Bálint Tibor pályafutása e 19. századi írótípus kései homológjaként indult. Kezdetben napi-, később inkább heti- és havilapokban megjelent írásai jó tollal és színesen megírt, az utile et dulcét a kor napi elvárásainak megfelelően hasznosító szövegek. Aligha lehettek volna mások. Első írását, a Vasöntők versenyét még levelezőként adta közre az Igazság egyik 1952-es nyár eleji száma,4 de két hónappal később már a napilap munkatársaként jegyezte az Ifjúmunkások beszélgetnek a kommunizmus nagyszerű távlatairól című tudósítását.5 Az (újság)írótól akkor egyértelmű iránymutatást vártak, a jó kiemelését, a rossz megbélyegzését, a kommunista célok szolgálatát. „Az író az emberi lélek mérnöke” – mutatott irányt Sztálin, „a művészi alkotások valószerűségének összhangban kell lennie a dolgozó embereknek a szocializmus szellemében való átalakításával és nevelésével” – értelmezte Sztálin szavait Zsdanov.6

Emiatt válhatott a lapok belletrisztikai rovatában vezető formává a tanulságos rövid történet, a karcolat, mely Bálint Tibornak hamarosan fontos műfajává vált. Az Igazság, az Ifjúmunkás, majd a Falvak Népe után máshol is jelentkezett vele, főként az Utunkban, mely 1955-től kezdve legfontosabb publikációs fórumává lett.7 A közvetített értékek a sematizmus időszakának múltával változtak,8 elmaradt a tanulságok szájbarágós megfogalmazása, változott a hangnem, a történetek végére jutva azonban az olvasónak aligha lehettek kétségei afelől, hogy a szerzői intenció szerint milyen álláspontot kell elfoglalnia. Ugyanez igaz Bálint Tibor novelláira; a karcolat és a novella határvonalát egyébként az ő esetében különösen nehéz lenne kijelölni.

Rövid írásait, századfordulós elődeihez hasonlóan, időnként kötetekbe válogatta, és örültek az ő olvasói is, hogy egybegyűjtve viszontláthatták azt, amivel korábban más környezetben találkoztak. A kötetbe gyűjtés azonban most sem változtatott a napi érdekeltségen. Napi érdekeltségen nem azt értem, hogy minden esetben aktuális napi problémákhoz szólt volna hozzá. A kultúrpolitikai prés lazulásával erre már nem volt szükség. De mindvégig irányítani igyekezett az olvasót érdekes és könnyen emészthető szövegeivel. Ügyesen hozott létre újabb és újabb formákat a karcolat jól ismert médiumából, miközben (szükségképpen) lemondott a médium megújításáról, a valódi eredetiségről.9 Az Angyaljárás a lépcsőházban (1966), a Császár és kalaposinas, a Nekem már fáj az utazás (1973), a Mennyei romok (1979), vagy a többi hasonló gyűjteményes kötet írásait ma már aligha olvassuk a Zokogó majomhoz hasonló szellemi izgalommal, még ha a kötetcímek a magyar irodalom legszebbjei közül valók is. Ha olvassuk őket egyáltalán, mert alighanem igaza van Demeter Zsuzsának, amikor óvatosan bár, de megkockáztatja, hogy Bálint Tibor mára egykönyves szerzővé vált.10

