A több száz, sőt akár több ezer nyomatot is produkáló ramka előnyei közé tartozott, hogy nem használt áramot, a technika könnyen elsajátítható volt, javítása nem igényelt speciális szakértelmet, a szerkezetet pedig hamar el lehetett tüntetni. A ramka hátrányaként róható fel azonban, hogy rendkívül kemény és időigényes fizikai munkát jelentett, amely többek közreműködését igényelte.4 Érzékeltetésül: Petri György Örökhétfő című szamizdat verseskötetének nyomtatása során több tízezer alkalommal kellett fárasztó munkával fel- és lehajtani a szitakeretet. További hátránya volt a lassú száradási idő, így a nyomatok szárításához viszonylag nagy belterületű helyiségre volt szükség. Ráadásul a zárt, rosszul szellőző konspirációs helyszíneken, több napon át végzett munka során könnyen „festékmérgezést” lehetett kapni (az elpárolgó festékoldó szertől). Azt is érdemes megjegyezni, hogy a ramkával készült nyomatok képe gyakran hagyott némi kívánnivalót maga után: az olykor a lap síkjával aszimmetrikus nyomatok, az esetenként elmosódott betűk, vagy nehezen kivehető sorok az amatőr, házilagos eljárásmódot, az erőforrások korlátozottságát és a romlás esztétikáját tükrözték. A lengyelországi ellenzékiek által kifejlesztett technika az 1980-as évek elején közvetítőkön keresztül érkezett Magyarországra, ahol gyorsan elterjedt: az 1980-as években Demszky Gábor AB Független Kiadója, Nagy Jenő ABC Független Könyvkiadója, az Alulnézet és a Szabad Idő Kiadó egyaránt alkalmazta, sőt a romániai magyar kisebbség által az 1980-as évek elején kiadott Ellenpontok című szamizdat folyóirat hetedik és nyolcadik száma is ezzel az eljárással készült 50-50 példányban.5 Bár a nyolcvanas évek közepén a ramka technikát felváltották a fekete nyomdai kapcsolatok és a főleg Nyugatról érkező fejlettebb nyomtatási berendezések, a ramkázás mélyen beivódott a magyar második nyilvánosság és az underground köztudatába.

Az 1980-as években szitanyomással készült a „Narancsszív-szonett” elnevezésű irodalmi könyvsorozat is. A sorozat szerkesztői – Háy János, Kurdy Fehér János és Podmaniczky Szilárd – (és a sorozat egyes szerzői) az 1984-ben induló, szegedi Harmadkor című diákfolyóirat körének tagjai közé tartoztak. A kimondottan vizuális és experimentális költészetre összpontosító könyvsorozat programját a szerkesztők az első kiadványban vázolták fel: „célunk, hogy a Narancsszív-szonettben olyan költői műveket mutassunk be olvasóinknak, amelyek az eddig többnyire impresszión alapuló és pillanatnyi hatásra törekvő kísérleti költészetet a gondolati líra irányába fejlesztik tovább. A Narancsszív-szonett [...] nem folyóirat jellegű kiadvány. Itt egy-egy szerző munkáit alaposan, szinte kötetszerűen mutatjuk be. A szerkesztési munkákat a továbbiakban a szerzőkkel közösen kívánjuk végezni.”6 Az első kiadvány, amely Háy János és Kurdy Fehér János verseit tartalmazta 32 oldalon, félezer példányban jelent meg, aminek a kinyomtatása az ismerősi hálón belül, szívességekért cserébe vált lehetővé egy szitanyomó kisiparos műhelyében. Ezt követően esett a példányszám: a soron következő füzetek ötven–száz, maximum kétszáz példányban jelentek meg. A terjesztés úgy zajlott, hogy Háyék hozzájutottak az irodalmi körökben keringő címlisták egyikéhez, azt kiegészítették a saját címeikkel, majd a címlista alapján postázták a könyvsorozat darabjait – vagyis a cenzúrázatlan szövegek terjesztéséhez állami infrastruktúrát vettek igénybe. A szerkesztők a borítékba csekket is tettek, és jelezték a példányok előállítási költségét, hozzátéve, hogy anyagi támogatást ezen felül is szívesen fogadnak. Háy elmondása szerint rengetegen küldtek pénzt, némelyek még többet is az ajánlottnál – ennek köszönhetően a nyomtatásba befektetett összeg megtérült.7 A tájékoztatás egyébként nem csupán az olvasókhoz, hanem a potenciális szerzőkhöz is szólt, akiktől a sorozatba szánt kéziratokat várták.

