Szilágyi Virgil hetenként kétszer, csütörtökön és vasárnap megjelenő lapja, a Budapesti Viszhang 1853. január 13-án, a vasárnapi számot egy ma már különösnek ható, a dialógusnovella és a dramolett keresztezéséből született rövidke humoreszkkel zárta le. Az Előfizetés falun címmel megjelent írás szerzője Kelemen Mór, aki ekkor még a Divatcsarnok „állandó és rendes munkatársa”.1 A cím nemcsak a megjelenés dátuma miatt keltheti azt a benyomást az olvasóban, hogy reklámcélú szöveggel lesz dolga. A szám utolsó oldalán, a cikk alatt már csak a „Hirdetések” és a kolofon szerepel, amely a budapesti és a vidéki éves és a féléves előfizetési díjakról tájékoztat. A karikaturisztikus dramolett irodalmi értékével kapcsolatban tehát nem lehetnek illúzióink. A párbeszédes dramolett az irodalmi sajtó önreflexiójának a korban távolról sem ismeretlen publicisztikai műfaja.2 Vérbőnek és tapintatosnak éppen nem nevezhető humora annak a vidéki előfizetőnek a paródiáját igyekszik kiaknázni, aki a négy „rivális” lap, a Szépirodalmi Lapok, a Délibáb, a Hölgyfutár és a Budapesti Viszhang közül nem tud választani, és akinek a postai költségek miatt közel az ötödével magasabb árat kell fizetnie a Viszhangért, mint azoknak a fővárosi olvasóknak, akikről nem készült karikatúra.3 A Viszhangban szereplő írás témája tehát nem egyszerűen a periodikum maga, hanem négy, a színre vitt, előfizetést fontolgató olvasó értékítélete szerint egyazon kínálati csomagba sorolható orgánum, nagyon leegyszerűsítve az „irodalmi” lapok hálózata.

 

 

A mindösszesen 10 beszédfordulóból és az elbeszélői zárlatból felépülő szövegben mindkét karakter ötször szólal meg. A férj első négy beszédfordulója egy-egy javaslat, amelyet a feleség minden esetben igenlő, affirmatív replikával zár le. A négy lap említésének a sorrendje a mai olvasó tudása szerint egyáltalán nem váratlan: a legfiatalabb, legrövidebb életű, de az irodalomtörténet-írás által konszenzuálisan a legmagasabbra értékelt, mindössze egyetlen félévet megélt Szépirodalmi Lapok megrendelése a férj első ajánlata. A második ajánlat a Délibáb, amelyet Imre László kismonográfiája minőségben a Szépirodalmi Lapokhoz legközelebb álló orgánumként tárgyalt, és amelyről ma már tudjuk, hogy ellentétben a Szépirodalmi Lapokkal túlélt egy teljes évet. Ezt követi a felsoroltak között a legkomolyabb múltra visszatekintő, 1849-ben elindult és leghosszabb életű (majd néhány évvel a kiegyezés előtt, 1864-ben megszűnő) szépirodalmi napi közlöny, a Hölgyfutár, amellyel az 1849-es összeomlás után tulajdonképpen újraindultak az irodalmi lapok, de amely messze nem képviselt olyan esztétikai minőséget, mint az előző kettő.6 A feleség kérdése („hát él még az az ujság?) ebben az esetben sem valódi kérdés. Amíg az előző beszédfordulóban a Délibábra vonatkozó kérdő mondat („hát ez is van?”) az információ újdonságértékét közlő visszacsatolás, addig ebben az esetben azt a női olvasói tapasztalatot juttatja kifejezésre, hogy nem magától értetődő egy irodalmi lap fennmaradása három évfolyamon keresztül, sőt tartós fennmaradásának csekély a valószínűsége. A végére marad természetesen a Visszhang, amelyben maga a reklámdramolett olvasható.

 

 

A Pesti Napló 1853 januárjában szintén tárgyalja a magyar nyelvű sajtó kérdését, az „1000.” álnévvel aláírt, valószínűsíthetően Gyulai Páltól származó Erdélyi levelek sorozatban, azzal a távolról sem optimista megszorítással, hogy „ezen sorokat nem fogják azok olvasni, kiket illet, ha legfeljebb a Muster-Zeitungban után nem nyomatják”.21 A kolumna elsősorban a magyar nyelvű lapok olvasását hiányolja, különösen a női olvasók vonatkozásában, az olcsó német nyelvű divatlapok túlsúlyára utalva. A kereslet hiányát ugyanakkor nem a fizetőképességre vezeti vissza: „Nincs magyar nemes, nincs városi polgár, ki egy politikai vagy szépirodalmi lapot legalább szomszédjával együtt évenkint kifizetni képtelen volna csak egy századrészéből is semmiségekre szórt jövedelmének; s még is hazánkban husz négyszög mértföldre alig számithatni mostanság egy hirlapot.”22