A Zokogó majom, Bálint Tibor életművének alakulástörténete felől nézve, igazi meglepetés. És nem csupán a formaváltás, a rövidpróza felől a nagyepika felé való fordulás okán, hanem a regény médiumának egyénivé és egyszerivé formálása miatt. Erre egyebek mellett azért volt lehetősége, mert a közléssel párhuzamosan készülő, napi folytatásokban megjelenő tárcaregény ismeretlen fogalom volt a rendelkezésére álló lapokban, így eleve nagyobb mozgásteret biztosító könyvregényben gondolkodhatott. Miközben ismét csak igaza van Demeter Zsuzsának, amikor a rövidtörténetek és nagyregény között a folytonosságot emeli ki. A lírai hangoltság, amelyet már a Zokogó majomról szóló első kritikák észrevettek, s amely a későbbi szakirodalom epiteton ornansa maradt, meghatározó vonása karcolatainak. A folytonosság további jele, hogy a regény egyes alakjai, történetei és motívumai jelen vannak a szerző korábbi írásaiban.11 Csendes utca című 1963-as könyvének Láncreakció és Az elvarázsolt lány című novellái Hektor és Böske történetének korai variációi. De Hektor felbukkan az Angyaljárás a lépcsőházban című gyűjtemény Sötétkamra című novellájában is. A Rokonértelmű szavakban a Zokogó majom első fejezetének motívumaira ismerhetünk, amikor Böske temetése után Kálmán céltalanul kószál a városban – csakhogy itt nem Böskét, hanem Hektort temetik. A példákat lehetne sorolni még. Most mégis inkább arra hívnám fel a figyelmet, hogy Bálint Tibor nem csupán a nagyregényben hasznosította régebbi szövegeit. Búcsú a rövidnadrágtól című 1964-es ifjúsági regényének második fejezete például debütáló kötetének egyik novelláját – az Érettségi címűt – helyezi új szövegösszefüggésbe, a hetedik fejezet pedig a Sanyika rekapitulációja. A nikkelezett szemmértékről szóló tréfa felbukkan az Érettségiben, ismétlődik az említett ifjúsági regényben, majd a Fekete Péterben kifejezetten róla szól az egyik történet (A nikkelezett szemmérték). Lesz majd dolga a kritikai kiadásnak: az újrahasznosítás az újságokba dolgozó, állandó penzum megteremtésének szorításában alkotó szerzők természetes gesztusa.

Vannak tehát jelei a folytonosságnak, máshonnan nézve azonban ez másként látszik. Én a magam nézőpontjából most az egyediséget eredményező fordulatot szeretném hangsúlyozni, melyet abban látok, hogy az értékek pontos kijelölésének a helyére a nagyregényben a beleérző értéksemlegesség lépett. A közbeeső disztópia, az Önkéntes rózsák Sodomában (1967) sajátos határhelyzetet foglal el. A város új tömbházait elárasztó bűz, Bodor Ádám néhány évvel később született munkáihoz hasonlóan, a kommunista építőmunka mögött meghúzódó rothadást allegorizálja. Az allegória azonban nem tűri az értéksemlegességet: ellenutópia csak az utópia horizontján, valódi értékek mentén hozható létre. A Zokogó majom viszont minden tekintetben semleges álláspontot foglal el. Ahogyan a gyermek természetesként fogadja el azt a világot, amelybe beleszületik, átérzi az örömöt és a fájdalmat, sír vagy nevet, de valami magától értetődő adottságként él át mindent, úgy viselkedik a mű elbeszélője.

A regény értéksemlegessége persze nem azt jelenti, hogy ebben a világban nincsen jó és nincsen rossz. De jó és rossz között nincs egyenes választóvonal, nincsenek térfelek. És végképpen nincs elbeszélői állásfoglalás, de még sugallat sincsen arra nézve, hogy az olvasó hogyan foglaljon állást. A jónak és a rossznak foltjai vannak, nem térfelei, és e foltok úgy viszonyulnak egymáshoz, mint egy vastag ecsettel felkent, régi olajfestményen a hajszálvékony repedések hálója által elválasztott felületek: közöttük a választóvonal csak közel hajolva észrevehető. Mi, olvasók, persze detektálhatunk jót és rosszat. De a rosszat megbélyegezni mi sem vagyunk képesek, mert az ábrázolt alakok cselekedetei és jellemvonásai a Hippolyte Taine-i értelemben a miliő által determináltak. Bálint Tibor alkalmasint naturalistákat idéző leírásai ezt kétségtelenné teszik. Mégsem borzadunk felettük, mert élni igyekvésük közben elpiszkolódó alakjait kiemeli a sárból az írói megértés.