A másik alternatív sokszorosítási apparátust a jószerivel csak hivatalokban vagy nyomdákban használt stencilgép jelentette. Az adott szöveget viaszos felületű papírra gépelték, majd a stencilpapírt a stencilgép dobjára feszítették. A stencilgép tekerésével – vagyis a dob elforgatásával – készültek a másolatok. A rotációs technológia során a stencillap kívülre kerülő oldalára egy festékhenger kente rá fordulatonként a festéket. Stencilgép segítségével egészen addig lehetett másolatokat készíteni, amíg a stencilpapír bírta a „gyűrődést”, ez néhány száz sokszorosított oldalt jelentett. Ha a stencilpapír elhasználódott, az adott szöveget újra kellett gépelni egy új stencilpapírra. Az 1980-as években több stencilgép is érkezett konspiratív úton Nyugatról Magyarországra – leggyakrabban szétszerelt állapotban. Elsőként a Magyar Figyelő című lap alkalmazott a gépiratosnál fejlettebb, nevezetesen stenciltechnikát az 1980-as évek elején, ami minimum 150–200 példányt jelentett.8 Később stencilgép segítségével készült a Beszélő számainak többsége, az Angol Figyelő című lap első három száma, és több Katalizátor Iroda kiadvány, például Mihail Bulgakov Kutyaszív című kisregénye is.

Az efféle házilagos technikáknál sokkal jobb minőséget eredményezett, ha a szamizdatkiadók megtalálták az utat a második gazdaság szereplőihez. Az 1980-as évek egyre súlyosabb gazdasági válsága közepette, a bérkiegészítés egy formájaként üzemi, vállalati nyomdahelyeken dolgozók előszeretettel vállaltak Magyarországon fekete nyomdai megbízásokat.9 Ezeken az állami nyomdahelyeken lehetőség volt ofszetnyomtatásra is, ami házilagosan szinte kivitelezhetetlen eljárásnak bizonyult. Az ofszettechnika a szitanyomtatáshoz képest jóval precízebb, pontosabb nyomatképet eredményezett. Ofszettechnikával készült például a Pool Window című hírlevél első, többoldalas száma, Galántai több könyvmunkája, de – hogy egy másik szcénát is szóba hozzunk – a Magyar Október Kiadó több kiadványa is. A nyomdahelyeken túl további lehetőségeket teremtett a nem hivatalos iratok sokszorosítására, hogy az 1980-as években több száz fénymásoló gép érkezett az országba. Ezek nagy részét a Soros Alapítvány vásárolta az ún. „fénymásológép-program” keretében elsősorban könyvtárak, kutatóintézetek, egészségügyi és oktatási intézmények számára több százezer dollár értékben.10 Bár a fénymásoló gépek üzemeltetése bizalmi állásnak és felügyelt tevékenységnek számított, az ismeretségek és a kiskapuk kihasználásával szamizdat kiadványok sokszorosítása is lehetővé vált. Az 1980-as években a Budapesten és a nagyobb városokban található egyes Ofotért üzletekben11 az állampolgárok előtt is lehetőség nyílt fénymásolásra – korábban ugyanis csak az állami intézmények vagy üzemek használhattak másológépeket.12 E fejleményeknek köszönhetően a fénymásolást – korabeli kifejezéssel élve „xeroxozást” – az 1980-as években egyre több szamizdat előállításánál alkalmazták.13

