Az „Apa-folyóirat”, az Új Symposion hagyományának, filozófiai és poétikai alakzatainak, praxisának továbbörökítése és újragondolása, az „ismerősnek”, az otthonosnak újabb és újabb témákkal, irányokkal történő bővítése, a veszteségek, traumák mentén zajló identitáskonstruálódás a „Fiú-folyóirat”, az Ex tematikus lapszámaiban jól körvonalazódik. E lapszámok analízise kiváló lehetőséget teremthet arra, hogy egyszerre sajátosan külső (kívülálló/nomád/migráns) és belső (földrajzi lokalitás, a magyarországi intézményrendszerhez való tartozás) pozíciójának, valamint heterogén (vajdasági, exvajdasági, magyarországi és délszláv) alkotógárdájának köszönhetően újraértelmezze és kimozdítsa az egyetemes magyar irodalom evidenciáit, folyóiratkultúra-ismeretét, önreflexióit.

A kilencvenes évek délszláv háborúinak és az Új Symposion megszűnésének hatására 1992-ben létrejött Ex Symposion Alapítvány és az általa kiadott Ex Symposion első lapszámainak4 szerkesztői mindannyian az újvidéki folyóirat egykori szerkesztői, munkatársai. Három nemzedék reprezentálja itt magát, az első, idősebb nemzedékből Tolnai Ottó, Domonkos István, Thomka Beáta, a második és harmadik nemzedékből Bozsik Péter, Balázs Attila, Ladányi István, Fenyvesi Ottó, Horváth Ottó, Sebők Zoltán és Losoncz Alpár. Az Ex története is igazolja, hogy a későbbi generációk írásművészetének, poétikájának, világfelfogásának alakulásában meghatározó volt Tolnai Ottó és az első nemzedék inspiratív, támogató és katalizátor szerepe, jóllehet az új folyóirat elsődleges motorja (Balázs Attilával, Ladányi Istvánnal és Fenyvesi Ottóval) Bozsik Péter. Míg az alapítás utáni években a szerkesztői és a szerzői gárda döntően a hajdani Új Symposion volt irányítóinak és munkatársainak a köréből kerül ki, addig a 2000-es évektől kezdődően magyarországi és más kisebbségi (erdélyi emigráns vagy Csehországba emigrált) szerkesztők is bekapcsolódnak a folyóirat történetébe, az itt publikáló szerzők között pedig egyre nagyobb arányban jelennek meg olyanok, akik nem köthetők a vajdasági magyar irodalmi élethez.

Az Új Symposion Apa-pozícióját látványosan hangsúlyozza a folyóirat címének a veszprémi székhelyű lap címébe való beemelése. Az egymással másként szembefordított és elcsúsztatott fekete félkörök a hagyományok folytatását és az új helyzet okozta szükségszerű változást jelzik. A szerkesztők számára a nemzet, a haza elsődlegesen a nyelvben, a kultúrában tételeződik, ilyen értelemben számukra – Esterházy Péter Elias Canettitől vett mondatát idézve – „[a] haza legjobb meghatározása: a könyvtár”.5 A kényszerűen elhagyott hazaként felfogott Új Symposion, tágasságeszményének köszönhetően nagy boltozattal rendelkező (magán)könyvtárként reprezentálta az (otthonos) világmindenséget, az egykor lakható és heterogén tájat, mely lehetőséget teremtett a kibontakozásra, a kritikára, az elfogadásra és a lázadásra, „a bezárkózás, a tóparti és templomtorony-perspektíva, a permanensen tévesen értelmezett regionalizmus”6 elutasítására. Mindezt Bozsik Péter és szerkesztőtársai a befejezettség hangsúlyozására cserélik, azaz számukra hic et nunc a veszteség tudatosítása és a gyászmunka fontosabb, mint az újítás, habár a folyóirat létrehozása paradox módon mégis új utak keresését és megnyitását jelenti. Az elveszített Apa az elveszített hazával (Ex-Jugoszláviával) is egybemosódik, miközben az Ex Symposion létrehozása és programja éppen a befejezhetetlenségről tesz tanúbizonyságot. Szimptomatikus, hogy Ladányi István az Új Symposionról írott monográfiájának a Megújuló befejezetlenség címet adja; mely a legendás lapnak az Ex Symposion folyóirattestében való továbbélésére való utalásként is értelmezhető.7 A folyóiratkorpusz megkísérli jelenvalóvá, de egyben kritika tárgyává is tenni (hiszen azt lehet reflexió alá vonni, ami elérhető, ami „van”) az időnként traumatikus, máskor nosztalgikus teret.

Az Ex tehát egyszerre jelent újrakezdést és a folytathatatlan folyatását. Jelenvalóvá tenni, megteremteni az egyetemes (magyarországi) irodalmi életben a már nem létező Apa-folyóirat otthonos közegét, az elveszített, immár exszé vált jugoszláv szellemi-kulturális teret. Jól mutatják ezt a törekvést az olyan tematikus lapszámok, mint például a Talaj-vesztés (1993/5–7), a Bácskatáj (2015/92), a Danilo Kiš (1993/3–4), az Ivo Andrić (2007/61–62) című összeállítások. A nosztalgia ugyanakkor termékeny energiákat szabadít fel, a kívüllevőség (országvesztés, folyóiratvesztés, idegenség stb.) megtapasztalása új, a korábbi szemhatáron kívül maradt, progresszív irányokban való tájékozódásra ösztönöz. Az Ex Symposion szerkesztőbizottsága számára otthonos témák (pl. vajdasági magyar, délszláv irodalom, minoritás) más identitással és kulturális háttérrel rendelkező alkotók nézőpontjából való játékba hozása, illetve a vendégszerkesztők bevonása hozzájárult egy tágabb perspektíva kialakulásához, mely intenzív dialógusigénnyel társulva a kortárs jelenségekre, beszédmódokra, témákra, irányzatokra frissen reagáló folyóiratkorpuszt volt képes megteremteni. Tanulmányunkban a folyóirat szerkesztőinek rövid bemutatása után kitérünk a folyóirat tágasságeszményére, a műfordítások, a világirodalmi kontextus jelenlétére, tárgyaljuk a tematikus lapszámok jellemzőit és a lap történetében hangsúlyos Tolnai Ottó jelenlétét, végül pedig szót ejtünk az otthonkereső lap testén nyomot hagyó délszláv háborúról is.