Beleérző értéksemlegesség, valóban. A porcelángyárnak a Szamos apró szigetére kihordott hulladékában a gyerekek törött nippeket találnak, kimentik őket, a külvárosi utcán a házak előtt „sánta angyalok egyensúlyozták magukat, s úgy mosolyogtak át a kerítés lécein, mintha leplezni akarnák fogyatékosságukat”.12 Fogyatékosak, de fogyatékosságukról nem tehetnek, csonkaságukban pedig szépség rejlik: pontosan olyanok, mint a regény szereplői. Annak az írói gyakorlatnak az ismeretében, amelyet Bálint Tibor a karcolatokban kialakított, e párhuzam kiemelését és néven nevezését, kommentálását várnánk. A Zokogó majom világától mi sem áll távolabb. Az elbeszélő egy általa otthonosan ismert világ érzékelhetővé tételén dolgozik. Az érzékelhetővé tétel a hajdani komplexitás lehetséges világgá, immár áttekinthető és elbeszélhető komplexitássá alakítását jelenti. A feldolgozott anyag minősége eközben nem változik. Mert rendezni és leírni az érzékleteket lehet érzéklet voltuk kiiktatása nélkül, az értékkategóriákba való átfordítás azonban már megszüntetésükhöz vezetne. Én úgy látom, a regény lírai hangoltságát az érzékletekhez való ragaszkodásnak köszönheti. Ugyanakkor e líraiság mögött nem impressziók és hangulatok érzékeltetése áll, mint a költészet esetében, hanem részletező leírások. A részletező leírás pedig azért nem vezet naturalizmushoz, mert a naturalizmus annak aprólékos bemutatására törekszik, ami van (még ha ez végrehajthatatlan program is), Bálint Tibornál viszont a részletezés nem a valóság, hanem a valóság érzékelésének, pontosabban az érzékelés érzékeltetésének a szolgálatában áll. Innen nézve a Zokogó majom valóban előzmény nélkülinek tűnhet. Az írói életművek azonban mindig szervesen épülnek, és ez arra int, hogy a fordulat puszta hangsúlyozása helyett a beleérző értéksemlegesség rejtett előzményeinek a nyomába eredjek.

S hogy milyen elvárásoknak, milyen módon kellett (volna) megfelelnie, annak érzékeltetésére most csak egyetlen példát szeretnék idézni Kántor Lajosnak A kollektivizmus élménye felé című írásából, mely 1960-ban jelent meg az Utunkban. Kántor itt azért kárhoztatta Pediculus vestimenti című írását, mert az nem éri el „a kívánt hatást”, a reakciós szemléletű tanár leleplezését és elítélését. Éspedig azért nem, mert „Bálint Tibor a tanár, s az úri diákok ellenséges magatartását azzal indokolja, hogy – félnek a tetűtől. Ebben a karcolatban a szegénység elsősorban a piszkosságban, a tetvességben jelentkezik! Bálint így természetesen arról nem tud beszélni az olvasónak, hogy az az iskola akkor sem nézte volna jó szemmel a proligyereket, ha történetesen nem tetves. Szemléleti hibáról van tehát szó, amely károsan hat vissza az írásra.”14 A Pediculus vestimenti egyébként ugyancsak a Zokogó majom előzményei közé tartozik. A regényben Kálmánka kerül ingyendiákként a gimnáziumba, tetűkkel neki ugyan nincs gondja, de a számára idegen környezetben nehezen találja a helyét. Édesanyám című fogalmazványát azonban az irodalomtanár remekműnek minősíti, felolvassa az osztály előtt, majd hozzáteszi: „Az egyéni észlelés mély és őszinte kifejezésének vagyunk tanúi!”15 Az önéletrajzi fogantatású regény e kis epizódja arról tanúskodik, hogy írói hajlama Bálint Tibort eleve az egyéni észlelés, a nagyregényben megvalósított beleérző értéksemlegesség irányába vitte volna.