 

 

Bár a cikk argumentációjának nem ez a célja, de az is kiolvasható belőle, hogy az anyanyelvi irodalom elsődleges hordozójának az irodalmi lapokat, a periodikát és nem annyira a könyv médiumát tekinti. Amint Pap Gábor felsorolása, úgy ennek a cikknek az argumentációja is azt a benyomást erősítheti meg, hogy az ötvenes évek publicistái kulturális-nyelvi alapon mindenképpen egy hálózatként tekintettek a Pesti Naplóra, a Hölgyfutárra, a Délibábra, vagyis olyan lapokra, amelyeket tematikai súlypontjuk és periodicitásuk okán ma joggal sorolunk különböző laptípusokhoz.

 

 

A levél tanúsága szerint Jókai még aznap, amikor a lapengedélyt megkapták, azzal a kéréssel fordul Aranyhoz, hogy küldjön írást az induló hetilap számára, egyúttal arra kéri, hogy Szász Károlytól és Mentovich Ferenctől szerezzen kéziratot. A kollegiális, személyes kapcsolaton túl valójában arról van szó, hogy az új orgánum egy már megszűnt, de korábban jól működő lap kiépült intézményi hálózatrendszerét aktiválja újra. Ez abból válik világossá, hogy Jókai az írások gyűjtésének a feladatát minden formai, minőségi és műfaji instrukció nélkül delegálja Aranynak. Ilyen jellegű instrukciókra egy induló lap esetében kizárólag akkor nincsen szükség, ha az intézményi és technológiai-technikai háttér azonos, mindkét fél számára ismert. Ugyancsak erre utal annak kiemelése: az induló periodikum az Életképek „formatuma lesz”. A Délibáb rovatbeosztása, az oldalelrendezés (layout), a megjelenés periodicitása, a lap teljes dizájnja, az illusztrációk hiánya, illetve a képeknek képmellékletként való alkalmi csatlakoztatása a tisztán verbális kommunikációra épülő médiumhoz; a hirdetések használata, a papír és a kötés minősége, a terjesztési és értékesítési hálózatok, a publikált szövegek jellege, műfaja, a szerzők és a szerkesztők közötti paktumok, vagyis a periodika-kód tekintetében a Délibáb alapvetően reprodukálja az Életképek periodika-kódját.

 

 

Fontosnak gondolom azonban, hogy a periodika-kód a lapok hálózati strukturáltságához hasonlóan a kor technikai lehetőségeinek is a függvénye. Az ötvenes évek első felében a magyar nyelvű irodalmi lapok körében az Életképek periodika-kódjának követése gyakori jelenség, ez a magyarázata a hálózaton belüli átvételek viszonylagos zökkenőmentességének, beleértve az előfizetők „átadását”, a megszűnő lapok előfizetőinek társlapokkal történő kielégítését is. A Budapesti Viszhang 1853 áprilisában felfüggesztette a működését és majdnem egy évre fuzionált a Délibábbal, majd a Délibáb megszűnését követően újraindult.33 A Délibáb megszűnésekor azonban az előfizetők nem a Viszhangot, hanem a Hölgyfutár számait kapták. A janicsárok végnapjainak közlését, amely még a Délibábban kezdődött meg, Jókai a Hölgyfutárban folytatta.34

 

 

Pákh aprólékosan és erős láttatóerővel számol be Gyulainak a Jókaival és Számwald Gyulával december 3-án lefolyt tárgyalás menetéről; a hármuk között született szóbeli megállapodásról, valamint arról, miként kezelték azt a helyzetet, hogy a Bérczy által említett, eredetileg tervezett egyetlen irodalmi orgánum helyett végül két lap egyidejű elindítását kellett megszervezni, értelemszerűen a szerepek újraelosztásával:

 

 

Pákh terjedelmes levelének iménti passzusa ugyanazzal a kéréssel zárul, amellyel Jókai is fordult Aranyhoz, és ahogyan Jókainak sem volt bővebb magyarázatra szüksége ahhoz, hogy bízhasson benne, Arany pontosan olyan terjedelmű, műfajú, regiszterű és szemléletű írásokat fog közvetíteni a számára, mint amilyenekre szüksége van, Pákh szintén bátran hagyatkozhatott az Életképeknél bevált periodika-kódra. Bár a Délibábra a lapengedélyt felelős szerkesztőként és kiadóként Festetics kapta, és a címlapon Jókai csupán főmunkatársként szerepel, Pákh beszámolójából kiderül, hogy ezt a szerepmegosztást nyíltan politikai fedőtörténetként, kényszerű kommunikációs stratégiaként kezelték. Vagyis Mikszáth feltételezése, amely szerint Jókai elsősorban gazdasági vállalkozásként tekintett a „lapvállalatra”, csak részben állja meg a helyét. (A családtagoknak szóló, bátyjának és édesanyjának írott levelek kétségtelenül a lapvállalat gazdasági vonatkozásait hangsúlyozták.) Az, hogy Jókai a Pákh–Gyulai párost otthagyta „a faképnél”, inkább azzal magyarázható, hogy az új irodalmi hetilap szerkesztőségében más szerepre vágyott, mint amelyet Pákh és Gyulai szántak neki.

