre. Ezzel szorosan összefüggött a Szétfolyóirat szemiotikai tökéletlensége és a kéziratokra jellemző befejezetlensége. Ezt a jelleget a hártyavékony géppapírra másolt lap aurája/bibliográfiai kódrendszere4 sugározta, amely nagy részben levezethető az erőforrás-hiányos környezetből és az underground manufakturális jellegéből. A lap textuális változékonysága több szempontból is értelmezhető. Az adott szám szemiotikai rendszere az olvasó-szerkesztők munkája révén köteles volt átalakulni egy újabb szemiotikai rendszerré, ezért burjánzása során a lap egy folyamatosan készülő, formálódó műnek (work in progress) volt tekinthető, amely soha sincs készen, és az egyes számok csupán egy-egy állapotot jelentenek a változás szüntelen dinamizmusában.5 A work in progress jelleget a kötelező szövegátvételek kontinuitása és a médium új anyagokat megkövetelő nyitottsága egyszerre teremtette meg. Ugyanakkor az underground esztétikai irányelvei, melyek felfüggesztették a szerző saját alkotásához fűződő tulajdonjogát, valamint deklarálták, hogy a szövegek szabadon kisajátíthatók és legálisan másolhatók, ugyancsak a textuális változékonyságot erősítették.

A modern nyomtatás kultúrájában differenciált szerepekhez képest az írógép és az indigó használatán alapuló sokszorosítás és terjesztés az olvasó feltétlen aktivitását követelte meg. A Szétfolyóiratot az olyan szerepek összekapcsolódása jellemezte, mint az olvasóé, az íróé, a szerkesztőé, a másolóé és a terjesztőé, hiszen a lap olvasó-szerkesztője egyszerre hozta létre, válogatta ki, egészítette ki, reprodukálta és sokszorosította a lap tartalmát, majd ajándékozta tovább az elkészült lapszámot. Ezt a szerepet ugyanakkor a lap önsokszorozó mechanizmusainak szemszögéből is szemügyre vehetjük, amely szerint a lap saját terjedése érdekében kiegészítő apparátusként vette igénybe az olvasó-szerkesztő gépelést végző ujjait és szelektáló esztétikai ízlését. Ebből a szempontból az olvasó-szerkesztő metaforája genetikai értelemben a „tyúk” lehetne, amely – Samuel Butler szavaival – „csupán eszköz ahhoz, hogy a tojás újabb tojást hozzon létre”.6 Ily módon, radikális kezdeményezésként a Szétfolyóirat az uralom alá hajthatatlan médium „idegenségének” és saját eszközszerepének kiábrándító tudatát is felébreszthette az olvasó-szerkesztőben – ami kiváltó oka lehetett annak, hogy a lapnak végül nem sikerült megvalósítania a „szétburjánzás” programját, és egy szűk underground művészi közeg rövid életű lapja maradt.

1972 májusában a Szétfolyóirat egyik lapszámának olvasó-szerkesztője, Beke László írógép és indigó segítségével néhány példányban sokszorosított levélfolyóiratot indított Ahogy azt a Móriczka elképzeli: Levél barátaimhoz címmel. A lap gépiratos bevezetője így kezdődött: „Ez nem folyóirat, hanem levél. A levelet akkor írom meg, amikor kedvem tartja. Szeretek levelezni a levelezésért önmagáért. A levél külalakjával nem törődöm. Nem vállalok felelősséget a levelem lemásolásáért.”7 A levélforma kötetlensége, a felelősség elhárítása a reprodukciót illetően, a külalak formai tökéletlenségére irányított figyelem az írás magánjellegét és a nyomtatás jellegzetességeitől – az engedélyezett folyóiratoktól, a formai tökéletességtől, a reprodukció jogi szabályozásától – való elkülönülést hangsúlyozták, amit Bekének a bevezető alatt szereplő sajátkezű aláírása szentesített. Ebben az értelemben az írógéppel sokszorosított és a szűk nyilvánosságnak szánt szöveget az aláírás visszabillentette a kézírás privát kontextusába – miközben a másolással járó felelősség ironikus elhárításával a bevezető elismerte, hogy igenis a nyomtatás és a sokszorosítás egy módjáról van szó. Ezt erősíti az is, hogy „Beke azoknak adott kiadványából, akik vállalták, hogy további öt–hét példányban legépelik azt”.8

Ugyancsak az írógép és az indigó használatán alapuló kezdeményezések számát gyarapította a Kornis Mihály ötlete nyomán 1977 novemberében indult Napló, amelynek koncepciója lényegében egy „zárt láncú levelezést” jelentett mintegy harminc értelmiségi között. A kollektív naplóírás gyakorlata műfaji szempontból rendkívül vegyes írások gyűjteményét hozta létre. A kommunikációs lánc egy viszonylag bonyolult szisztémán alapult: egy időben három napló ment körbe, a saját írását mindenki három másolati példányban tette bele a nála levő naplóba, a három naplópéldány pedig minden negyedik héten találkozott valakinél, akinek az volt a feladata, hogy újrarendezze az anyagokat, és ismét három útvonalon indítsa el a naplót.9 Ennek megfelelően a Napló maga is work in progress jelleget öltött, hiszen anyaga folyamatosan nőtt, és végül olyan terjedelemre rúgott, hogy csak a legutolsó részt mozgatták, a korábbi anyagokat biztonságba helyezték. A felépített szisztémához ragaszkodtak a szervezők, ezért azt is kikötötték, hogy a Naplót tilos kölcsönadni és „kivinni a házból”. A szerzők folyamatosan cserélődtek, így 1982-ig hozzávetőlegesen százan írtak a Naplóba.

A Napló több alapvető funkciót is betöltött a másként gondolkodó értelmiség életében. Egyrészt fontos szerepet játszott a disszidens értelmiségi körök belső integrációja szempontjából. Másrészt – Kornis Mihály bevezetőjének szellemében – értelmezhető öndokumentációs formaként, amely sikeresen működtetve „a »lyukas hetvenes évek« történelmi dokumentumává válik”.10 Harmadrészt a Napló rendszeres információcserére alkalmas forma is volt, olyan fórumként funkcionált, amely lehetőség adott a valóságos párbeszédre. Többféleképpen is le lehet írni a Napló ebbéli funkcióját: „szalonpótló”, „a nyilvános beszélgetés tere”,11 „kollektív blog”,12 „zártkörű facebook-csoport”.13 Rendkívül fontos volt a visszacsatolás, a reagálás – „voltak viták és veszekedések”,14 „a Napló-társak zöme, főleg eleinte, odafigyelt és gyakran reagált is egymásra”, és a Napló „sok résztvevőjét inspirálta olyan írásokra, amelyek talán őket is meglepték”.15 Fontos megjegyezni, hogy a Napló által kínált nyilvánosság egyfajta félnyilvánosság volt: „ezt az újságot azok írják, akik olvassák” – jelezte Kornis Mihály.16 A Napló kezdeményezésének az vetett véget 1982-ben, hogy ekkorra megjelentek a nagyobb példányszámban készülő szamizdat periodikák – mindenekelőtt a Beszélő –, amelyek jóval szélesebb olvasóközönséghez jutottak el, így a Napló léte okafogyottá vált.