Ilyen írások publikálására azonban akkor nem nyílt tér. Hogy ő mégis próbálkozott velük, arról az Utunk irányzatossága fölött őrködő főszerkesztőnek, Létay Lajosnak 1962 elején, a romániai írók országos kongresszusán elhangzott szavai tanúskodnak. Létay arról beszélt e fórumon – melyet egyébként a Kommunista Párt főtitkára, Gheorghe Gheorghiu-Dej nyitott meg –, hogy a szerkesztőségek fontos szerepet játszanak a szerzők eszmei irányításában. Munkájuk eredményességét Bálint Tibor példájával igazolta, aki „[…] éveken át olyan karcolatokat hozott a szerkesztőségbe, amelyekben tanújelét adta atmoszférateremtő képességének, de amelyekben a hamis színeket hajszolva, a külváros régi elemeinek ábrázolására szorítkozott. A szerkesztőség figyelmesen elemezte a fiatal prózaíró karcolatait. Igényességgel és szeretettel folytatott munkánkat, amelyet az Igazság című helyi pártlap és az Ifjúmunkás szerkesztői is támogattak, végül siker koronázta. A fiatal prózaíró ma aktuális témájú, derűt sugárzó, rendkívül sikerült portrékat és karcolatokat ír.”16 Valóban?

Az Utunk kritikai rovatának vezetője, Marosi Péter korántsem ilyen derűt és optimizmust sugárzó hangon nyilatkozott egy évvel később Bálint Tibor Négyzetgyök és Kikapcsolódás című, a hetilapban frissen megjelent karcolatairól. Megoldatlanoknak, teljességgel nyitva hagyottaknak nevezte ezeket az írásokat, „[…] amelyekben érdekesen rajzolja meg egy meglehetősen magányos ifjú értelmiségi mindennapos belső, lelki kalandjait, éppen csak az nem derül ki ezekből a rajzokból, a legáttételesebb formában sem, mi hát a tulajdonképpeni célja velük szerzőjüknek? Illetőleg: annyi célt magyarázok beléjük, amennyit akarok, de egyik se bizonyos. Ez pedig eszmeileg és művészileg is aláaknázza ezeket a karcolatokat. Úgy indulnak, hogy valami érdekes, jelentős problémát remél az olvasó, aztán valósággal eltörpülnek, eljelentéktelenednek céltalanságukban.”17

A Marosi által kifogásolt írások nem tartoznak Bálint Tibor legjobb munkái közé. De minket nem a céltalanságuk zavar, hanem az, ahogyan a jó atmoszférájú történeteket rejtett tantörténetekké alakítja. A korabeli olvasók viszont éppen azt értékelhették, amit a kritikus nehezményezett: az írások nem vezettek a tanulságok harsány kimondásához. Marosi bírálata mögött egyébként szilárd ideológiai konszenzuson nyugvó megfontolás állt. Az Utunk korábbi főszerkesztőjének, Földes Lászlónak a megfogalmazásában: „amiért a sematizmus ujjal mutogatott, hogy ez jó, ez rossz, attól mi még nem mondhatunk le arról, hogy megmutassuk, bizony ez jó, ez pedig rossz; […] attól még nem mondhatunk le az irodalom nevelő szerepéről.”18 A zsidó származású szerzőt e cikkének megjelenése után fél évvel elmozdították főszerkesztői posztjáról, kizárták a pártból, és publikálási tilalommal sújtották. Persze nem nézetei tarthatatlanságának esett áldozatul, hanem a népies-urbánus csatározások pártkáderek között zajló, groteszk erdélyi változatának. A személyes bosszút egyértelművé teszi, hogy az ellene szóló feljelentést fogalmazó marosvásárhelyi írók egyike, Gálfalvi Zsolt19 még 1963-ban is Földessel egybehangzó módon, és a jelzett ideológiai konszenzus jegyében vetette Bálint Tibor szemére: figyelmét elsősorban a negatív szereplők aprólékos lélektani ábrázolása köti le, a pozitív oldal elhanyagolása a konfliktusok társadalmi vetületének elhomályosulásához vezet, „az író eszmeileg nem értékeli elég alaposan, átgondoltan az élet jelenségeit, megelégszik a regisztráló jelzéssel, ahelyett, hogy állásfoglalását a konfliktus teljesebb megrajzolásával művészileg érvényesítené”.20 Létay Lajos vállveregető sorainak tanúbizonysága szerint Bálint Tibor szívesen lemondott volna az irodalom Marosi, Földes és Gálfalvi által körülírt nevelő szerepéről, de erre 1962–63 táján még nem volt lehetősége. A tűréshatárt viszont, az őt ért bírálatok tanúbizonysága szerint, folyamatosan próbálgatta. S erre jó oka volt. Az ideologikus elvárások évről évre szelídültek, komoly jelei mutatkoztak a kommunizmus „emberarcúvá” formálódásának,21 s végső soron e folyamat tette lehetővé 1969-ben a Zokogó majom megjelenését.22