 

 

A Délibáb előfizetési felhívása a teljes újságoldal felén osztozott a Hölgyfutár Kozma Vazul kiadó és Nagy Ignác tulajdonos-szerkesztő jegyezte felhívásával. A Délibáb lapcím térhatású, két színű, fekete és fehér kitöltésű, harlekin mintát idéző betűkkel, elválasztójellel szerepelt, a szóelemek önálló jelentésére, és a „délibáb” szó etimológiájára irányítva az olvasó figyelmét. Ahogyan Kelemen Mór reklámdramolettjének szereplői is reflektáltak rá, a Délibáb címadása, a természeti jelenség metaforikus használatba vételével rezonál a hálózat egy másik lapjának, a Budapesti Viszhangnak a címére, de ez a címadási konvenció az ötvenes évek nemzetközi periodikapiacán sem ismeretlen (1858-ban indult például az Über Land und Meer). A kötőjeles forma azonban a betű szerinti jelentés hangsúlyozásával olyan olvasói utasításként is működtethető, amely annak számbavételére szólít fel: a lap, „délibábként”, nem az, aminek látszik. Lakatos Éva A magyar színházi folyóiratok bibliográfiájába feltehetőleg az alcím önmeghatározása (Nemzeti szinházi lap) okán vette fel a Délibábot, mert az előszó tanúsága szerint tartalmi szempontok alapján ez nem feltétlenül lett volna indokolható: a Délibáb csak annyiban elégítette ki az itt megfogalmazott kitételeket, mint azok a rendszeres színi kritikát vagy színházi híreket, színlapokat közlő irodalmi lapok, amelyek az alapelvek nyomán kiestek a korpuszból.44

 

 

A „felszólítás” első mondata korábbi munkatársait szólítja meg, a „hasonló vállalat” deixise nem kizárólagosítja, de bizonyosan magában foglalja az Életképekre való utalást. A „bizalom” nem alaptalan: Jókai tisztában volt vele, hogy a személyi konfliktusokat a közös cél felülírja, az irodalmi intézményrendszer újjászervezése, az irodalmi lapok hálózatának reaktiválása olyan nemzeti irodalmi minimum, amellyel a magyar irodalmi élet, a magyar sajtó valamennyi szereplője azonosul. A kiáltvány zárómondata nemcsak azért fontos, mert ugyanarra a problémára ad radikálisan más választ, mint Pákh Albert Gyulainak írott levelében az a passzus, amelyben a Jókaival való először „rettenetes kiábrándulásként” említett szakítást („szétmentünk”) azután olyan nyereségként értelmezi, amely az erős kapcsolatok érvényesítése előtt nyithatja meg az utat a szerkesztésben. Jókai utolsó mondata ennek éppen az ellenkezőjét állítja. Azt, hogy a magyar irodalmat és ennek elsődleges mediális hálózatát, az irodalmi periodikát kizárólag a gyenge kapcsolatok nagy száma tarthatja életben, a széles körű kollaboráció. Török Zsuzsa a nőírók vita kapcsán már rámutatott, hogy Jókai Bajza Lenke munkái című írása nemcsak a nőírók melletti nyílt kiállás, hanem „nyitott”, inkluzív irodalomfelfogásának kifejtése miatt is fontos esszé.49 Amit Jókai az utolsó mondatban állít, és amit néhány évvel később, a Bajza-kritikában részletez,50 irodalomszemléletének alapja maradt hat évtizedes írói és irodalomszervezői pályafutása végéig. Jókai számára nyilvánvaló, hogy a magyar irodalom létfeltéte a magyarul olvasó közönség megerősítése.51 Jókai nem az esztétikai csúcsteljesítmények fontosságát vagy értékét vonja kétségbe, hanem felismeri, hogy az esztétikai irodalom „nagy” alkotásainak létrejöttéhez az átélt kultúra gazdagságára, heterogenitására, széles körű, mindennapos kultúrafogyasztásra és erre alapozott anyanyelvi irodalmi közegekre van szükség. Az erős kapcsolatokra épülő szerzői csoportok homogénebb ízlésével szemben a gyenge kapcsolatok azok, amelyek különböző diskurzusok és kulturális regiszterek közötti hálózati dinamikát aktiválhatnak.