Érdemes egy gondolat erejéig Sükösd elméleti keretrendszeréhez is visszatérni, amely a kommunikációtechnológiai változások egyenes vonalú fejlődését tételezte fel. Ehhez hozzátehetjük azt is, hogy a médiumok „egyedfejlődése” nem feltétlenül teleologikus logikát követett, hanem gyakran az adott helyzethez igazodva – Koselleck terminusával – a „nem-egyidejűségek egyidejűségét” is létrehozza. Ahogy láttuk, a szamizdat kultúrájában gyakran egymás mellett éltek (sőt olykor „versengtek egymással”) a más-más „fejlettségi szinthez” tartozó formák: például az élőfolyóiratok orális regiszterei és a különféle technikákkal nyomtatott szamizdat irodalom. Sőt, a fejlődés azért sem volt minden esetben egyirányú és célelvű, mert az állami represszió fokozódásával olykor visszalépés következett be, ilyenkor – hogy egy példát mondjunk – a szamizdat kiadók kényszerültek visszatérni egy kevésbé kifinomult nyomtatási formához.

A nemzetközi párhuzamokat tekintve a magyar szamizdat a nem hivatalos anyagok előállításának és terjesztésének szovjet, illetve csehszlovák modelljétől a lengyel modell felé való elmozdulásaként ragadható meg. A magyar szamizdat kultúráját az 1980-as évek elejéig az írógép segítségével történő előállítás, az alacsony példányszám, a szűk körű terjesztés, az ajándékozáson alapuló megosztás, a textuális változékonyság, a szemiotikai tökéletlenség és az olyan szerepek összekapcsolódása jellemezte, mint az olvasóé, az íróé, a szerkesztőé, a másolóé és a terjesztőé. A magyar szamizdat az 1980-as évek elején jelentős strukturális változásokon esett át, és jóval magasabb szintre lépett. Az alternatív nyomtatási technikák révén differenciálódtak a modern nyomtatás kultúrájára jellemző szerepek, így a szerző, a szerkesztő, a fordító, a nyomdász és a terjesztő funkciója és műveleti területe is sokkal élesebben különült el egymástól (bár érdemes hozzátenni, hogy a szerepek differenciálódása különböző léptékben és konstellációkban valósulhatott meg, ahogy azt a Potencia Pura vagy az Aktuális Levél esetében láttuk). Továbbá nőtt a példányszám: már nem tízes, hanem százas, ezres példányszámban jutottak el a kiadványok az olvasókhoz. Ennek következtében az olvasóközönség bővült, sőt – ahogy Kis János filozófus fogalmazott – az olvasó már nem egyszemélyes címzettnek képzelte magát, mint a gépiratos szamizdatok esetében, hanem egy olvasóközönség tagjának.2 Ezzel párhuzamosan a szamizdat kultúrája elkezdett piacosodni: az egyes szövegtárgyak kulturális termékké, és – az ajándékozáson messze túllépve – monetáris gazdasági tranzakciók tárgyává váltak. A törzspéldány alapján nagy példányszámban sokszorosított kiadványok révén visszaszorult a szövegromlás is, ami a gépiratok láncolatos terjedésével járt együtt.3 Mindezen fejleményeknek köszönhetően az 1980-as évek második felére a magyar szamizdat alternatív kiadványai a modern nyomtatás kultúrájának termékeit is megközelítették.