A hatvanas évek elején azonban a nagyregényben megtestesült ars poétika még nem belletrisztikai művekben, hanem olyan gyűjteményes kötetekről szóló ismertetőkben bontakozott, amelyek egyszerre igazolták, inspirálták és tudatosították saját írói törekvéseit. Különösen szembetűnő ez Bródy Sándor novelláinak a Magvető Kiadónál 1960-ban megjelent kétkötetes válogatásáról szóló könyvajánlóban: „[…] a kisemberek könnyes, szenvedő arca […] nála bukkan fel először. […] Erény és szépség diadalát hirdeti, minden szociális igazságtalanság fölött […] Örökké valami tisztát és egyszerűt szeretett volna írni, valami légiest és kakukkfűszagút […] Meghal egy pék, egy lány kiáll reklámcsinálónak az olcsó bazár elé, Erzsébet dajka lesz, s egy homályos vendéglő párájában ínyenckedő kispolgárok várják kocogva és gyűlölködőn a pincért, a friss, főtt húst. […] mindaz, amit sietve, vázlatosan írt […] elégséges ahhoz, hogy utódai […] szinte topográfiailag érezzék a valóság egy-egy területének éles kontúrokban kidudorodó felszínét”. 23 Érdemes lenne Bródy novelláit összeolvasni Bálint Tibor nagyregényével. Erre való tér híján itt csak hipotetikusan fogalmazom meg, hogy az összesen 1200 oldalas Bródy-kiadás forgatása meghatározó szerepet játszhatott a saját hangra, a beleérző értéksemlegességre való rátalálásban. Mert Bródy sem ítél, hanem ábrázol, megértő részvéttel ábrázolja még azt is, amikor megértő részvétet tanúsító hősének igyekezete zátonyra fut, mindjárt a kötet első, Mefisztó barátom című novellájában.

Bródy mellett másik fontos olvasmánya Gelléri Andor Endre. A második világháború végén elhunyt novellistától 1965 őszén Tréfa, csillagok címmel adott ki válogatást a bukaresti Irodalmi Könyvkiadó.24 Bálint Tibor róla szóló ismertetője október közepén jelent meg az Utunkban,25 de a kézirat (vagy az alapjául szolgáló kétkötetes budapesti kiadás26) már tavasszal eljuthatott hozzá. Így születhetett meg az a személyes hangú esszé, amely – egy Gelléri-novella kíséretében – jóval a kötet megjelenése előtt, május közepén látott napvilágot a hetilapban.27 Gelléri Andor Endrét a külvárosi emberek tarka, szorongatott világának az ábrázolójaként mutatta be, aki lírai reflexióival varázslatos módon oldja könnyeddé és libegővé a nehéz szüzsét, miközben „nem lehet nyomon követni mesteri tollának kacskaringózárását”.28 Márpedig ő éppen ezt szerette volna. Pozíciója a fiatal íróé, aki arra kíváncsi, „hogy vajon járt-e már valaki az ösvényen, ahol ő tapogatózik előre. […] Ezzel a szorongással kutattam én is az embert, aki már tökéletesen megvalósította a próza és líra egységét, akinek jelzői, hasonlatai, szóképei többé nem járulékos elemek a novella épületén, hanem a szív önvallomása, a lélek érzésgondolata.”29