A fénymásolás több irodalmi–művészeti szamizdat periodika sokszorosításának az alapját képezte, beleértve a Galántai György és Klaniczay Júlia által 1980 és 1982 között megjelentetett Pool Window című mail art hírlevelet (az első szám kivételével), illetve az 1983 januárja és 1985 tavasza között kiadott Aktuális Levelet. Ezeknek a kiadványoknak az esetében, első lépésként Galántai elkészítette az alappéldányt, vagyis egy A/4-es méretű lapon montázsszerűen elrendezte a szövegkivágatokat és grafikai elemeket. Második lépésként az alappéldányt fénymásolással sokszorosíttatta, amit fekete nyomdai kapcsolatokon keresztül konspiratív intézkedésekkel szervezett meg.14 Harmadik lépésként pedig a sokszorosított példányokon különböző művészi beavatkozásokat végzett el: művészbélyegeket ragasztott rájuk, művészpecséttel bélyegezte le, olykor színezte is őket, ami az egyedi művészkönyv irányába mozdította el a kiadványokat (a művészi beavatkozásoknak köszönhetően ugyanis az egyes példányok nem voltak teljes egészében identikusak egymással). Az Aktuális Levél esetében ezt a vonást erősítette a lap számozott és aláírt jellege is. Mivel a sokszorosítást leszámítva Galántai maga végezte az összes grafikai és technikai munkát, a modern nyomtatás kultúrájában differenciált szerepek csak korlátozottan különültek el, ami az alkotófolyamat kontextusában tovább erősítette a hagyományos műalkotás jelleget. Ráadásul a lapot maguk a szerkesztők – Galántai György és Klaniczay Júlia – terjesztették önköltségi áron, mindenekelőtt szűk ismerősi és/vagy szakmai körben.

Fénymásolás révén, a szervek tudta nélkül készült a Potencia Pura című irodalmi lap is.15 A Potencia Purának, amelyben mindenekelőtt versek és vizuális költészeti munkák jelentek meg, 1983 áprilisa és 1984 októbere között tíz száma látott napvilágot, ami rendszertelen, de viszonylag gyakori megjelenést jelentett. Az A/4-es formátumú, 30–90 oldal terjedelmű, tűzőkapcsokkal összefogott lapot Pető Tóth Károly szerkesztette és sokszorosította 5–10 példányban a munkahelyén. A példányokból többnyire a szerzők kaptak, akik közül sokan nem ismerték egymást, Pető Tóth Károly volt az összekötő kapocs és a garancia arra, hogy a szövegek „jó helyre” kerülnek. A lap címe – „Tiszta Lehetőség” – arra a szerencsés fordulatra is utalt, hogy Pető Tóth olyan munkahelyre került (az Egyesült Gyógyszer- és Tápszergyár könyvraktárába), ahol hivatalos reprográfiai szolgálatot látott el, és így hozzáférése volt a fénymásológépekhez, amit a saját céljaira is kihasznált. A lap hibrid szövegmodellt vallhatott magáénak: egyrészt a fénymásolás technológiája lehetővé tette, hogy az egyes példányok a lefénymásolt törzspéldány alapján, azonos tartalommal és szövegromlás nélkül készüljenek, másrészt azonban a szerkesztői, sokszorosítói és terjesztői szerepek nem különültek el egymástól élesen. Bár a fénymásolatok kimondottan jó minőségűek voltak, a fénymásolás során keletkező „zaj”, vagyis a jellegzetesen a margókon vagy az eredeti kivágások lapéleinél keletkező árnyékok a szemiotikai tökéletlenséget és a romlást is megtestesítették. A lap ugyanakkor a copy arttal összefüggésbe hozható illusztrációkat is tartalmazott, aminek köszönhetően a fénymásolóra már nem csupán reprodukciós eszközként, hanem egy bizonyos mértékig eltérített művészeti eszközként, elektrografikus technikaként is tekinthetünk.16