Érzésgondolat: csak ezzel a különös szóösszetétellel volt képes kifejezni azt a sajátos aurát, amelyet Gellérit lapozgatva érzékelt. „[…] a nyomor átalakul macskává, simogatják s eljátszanak vele” 30 – olvashatta például az Ukránok kivégzése című novellában. Esszéjének zárásában ismét hangsúlyozta, hogy a novellákat a mesterét kereső fiatal író szemével olvasta: „Gelléri Andor Endre oly nagy tehetségű író volt, hogy közvetlenül semmit sem lehet tőle tanulni, de az álomfejtőket mégis megjutalmazza. És sok-sok álmainak megfejtése után így kaptam én is ajándékba tőle azt az üzenetet, hogy az egyszerű ember fölötte áll az eladósodott közéletnek, és […] éppen az álmok varázsolták át, hitének tiszta fénye tódult be az apró ablakokon.”31 Rokon törekvések mély, benső megértéséről tanúskodnak e sorok, melyek hozzásegítették saját, senki máséval össze nem téveszthető regényvilágának kialakításához.

Aki netán Bródy- vagy Gelléri Andor Endre-hatások után indulna Bálint Tibor regényében, téves úton járna. Ugyanez elmondható regényfordításai kapcsán. George Mihail-Zamfirescu Városszéli szerelem32 és Eugen Barbu A gödör33 című regényei egyaránt a bukaresti külvárosba vezetnek, mindkét szerző beleérző és értéksemleges módon viszonyul az ott élők nem feltétlenül törvény- és moráltisztelő, nyomor predesztinálta cselekedeteihez. Egymással mégis összetéveszthetetlenek. És összetéveszthetetlen a Zokogó majom világa is, annak ellenére, hogy a fordítás sohasem egyszerű átültetés, hanem újrateremtés. A külvárost jól ismerő Bálint Tibort keze nyomán ihletett munkák születtek, s a magyarul szépen szóló román szöveg igazolhatta saját, formálódóban lévő írói törekvéseinek életképességét. A városszéli szerelem először 1964-ben, A gödör 1967-ben jelent meg. Utóbbi egyébként Budapesten, s a magyarországi kiadást csak 1978-ban követte a némileg átdolgozott romániai.

Barbu munkájának fordítása közben Bálint Tiborban már formálódhatott saját nagyregényének gondolata. A Zokogó majom készültéről először 1968. február 2-án adott hírt az Utunk.34 A rövidhírt másfél hónappal később szövegrészlet követte,35 majd májusban Hornyák József arról tudósított, hogy „a szerző a napokban túljutott az ötszázadik oldalon”.36 Az időpontok közelsége arra utal, hogy a Zamfirescu- és Barbu-szövegekkel való bensőséges megismerkedés legalább olyan fontos ösztönzést és bátorítást jelentett Bálint Tibor számára, mint a Bródy- és Gelléri-novellák olvasmányélménye. S ez arra figyelmeztet, hogy a tradicionálisan – és okkal – az egységes magyar irodalom részének tekintett erdélyi magyar irodalom alakulástörténetének vizsgálatakor sem lehet eltekinteni a román irodalmi környezettől, még akkor sem, ha a kapcsolatok nem olyan magától értetődő módon szervesültek, mint ahogyan az Új Symposion egymást követő nemzedékei által reprezentált vajdasági magyar irodalom szervesült az 1960-as évek első felétől a szerbhorvát irodalommal.37

Bálint Tibor ez idő tájt és ezután született karcolatainak többsége nem ilyen szájbarágós tantörténet, a műfaj elvárásai alól azonban nem bújhatott ki. Regényíróként viszont – bizonyítja a Zokogó majom – tágabb keretek között, szabadon mozoghatott. Így első pillantásra akár meglepőnek tűnhet, hogy a beleérző értéksemlegesség már a nagyregény történeteit tovább szövő, Zarándoklás a panaszfalhoz40 című munkájában sem játszott meghatározó szerepet, a rendszerváltás után megjelent Bábel toronyházában41 pedig végképp a háttérbe szorult. De ha jobban meggondoljuk, nem is történhetett volna másként: a kommunista hatalomátvétellel eltűnt az a világ, amely a beleérző értéksemlegesség hátterét biztosította.

A külvárosok lakói a két világháború között a maguk módján igyekeztek boldogulni, célt ugyan sohasem értek, de legalább nem is ígért számukra senki boldogulást. A Zokogó majom róluk szólt. Az élhetetlenekről, az ügyeskedőkről, az ábrándozókról, a gonosz italok kába áldozatairól. A társadalom haszonélvezői kívül maradtak az elbeszélő szemhatárán, a belváros jómódú polgárai utcai díszletek, a hatalom birtokosait csak az önkényeskedő rendőr képviseli. A második világháború után viszont arról szólt minden, újságoktól a tömeggyűlésekig, hogy eljött az igazságos társadalom, nincsenek többé ingyenélő gyárosok és nagybirokosok, de még a falusi kulákok és a városi ügyeskedők számára is ütött az igazság órája. „Minden út lezárult a kisajátított földbirtokosok előtt.” Máshol: „Pánik a spekulánsok között.” Vagy éppen: „Nem szednek ki reakciós kéziratot a nyomdászok.”42 Gyorsan kiderült azonban, hogy a szép szólamok mögött új (kommunista) elit épül új klientúrával, mely hatalmát erőszakra és hazugságra alapozza. Erről a világról szólnak a későbbi regények, melyeket szokás a Zokogó majom folytatásának tekinteni. A Zarándoklás a panaszfalhoz szereplőinek egy része valóban ismerős a családregényből, mellettük azonban – és velük azonos súllyal – színre lépnek a kommunista hatalom birtokosai és haszonélvezői. A Bábel toronyházából pedig végképp kikopnak a régi alakok, helyükbe új kiszolgáltatottak, leginkább értelmiségiek kerülnek. És ami a másik oldalt illeti, az új elitet immár nem csupán a hatalom helyi haszonélvezői és kiszolgálói képviselik, hanem a legfőbb vezető, a Ceaușescu-homológ Hamudius, a maga családjával és groteszk udvartartásával.

A szereplőgárda differenciálódásával elkülönül a jó és a rossz, ezzel együtt az elbeszélői szerkezet tradicionálisabbá válik. Érthető persze, hogy Gheorghe Gheorghiu-Dej és Nicolae Ceaușescu deformált társadalmát Bálint Tibor nem volt képes a szenvedőkre és kiszolgáltatottakra fókuszálva, értékítéletektől mentesen ábrázolni. Érdekesebb kérdés, hogy miként volt ez lehetséges a két világháború között játszódó regény gondosan komponált történetszövevényének létrehozása során, hiszen boldogságkereső hőseit akkor is kegyetlen világ vette körül. Nem a maguk hibájából voltak és maradtak ők, minden kétségbeesett felemelkedési kísérletük ellenére, a társadalom páriái. A válasz minden bizonnyal az írói tapasztalat különbségében keresendő: a Zokogó majom a gyermekkor régi emlékei, a Zarándoklás a panaszfalhoz és Bábel toronyháza a közelebbi múlt felnőttként megszenvedett történései nyomán született.

A távoli múlt megidézése nem egyszerű, és ez a probléma a regény elején mindjárt reflektálttá válik. Az emlékező munkára a Hektor után érdeklődő detektív látogatása készteti Vinczét, de miközben tudatának mélyén a pincérrel közös családi történetek után kutat, saját gyermekkorának elsüllyedt világa kerül a felszínre. Szilánkosan, mozaikok formájában. A háttérben kétségbeejtő homály, s e tény különösen hangsúlyossá válik azáltal, hogy az emlékezet diribdarabkáit nem a klasszikus én-elbeszélés jól ismert formája rendezi egységes narratívába. A mindentudó elbeszélő nem adja át a szót hősének, maga számol be Vincze gondoltairól, miközben arról is részletesen tudósít, amiről a gyermeknek nem lehetett tudomása, de amely hozzátartozott az őt közvetlenül körülvevő világhoz, és determinálta sorsát. Mondhatni, az elbeszélő kisegíti a tehetetlenkedő főhőst, aki a múlt szétesését érzékelve rácsodálkozik az életrajzi regényekre, melyek szereplői „négy-öt éves korukból összefüggő párbeszédeket idéznek”, ő pedig „arra sem emlékszik, hogy kivel találkozott tegnap”.43 A Zokogó majom mindentudó elbeszélője ugyanakkor nem él vissza a hatalmával. Mindenről tudhat, de a gyermek perspektívájához ragaszkodva megtartóztatja önmagát. A nagy történelmet csupán újságcikk-kollázsokkal jelzi, miközben a külváros szövevényes mikrovilágát úgy igyekszik a maga teljességében érzékelhetővé tenni, hogy ragaszkodik a bennszülöttek redukált nézőpontjához. Lényegi különbség ez a későbbi regényekhez képest, melyek elbeszélője, összefüggésben azzal, hogy a mögötte álló író élményei immár felnőttkorából származnak, nem korlátozza önmagát.

Az eljövendő változást a Zokogó majom zárófejezete, ahol a munkások igazát újságíróként képviselő Vincze Kálmán leleplezi gyermekkori barátját, az új rend haszonélvezőjévé vált Gulliver Danit,44 valójában előre jelzi. Konfliktusuk nyomán elkülönül a tisztességes és a tisztességtelen. A szerkesztőség többi tagja sodródik, alkalmazkodni és boldogulni igyekszik. A beleérző értéksemlegesség mindeddig az ő ábrázolásuk esetében is érvényesült, de Vincze (majd a mellette szóló Mesztek Rudi) egyértelmű kiállása egy csapásra Gulliver mellé, a rossz oldalára helyezi őket. S hogy mindez alapvető változást jelent a regény poétikájában, azt áttételesen, de félreérthetetlenül jelzi az író-alteregó Vincze dilemmája, amikor pontot tesz a Gulliver Danit leleplező cikk végére. „[…] egyszerre szorongás kezdte gyötörni; nem félelem volt ez, hanem sajnálat, emlékező sóvárgás és egy parányi önmegvetés kínja, hogy Gulliver Danit odalökte a közvéleménynek, holott talán jobban tette volna, ha meghagyja őt tudatának kedélyes peremén, ahol annyi félszeg vagy öntelt ember szabadon bolyong anélkül, hogy bármelyiket is gyűlölné, megvetné, vagy kárhoztatná.”45 Dani része volt a gyermekkornak, a beleérző értéksemlegesség világának. Most ellentétes oldalon találják magukat: egyikük kiszolgáltatottja és elszenvedője, a másik képviselője és haszonélvezője a hatalomnak. A gyermekkor véget ért. Mondhatni, a regény befejezése előre jelezte, hogy ha a történetnek lesz is folytatása, a Zokogó majom egészen biztosan egyszeri és megismételhetetlen alkotás marad Bálint Tibor életművében.